Minden napra egy film

Életszonáta

2019. június 28. - BBerni86

Terroristás, összetartós, szemléletmódot váltós.

Dél-Amerika, illusztris vendégek gyűlnek össze, hogy meggyőzzék az ázsiai befektetőket, hogy érdemes náluk gyárat építeni. A cég igazgatója, Hosokawa nagy rajongója az amerikai szopránnak, Roxane Cossnak. Őt kérik fel, hogy adjon műsort a fogadáson. Az este kellemesen telik, Roxane éppen megkezdené a műsorát, amikor terroristák lepik el az épületet. Az állam elnökét akarják, aki az utolsó pillanatban mondta le a megjelenést. Így mindenki mást ejtenek túszul, és a politikai foglyok szabadon bocsátását követelik. A nyaraló Messner kezdi meg eletszonata.jpga tárgyalásokat, és éri el, hogy engedjék el a nőket, öregeket és gyerekeket. A kivétel Roxane lesz, aki a nemzetközi hírneve miatt fontos túsz. Ahogy folynak a tárgyalások, telik az idő, az összezárt emberek elkezdik megismerni egymást, egymás között és a túszejtőkkel is szoros kapcsolatot építenek ki. De a kormány egy ponton elunja az eredménytelen tárgyalásokat, és drasztikusabb eszközökhöz nyúl.

Regény az alapja, ami kint sikeresnek számít. Nálunk egyelőre nem kapható, így összehasonlítani nem tudom a kettőt, de a film tetszett. Úgy, hogy a végére komolyan fogtam a fejem a meséjén, de szeretem annyira az operát, hogy túllendültem a gyerekességén.

Mennyire merjem elmesélni, mit tartottam a végében mesének? Próbálom részletek nélkül. Mindenkinek megvan a Stockholm-szindróma? Amikor a túszul ejtett beleszeret az elrablójába, részben érzelmi átvitel miatt, részben önvédelemből. Itt ennek látjuk egy egészen durva verzióját.

De akár úgy is közelíthetünk felé, hogy vannak az embernél nagyobb ügyek. Mindenki képes lehet arra, hogy ezeket átérezze, ha van rá elég ideje és késztetése. A túszok itt össze vannak zárva a terroristákkal, és a hosszú hetek alatt természetesen elmondják, kik ők, miért küzdenek és a túszuknak is van ideje ezt átgondolni, és a korábbi nézeteiket felülvizsgálni. Csak sajnos inkább éreztem a filmben a Stockholm-szindrómát, mint ez a nézetváltást. Az embereket kedvelik és szeretik meg, nem az ügyüket.

Tetszett a filmben a zene hatalma. Amikor mindenki, egy emberként elveszik a zenében és könnybe lábad a szeme. Amikor politikai érdekeket tudnak háttérbe szorítani a művészet miatt – ha nem is örökké, de egyszer igen. Coss többször is dalra fakad, és szép a hangja a nőnek, aki Juliette Moore helyett énekelt. Igaz, kell szeretni hozzá az operát, akinek nem jön be a műfaj, a film zenéje sem fog tetszeni. Pedig még humort is csempésztek a zenei részbe: az egyik túszejtő is énekelni kezd a nő hatására.

Romantikus film is, de ez a vonala tetszett kevésbé. Coss és Hosokawa még belefért, megvolt a közös érdeklődés, egy korosztály, és róluk el lehetett hinni, hogy működnének együtt. De a film másik párja… azt inkább nem minősíteném. Stockholm- szindróma, de nagyon. Mindkét pár fogságban összefekvős randevúja – az meg már tényleg mese habbal.

Moore jó színésznő, itt is ő a legemlékezetesebb. Watanabe szépen ellenpontozza, tetszett, ahogy az egyik heves és szenvedélyes, a másik a végletekig kimért és udvarias.

Lehet benne bőven találni különféle problémákat, de ehhez most nincs semmi kedvem. Nekem most jól esett nézni, attól függetlenül, hogy vannak ennél jobb filmek is.

 

Életszonáta - 5/3,5 a történet érdekes, sok jó karakter akad benne, de hiába igaz sztori, a vége hihetetlen.

https://www.youtube.com/watch?v=96gHOt8cpbA

A bejegyzés trackback címe:

https://mindennapmozi.blog.hu/api/trackback/id/tr6814915344

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.