Házasságot bemutató, karriert fenntartó, humoristás.

Lucille Ball humorista volt, tehetséges színésznő, a nagy áttörés előtt. A sármos, kubai származású zenészt, Desi Arnazt el is bűvöli, hogy Lucille nem omlik a lábai elé. A szerelemből házasság lesz, majd Lucille a rádióműsora után a tévés felkérést is megkapja – viszi magával a férjét is. Az I love Lucy váratlanul nagy sikert arat, és sztárrá teszi a szereplőket. Lucille keményen megdolgozik a műsor sikeréért, folyamatosan fejleszti a részeket – közben vívnia kell a maga harcait is. Amikor teherbe esik, a történetbe akarja íratni a gyermekáldást, amit a stúdió nagyon meg akar akadályozni. Botrány készül abból is, hogy a nagyapja iránti tiszteletből szinte kamaszként egyszer beikszelte egy szavazólapon, hogy kommunistának tartja magát. A házassága kapcsán is merülnek fel gondok: Desi egyre több időt tölt a hajóján és cikkeznek arról, hogy csalja a feleségét.

Ezt se gondoltam volna, amikor nézni kezdtem a filmet. Miközben azért más, de nagyon sok mindenben egyezik ez a film a The Eyes of Tammy Faye cíművel. Furcsa, de ezt tartom a jobb filmnek, mégis a Tammy Faye tetszett jobban.

Az első, hogy mindkettő egy valós történet alapján készült. A Being the Ricardos pedig izgalmasan meséli el a történetet, tulajdonképpen éveket vesz át, de úgy, mintha csak pár nap történését látnánk. Ez egyszerre volt izgalmas és érdekes, de nagyon zavarba ejtő is. Nem egyszer kapkodtam a fejem, hogy most mi is történt? Vegyük csak Lucille terhességét! Az egyik jelenetben még a vezetőséget próbálják zsarolni, hogy bekerüljön a műsorba, majd Desi egy kislányt ringat az éjjel? Fogtam magam, neten olvastam Lucille Ball életéről, úgy már rendben voltak a dolgok. De előtte nem állt össze. Nekem már az I love Lucy is csak annyit mond, hogy régen volt egy ilyen című, nagyon sikeres műsor, amit a WandaVision is alapnak használt – pedig ide kell a háttérismeret.

Mindkettő olyan nőket tesz a középpontba, akik nagyon sikeresek voltak a tévé világában. Lucille a jobb karakter. Ő egy nagyon tehetséges és értelmes személyiség. Kifejezetten szerettem az olyan jeleneteket, amikor a fejében összeáll, hogyan kellene egy jelenetnek kinéznie, és aztán nekiáll megvalósítani. Rengeteg jó dolgot el lehet róla mondani, sok tekintetben nagyon modern nő, de van egy nagy gyengéje. Az otthon utáni vágya, amiért hoz kompromisszumokat. De ő nem egy naiva, mint Tammy Faye. Ő rájön a dolgokra, felelősségre vonja a férjét és lép. Sokkal inkább nőideál, mint a másik film hősnője.

Társadalmilag is sokkal több mindent sikerül elmondani. Benne van a korszak, amikor Amerika a kommunistákat üldözte. Benne van, hogy milyen volt a nőideál és ennek hogyan igyekeztek megfelelni, miközben modernebbé is igyekeztek tenni a nőképet.

Sok jó színész van a filmben, és több jó alakítás is. Nem véletlen, hogy 3 színész is megkapta az Oscar-jelölést. Kidman a hangjával csodákra képes, Javier Bardem nagyon érzi a kubai szívtipró sármját, J.K. Simmons meg stílusosan hozza a kiábrándult mellékszereplőt. Csak, Kidman arca. Néha le a kalappal a sminkes előtt, de nem mindig. Néha annyira műnek hat Kidman arca, mintha nem is bőre lenne, hanem plasztik baba lett volna.

Megvan a film hangulata, látványban is igyekszik hozni a korszakot. Bár az eredeti sorozatot nem láttam, de simán el tudom hinni, hogy újrajátszották és megjelenítették az eredetit.

Vállalható film, több is tud lenni, mint a házaspár története – egy nőé, egy műsoré, egy korszaké. Ha az a pár dolog nincs, ami zavart, szerethettem is volna.

Being the Ricardos – 5/3,5 egy történetbe beleépítettek egy egész kapcsolatot és karriert, de háttérismeret nélkül elveszni benne. Kidman sminkje… hát…