A Gyilkosság az Orient Expresszen is tartalmazott átértelmezést, új elemeket, de összességében azzal a filmmel 
ki voltam békülve. Benne volt Agatha Christie regényének az esszenciája, és egy kicsit más, de Poirot figurát hozott.
Kenneth Branagh el is készítette a folytatást, és a Halál a Níluson került filmvászonra. Itt viszont nem azzal az érzettel távoztam, hogy láttam egy jó filmet. Sokkal inkább morogtam, hogy mikor dobták ki az eredeti regényt a hajókabin ablakán? Van egy gyanúm, eléggé az út elején.
Azt még lenyelném, hogy Poirot megint kap teljesen új szálakat. Egy elvesztett szerelmet és egy háttértörténetet, miért növesztett ilyen bajuszt. Emberibb alak, nem annyira a szürke kis agysejtek megszállottja, mint a regénybéli alakja. Tevékenyebb is, jobban beleveti magát az eseményekbe és nem csak gondolkozik az eseményeken – de ezt már be is vezette az első film. Itt csak folytatják.
Azt is el tudnám fogadni, hogy több szereplő kapott más rasszt. Tény, Agatha Christie fehérekről fehéreknek szóló krimiket írt. Az angol társaság, a felső középosztály volt a témája, és az nem éppen az a kör, ahova más beférkőzhet. (Elég csak belegondolni, hogyan jártak az indiai nemesekkel, amíg még egy birodalom voltak. Herceg, érdekes, barátkoznak – de beházasodni? Semmiképp!) A filmen viszont akad színesbőrű amerikai jazz énekesnő az unokahúgával és Linnet kuzinja is ázsiai/arab gyökerekkel bír. Egy olyan korban, amikor egy nagyon fehérekről szóló történelmi romantikus sorozatot is direkt vegyes párokra írják át, ez még szolidnak mondható.
Amit viszont nem tudok lenyelni, hogy mennyire nem a regényt kaptam vissza. A szereplők, a történetek is meg lettek variálva – csak a fő nyomozást hagyták meg nagyjából változatlanul. Csak éppen ez egy olyan Agatha Christie-regény, ahol sokára tűnik meg a bűn, gyors a nyomozás és nagyon nincs happy end sem.
Összekeverték a szereplők jellemzőit: csak egy példa. Az eredetiben az angol nemes fiú, aki kommunista, és titkolja a rangját – semmi köze Linnethez és pláne nem a volt jegyese, aki orvos. Nincs leszbikus kommunista – csak kleptomán nagynéni. Más a vége Bouc történetének, és sok mást is össze lehetne szedni. Kár volt tavaly újraolvasni a regényt, jobban tetszett volna, ha kevésbé tűnik fel, mennyi minden és hogyan lett átírva.
Nem tetszett a külcsín sem. Ok, a táj szép és megkapjuk a kötelező egyiptomi elemeket, de a hajót nem tudták úgy használni, mint korábban a vonatot. Pedig ott még kevesebb a hely, mint az Orienten volt.
Nem szerettem a szereposztást sem. Rögtön, Gal Gadot. Teljesen más karakter, mint az a Linnet, aki eredetileg a regényben van. Ott rendszeresen a naphoz hasonlítják, aki gyönyörű, kisugárzása van és mellette pénze is. Nem éreztem ennyire erőteljesnek a filmes verziót – pl. Emma Mackey sokkal érzékibb és megragadóbb az elvileg halványabb Jackie szerepében. Nem is éreztem jó döntésnek, hogy vörös ruhákkal még jobban kiemelték a színésznőt – Gadot eltűnik mellette. Pl. a táncos jelenetnél. Jackie és Simon kihívó, érzéki tánca után Linnet és Simon vérszegények. Russell Brand se értem, mit keres ebben a filmben.
Foglaljuk össze: a történet, a szereplők és a külcsín is kevesebb volt, mint amit vártam. Pedig lesz folytatás, Branagh akar még Agatha Christie regényt filmesíteni, ha nincs is még elárulva, hogy melyik lesz a következő áldozat.
