Zenés, sikeressé válós, alternatív világos, szerelmes.
Jack Malik egész életében hitte, egyszer sztár lesz belőle. Azonban csak gyerekkori jó barátja, egyben menedzsere, Ellie, aki látja a jót és lehetőséget a zenéjében. Minden megváltozik, miután Jack balesetet szenved. 
Mire felébred, a világ elfelejtette, hogy volt valaha egy Beatles nevű zenekar. Jack az egyetlen, aki emlékszik a dalaikra. A sajátjaként kezdi el őket előadni, és Ed Sheeran kihallja belőle a zsenialitást. Ad egy esélyt, és elhívja Jacket a turnéjára, mint előzenészt. Jack pillanatok alatt lesz szenzáció, és egy energikus menedzser Amerikába csábítja a világhír ígéretével. Jack későn eszmél rá, hogy Ellie elvesztésével mennyit is hagyott hátra igazán, és más tollával ékeskedni sem esik olyan jól, mint eleinte hitte.
Vártam ezt a filmet, több okból is. Danny Boyle tud nagyon jó dolgokat csinálni, és ennek a filmnek valami nagyon aranyos és szórakoztató volt az alapötlete. Tudom, mit kellene benne szeretnem, sok minden tetszik is benne, mégis, nem tudom igazán kedvelni ezt a mozit.
Pontosan tudom, mi ennek az oka. A főhős: Jack. Már a megismerésekor ellenszenves volt nekem, és ez az érzésem egyre nőtt, ahogy néztem a filmet. Szerencsétlenül kajlának tűnik, nem bírtam a viselkedését. De talán az fájt a legjobban, amikor olyanokat aláz le a Beatles dalaival, akik maguknak köszönhették a sikereiket. Ahogy elfogadja a sztár státuszt, ahogy mindenki körülrajongja, amikor igazából nem is ő tette le az asztalra a dalokat és a zenét. Jó, ahogy feltámad a bűntudata, amit a végére tesz, ezt helyreteszi, de addigra annyira utáltam már a figurát, hogy ez nem segített nekem. (Van egy rész, amikor Jack hiába nyomul már a Beatles dalokkal, mégse érdekel senkit. Amikor megállapítja, hogy vele van a baj, benne nincs meg az X. Akkor tudtam nagyon egyetérteni vele. Így éreztem én is.)
Pedig a történet aranyos, és jól használja a szituációkból fakadó humort. Kifejezetten szerettem, azokat a részeket, amikor Jack a dalokat igyekezett felidézni, és szenvedett a szöveggel. Még jobban bírtam, amikor Ed Sheeran is előlépett humorforrássá. A Jude helyett Dude marad a film legmosolygósabb része számomra. (Vagy, amikor később ezért Jack szidja Edet.) Bár, az is megérne pár sort, hogy mit felejtett el a világ. Van, ami nélkül jobb is a bolygónak, gondolok itt a cigarettára.
Nem lehet a film kapcsán kihagyni a zenéket sem. Ahogy az Elton John, a Queen filmnél is, most is megcsapott, mennyi nagy nótát köszönhetünk ennek a zenekarnak. Igaz, nekem már inkább a Glee verzióban őrzi az emlékezetem, de valahol ez is jó ezekben a számokban. Minden generáció felfedezheti őket maguknak. Az OST ütős. Igaz, még jobb lenne, ha az énekes valaki jobb lenne, jobb hanggal és karakterrel.
A szereposztás meglepően erős lett, egy kivétellel. Amire előbb is utaltam: Jack, vagyis Himesh Patel kevés volt. A fentebb említett két film azért is tudott annyira jó lenni, mert olyan főszereplőket találtak hozzá, mint Rami Malek és Taron Egerton. Színésznek is jók, hangjuk is volt hozzá. Patel se elég hanggal, se elég karizmával, se színészi vénával nem rendelkezik eléggé. Pedig olyan színészeket tettek mellé, mint Kate McKinnon, Lily James. Ed Sheeran is meglepően élvezetes volt önmagaként, van humora a srácnak.
Kár érte, nekem nagyon lehúzta Patel, pedig van szíve és kedves kis film is lett.
Yesterday - 5/3,5 sok aranyos vonása van, akad benne humor is, de annyira utáltam Jack karakterét!
