Elérek arra a szintre, hogy már nem tudok újat mondani a sorozatról. Beállt a középszintre, ahogy a kórházas sorozatok egy bizonyos idő után.

Vagyis, már messze nem a kórház a lényeg. A doktorok és rezidensek magánélete sokkal nagyobb teret és beszélgetéseket kap, mint az eseteik. Egy ideig próbáltak azzal ellensúlyozni, hogy a kórház életével kapcsolatos témákat is behoztak. Korábban ilyen volt a sebészi képzés módosítása, vagy a fizetésekkel kapcsolatos témák. Most már nem is igen próbálkoznak ilyesmivel. Csak összehasonlításképpen: amikor Christina volt jelölve az Avery-díjra, azzal sokat foglalkoztak és több oldalról körbe lett járva a téma. Ebben az évadban Meredith van jelölve, de ő már az átadóra sem megy el és sokkal hamarabb befejezték azt a szálat.

Ami kórházas, kicsit játékos és jópofa ebben az évadban, Jackson ötlete, hogy végre ő is nyerhessen már egy díjat, ha a nevénél fogva neki soha nem fognak Avery-díjat adni. Az öröksége felét egy új díj alapítására szánja, persze teljes titokban. Meg is indulnak az ötletelések és kutatások, még arra is szántak energiát, hogy gyötrődjenek a dokik, mi legyen a termékük neve. Bailey esete a legviccesebb, jegyzem meg hamar.

De különben marad a kórházban a szerelem és a szex örök témaként. Meredith most különben parkolópályára került: az évad elején elvarrják a történetét Riggs-szel, majd a többiekre koncentrálnak. Van esküvő, válás, újraegyesülés és babáznak is. Lesz terhesség, örökbefogadás és fájdalmas elköszönés is. Nekem mondjuk továbbra is bántja a szemem, hogy ahhoz képest, mennyi kisgyerekes szülő van a főszereplő dokik között, a gyerekek mintha nem is lennének. Nagyon ritka, ha valamelyik kis Shepherd feltűnik. Zola, a nem vér szerint az egyetlen, aki közülük néha legalább megszólalhat. De lehetne Bailey fiát vagy Arizona lányát emlegetni. A sorozatban is inkább csak emlegetik őket. Olyan fura anyaként, családban elképzelni őket, ha ennyire kivették a sorozatból ezt a szekciót.

Viszont, a készítőkre jellemző témák beköszönnek. Ebben az évadban a szexuális kizsákmányolás és visszaélések kerülnek előtérbe. Azért nem mélyszántóan, de kb. úgy, mint amit Olivia Pope történetében is el tudtam volna képzelni.

Hiányoznak különben a kórházi esetek. A műtétekből már sokkal többet látunk, de mégsem tudnak annyira lekötni egy-egy történettel. Szintén ismerős lesz: mert már itt is az a lényeg, hogy a doki mit tanul az esetből a magánéletére vonatkozóan.

Van mozgás is. Ez az utolsó évada Arizonának, a végén elköszön. Viszont, jön vissza Teddy. Beköszön Scott Speedman, aki később majd fontosabb szerepet kap a sorozatban. Vannak vendégszereplők, mint Andrew nővére, aki egyenesen szexuális témában kutat és felkavar nem egy kapcsolatot és az állóvizet a sokkal szabadabb gondolkodásával. Írhatnám azt is, hogy a szokott mértékű a mozgolódás.

És sajnos még mindig áll, ha nekiállok az évadnak, ledarálom. Pedig már érzem, hogy erősödik egyre inkább az, ami taszítana. Ettől függetlenül nézve bírom, utána meg egyre többet kritizálom. Remélem, nem így lesz már végig.

Lassan már azért fohászkodom a mozi isteneihez, hogy Liam Neeson találjon más szerepet is, ne csak akció papákat. Bár még mindig ő abban a zsánerben a legnézhetőbb, azért már van, amit nem kellene.

Ebben a történetben pl. azt figyelgettem, mit találnak ki, hogy ne ténylegesen akciózni és verekednie kelljen. A megoldás most: leginkább mesterlövészként aprítja a kartell embereit és nem bonyolódik test test elleni küzdelembe. A végére azért egy olyan jelenet is becsúszott, és nagyon nem is olyan, mint fiatalabb színészekkel lenne. Azt is nehéz elhinni, hogy le tud még nyomni sokkal fiatalabb, jó erőben levő és a történet szerint gátlástalan embereket is. Igaz, nem a hihetőség miatt nézünk ilyet, de akkor is. Már kezd nagyon kilógni a lóláb.

Maga a történet se fogott meg. Adott az egykori tengerészgyalogos, akinek mindene elveszni látszik. Özvegy lett és a felesége kezelése minden pénzét felemésztette. Most csak az adósság van és a bank el akarja venni a birtokát. A határ mellett van a farm, így illegális bevándorlókba is rendszeresen belebotlik. Balszerencséjére egy anya - fia párosba is, ahol a nő minden pénzét nekiadná, ha a gyereket elvinné a rokonaihoz. A nő meghal, a pénz meg sok. Vagyis, Hanson útra kel a gyerekkel és a kutyájával, míg a kartell emberei a nyomukban vannak.

Tele van olyasmikkel a történet, amivel nem tudok mit kezdeni. Hogy kerül a nőhöz a testvére lopott pénze? Hanson hogyan tudott annyira csődbe menni? Van egy nevelt lánya, aki ráadásul a halott feleség biológiai lánya. Tőle nem lehet segítséget kérni? Vagy korábban, amikor az anyja haldoklott. Fel sem merül benne, hogy valamit tegyen, hogy a nevelőapja ne veszítse el a földet és a házat. Pedig a jó gyereknek, a szeretett lánynak van beállítva. Miguel helyzete se oldódik meg egyáltalán: illegális bevándorló, akire kitoloncolás vár. Mit kezdenek vele a rokonai? Még iskolába se járhatna, és nagyon nem úgy nézett ki a család, mint akiknek van esélye jogi segítséget megfizetni. Pláne, hogy a páros egy ponton elégeti a kartell pénzét.

De írhatom azt is, ami annyira megviselte az idegeim, hogy majdnem végig sem néztem a filmet. Jackson, Hanson kutyája a mintakutya, amilyennek mindenki örülne. Lehet sejteni, mi történik vele a film utolsó harmadában, ha annyira elvette a filmtől a kedvem. Nem is akarok rá gondolni. De a filmre sem.

Az vajon plusz poén, hogy a kartell embere Juan Pablo Raba lett? Ahonnan ismerhetjük, az a Narcos. Nem kellett új repertoár ehhez a szerephez.

De erről a filmről ennyit. Kis western benyomás, unott akció és már Neeson sem adja el. Tényleg, szerepeljen már valami másféle filmben, please!

Az egyik legjobb Pixar-mese az Agymanók volt. Hozzáteszem, nem a gyerekeknek. Inkább azoknak, akiket érdekel a pszichológia, vagy valamilyen szinten tanultak róla. Máig elképeszt, hogy mennyire jól magyarázza a személyiség kialakulását, az érzelmeket és emlékeket, hogy mi történhet az agyban.

A folytatás nehezebb diót kapott, hiszen a kamaszkort és az én-képet igyekszik megmutatni. Nehezebb ábrázolni, és nagyon sok jó ötletet ellőttek már korábban. A dallamtapadást vagy a gyerekkori emlékeket. De próbálkoztak most is és voltak is nagyon jó ötletek benne. Az elfojtott érzelmektől kezdve a gondolatfolyamon át magának a kamaszkornak a megragadásáig. Ahogy egy érzelem mennyire szélsőségesen jelentkezik, pedig ugyanaz az inger érkezik, mint kicsivel korábban.

Még egy történetet is kitaláltak - kint és bent is. Odabent az alapérzelmek az olyan újabb, vegyesek érzésekkel vívtak meg Riley uralmáért, mint Ciki és Uncsi. Kint pedig Riley a középiskolai edzőtáborban kell, hogy bizonyítson. A bent az érdekesebb, de most a külső történet jobban sikerült, mint az első rész esetében. Az összkép a kicsit gyengébb: az a fajta ötlet és frappáns megoldások, amelyek az első eladták nekem, most kisebb számban voltak jelen.

Van benne humor is különben, de az Agymanók soha nem igazán vicces mese volt. Ahhoz Riley külső története túl egyszerű és direkt nagyon hétköznapi. Nem is véletlenül az Agymanók vannak a címben, hiszen az igazi főszereplők ők lennének. Különben kifejezetten jó ötlet az is, hogy a szülők fejébe is többször belesünk. Az egy jó ötlet, hogy mindenki fejében más lehet a főnök. Riley vezető manója Derű, de a szüleinek nem. És ez magyarázza is gyakran, hogy mire miképpen reagálnak.

A grafika továbbra is szép. Az emberi alakok, de az elmében lejátszódó részek is kellemesek, látványosak. Ha azt kellene most belőni, ami a legjobban nézett ki látványban, az a gondolatfolyam és ahogy a gúny/irónia leágazás megnyílik benne. Bár, tetszett a fantázia is, pláne, amikor Riley aludni próbált, de az új jövevények ellene fordították a saját fantáziáját.

 Bár az első mesét kifejezetten szeretem és nagyon eltaláltnak érzem pszichológia felől, az agymanókat/érzelmeket magukat nem tudta megszerettetni velem a mese. Most ez is kicsit alakult. Már megvagyok velük, ha továbbra is sokan zavarnak. Derú ugye nem csak nekem túl sok? De lehet, azért érzem így, mert a saját fejemben nem ő a vezető ülés tulaja.

A lényeg, kaptunk egy jó mesét. Nem ér fel az elsőhöz, de vannak benne jó ötletek. Azt meg továbbra sem tudom, hogy egy gyereknek ez milyen szórakoztató lehet. Én már nagyon más szemmel nézem. De az elsőt is.

A Netflixen akadnak érdekes kísérletek a sorozatok időrendiségével. Volt már olyan, talán Black Mirror-epizód, amiben mi választhattuk ki, hogyan alakuljon a történet és mi legyen a végkimenetel. A Kaleidoscope pedig arra ad lehetőséget, hogy tetszés szerinti sorrendben nézzük meg a sorozat részeit.

A részek nem számozva vannak, hanem színkóddal vannak ellátva. Van sárga, lila, rózsaszín, piros, stb. epizód. Ok, a platformon valamilyen sorrendet kellett beállítani, de abszolút nem kell hagyatkozni rá. Kinek melyik szín az érdekes, azzal kezdi és folytatja, amivel akarja.

Hiszen a történet nem lineáris, hanem egy nagyobb történetből vannak epizódok kivágva. A fő téma egy rablás, és a többi részben annak minden aspektusa kerül elő. A tervezés, a kezdetek – amikor a bosszú ötlete és amiért megszületik. De ott van a később történtekről is egy epizód. Nincsenek összekapcsolva, az eredeti sorrend sem lineáris. Így tényleg bárhogy nézhető, csak végig kell érni rajta, hogy minden összetevőjét megismerjük a rablásnak.

Még azt is nehéz ezért meghatározni, ki a főszereplő. Azért nem minden epizód másnak a története, de az alapvetően igaz, hogy egy-egy rész más-más szereplő életébe és döntéseibe enged nagyobb betekintést. Vannak szimpatikusabb, hitványabb alakok benne, de olyan kifejezetten rossz, teljesen sötét szereplőt nem találni benne. Mindenkivel együtt lehet, legalább kis részben, érezni.

A főszereplőnek azért érzem Rayt – vagy Leót, attól függ, ki mikor ismeri meg -, mert a terv az övé és a történet, ami miatt elindulnak az események, szintén az övé. De ennél többet nem is akarok róla mondani, legfeljebb annyit, hogy Giancarlo Espositónak jól állt a szerep. De tényleg ennyi, mert attól függően, ki hogyan nézi a sorozatot, más ponton fedezheti fel, hogy ki volt, mit vesztett és mit tervez.

A többiek nála egyszerűbb alakok: van, aki nagyot akar kaszálni, hogy visszavonulhasson és élvezhesse az édes életet. Van, aki egykori barátnőjét akarja visszakapni. Van lelkes újonc és olyan öreg veterán is, aki évek óta Ray mellett áll. A végére szépen összeáll az is, hogy kik és miképpen kapcsolódnak, milyen közös történeteik vannak.

Ezzel kapcsolatban egy pont volt, amit nem igazán értettem. Ray és Roger kommunikációja időrendben a történetük elején és a végén. A 24 évvel a rablás előtt részben tegeződnek, pajtásoknak hangzanak – majdnem igaz barátnak. A rablás után 6 hónappal, az utolsó beszélgetésük viszont olyan, mintha két rideg, egymást nem ismerő ember beszélgetne. Annyira más a kettő, hogy az nagyon kiugrott az egész sorozatból. Ok, azt értem, hogy nem ugranak boldogan egymás nyakába, és a történtek után mások egymással, de így is… túl élesnek érzem a váltást, a hangnemet, az egésznek a hangulatát.

Egész korrekt szereposztással forgott a film. Ha nagy sztár nincs is benne, ismert arc bőven. Esposito sorozat-veterán, Rufus Sewell azért mozifilmekben is feltűnt, de neki is bőven van sorozatos tapasztalata. Mellettük meg olyan nevek jönnek sorra, mint Paz Vega vagy Jai Courtney – ő különben egy bunkót is képes nagyon túltolni, de itt még valahogy elment.

A heist movie az egyik kedvenc zsánerem és itt szépen összerakták. A rablás, a tervezés, az egésznek az utóélete. Az is egy plusz, hogy valóban nézhetjük, ahogy csak akarjuk, össze-vissza. Nem Halálos iramban szinten látványmozi, de akad benne több akció is, és maga a rablás jópofa. Ilyen méhes trükköt szerintem még nem is láttam.

De, hogy egy negatív élményt is írjak, ennyire komor utóéletet se sűrűn látok történetben. Szinte mindenkinek rosszul végződik a rablás, és van mindenféle verzió. Haláltól kezdve börtönig lesz itt minden, és lehetne szavazni, van-e olyan, aki elégedetten dőlhet hátra, miután mindenen túl vannak.

Ezt leszámítva én jól szórakoztam, érdekes volt az ötlet és a kirabolhatatlan széf feltörése is. Azért nem a Money Heist, de nem is kell annak lennie.

Amiről a héten sincs sok kedvem írni: All American Homecoming (s03e10). Megint szerelmi nyüglődés van, de mint a lerágott csont. Ugyanazokat a sokszögeket ragozzák, és már nagyon unom. Ahogy azt is, amit ebben a részben a fekete közösségért tesznek. Egy sportmúzeumra akarnak pénzt szerezni. Bár eleinte ezt néztem szívesebben, nem az alapsorozatot, annyira nem tudnak mit kezdeni a történettel, hogy már nagyon várom a végét. Mondjuk, ruhákban még mindig ott vannak, itt mindenki úgy öltözik, mintha menne is a kifutóra.

A Bad Monkey (s01e07) legalább olyan irányba ment, amit tudtam értékelni. Némileg hanyagolva volt Yancey és az ő eszetlenségei, most tulajdonképpen tisztázta a kapcsolatait. Visszakapta az állását, elköszönt a pedofil extől, kibékült a társával és halad egy kapcsolat felé Rosával. Tényleg csak a bűnöző párost kell lekapcsolnia, hogy minden jó legyen körötte. És ott van az érdekesebb vonal - összecsapott a félkezű és a neje a Sárkénykirálynővel. Jobban belementünk abba, kicsoda Gracie, mit akar az élettől és miben hisz. Most nyíltan kimondja azt is, amit eddig is lehetett sejteni. Hogy a Sárkánykirálynő csak egy trükk, amiből megél, nem hisz benne. Nem is nagyon csinál semmit, ahogy azt már láttuk is korábban. Várom is, ennél jobban meg is fizet-e a tetteiért, vagy neki lesz menekülőút. Jelen állás szerint nem drukkolok neki, kezd igencsak sokat ártani és egyre többet feladni magából.

Kis lépés az Only Murders in the Building (s04e04) esetében. Charles álma alapján rájöttek, hogy min dolgozott éppen Sazz. Az értékelhető részek azonban a körítésből érkeztek: a másik épület lakóinak titka, a kaszkadőr bár, ahol lehetősége volt a készítőknek arra, hogy még Paul Rudd is vissza tudjon jönni egy kicsit vendégszerepelni. Tetszett a búcsú is, az üvegekkel. Komédiának rendben volt a rész, kriminek már kevésbé tetszett. Egyre kevésbé értem, hogy akkor miért is kellett a nőnek meghalnia, egyáltalán ki volt a célpont. Bár ezt egyre inkább feelgood sorozatnak nézem, annak meg teljesen kerek.

Még nincs AHS, de Murphy új történetbe kezdett: American Sports Story (s01e01-02). Vagyis, Aaron Hernandez történetét mesélik el egy 10 részes évadban. Nyitásként kettőt kaptunk és elég is volt ahhoz, hogy morogjak kissé. Megjegyzem, nem sok tudásom van az amerikai fociról, amit filmeken látok. Vagyis, nekem alapból nem mondana semmit Hernandez neve. Az, hogy mégis képben vagyok a történettel, azért lehet, mert James Patterson társszerzőként jegyzi a róla készült könyvet, amit olvastam. És le vagyok már most döbbenve, hogy mennyire nincs összhangban a könyv azzal, amit a sorozatba belepakoltak. Ott kezdettől az volt kihangsúlyozva, hogy a bandákkal, droggal és erőszakkal hogyan állt Aaron. Soha nem egy ártatlan bárány volt és a karrierje nagyon is megérdemelten ment tönkre. Még akkor is benne volt a bűnszervezetben és mocskos dolgokat művelt, amikor már sztárjátékos volt. A sorozat még csak az egyetemnél tart, de még igazán nem keveredett bele. A középiskolát is ugrottuk. Noha, a bandák már akkor jelen voltak az életében. Itt nem. Helyette Murphy behozta a kedvenc témáját: az ő Hernandeze homoszexuális, aki titkolja az irányultságát. Itt ebből lesznek levezetve a balhéi, meg elemzik, hogy miképpen játszotta meg magát, ezek milyen feszültséget okoztak. Most már vannak róla ilyen kiderült történetek is, de nagyon eltolva érzem az irányt. Az erőszak, a bandák szerepe le van nyomva, és nagyon meg van emelve az, hogy a nemi életében milyen titkok voltak. Érdekesebb jelenleg számomra az a téma, hogy a sztároknak mi meg nincs engedve azért, mert sztárok. Kb. az jön le, nyerjenek, és csinálhatnak, amit akarnak. Még valami, ami nem jó vért szül. Tim Tebow a kivétel, ő kívül is esik a körön - nem csak ő az aranykezű irányító, aki jelölve van a Huisman-díjra, de nagyon vallásos és jó gyerek is, míg a többi focista simán balhézik és csoportosan szexel. Igen, elég dekadens világ van festve. Még AHS szereplőket nem ismertem fel különben. A főszereplők is ismeretlenek. Az egyetlen, akit másban már láttam, az Tebow - vagyis, Patrick Schwarzenegger. 

Nem rémlik, meséltem-e már, amit a The Purge (2. évad 2. fele) első felében láttam. Talán nem, jó rág néztem meg és csak most fejeztem be. Ami biztos, hogy szép keretben meséltek el mindent: a tisztulás éjjelén indultunk, megnéztük a következményeket és a szerveződést a következő évben, hogy a következő megtisztulás éjszakáján mindenki történetére kikerüljön a pont. A 6. résztől kb. ott vagyunk, hogy mindenki felméri, milyen tennivalói vannak és készül a következő éjjelre. Ryan és Esme megtervezik, hogy leleplezzék a korrupciót és kiszabadítsák Ryan katonatársát, közben össze is jönnek. Marcus rájön, hogy a szomszédai miért akarnak végezni vele és kész visszavágni, megvédeni az életét a családjával, így fegyverkezni kezdenek. Ben teljesen eldobja a régi énjét és mélyre merül az erőszakba. Már mindenki érzi, hogy valami nincs rendben körötte, de igazából még nem bukott le, mennyire tönkretette, hogy az előző éjszakán gyilkossá kellett lennie. Az utolsó három rész, a sok összecsapással és gyilkolással, extrém jelmezekkel nagyon meg van pörgetve. Akció, elmélet és a végén megint akció, ha a 10 részt nézem. Vadásznak egymásra, mindenféle fegyver előkerül és a sorozat játszik azzal is, hogy az egyes emberek mire képesek. Marcus jobbá, míg Ben teljesen romlottá válik. Lesz áldozat, lesz happy end és a befejezés is kettős marad: míg egyesek változást és emberibb világot akarnak, másoknak megfelel, hogy egy éjjelre életet és halált osztó véres istenek lehetnek. Nem is tudom, melyik része jobb a műsornak: a felemelkedés vagy a zuhanás történetet. Hajlok arra, hogy az érdekesebb, egy jó gyerekből hogyan lesz sorozatgyilkos. Akadnak ismert arcok is benne, és hangulatos a sorozat. A maszkok, extrém jelmezek nagyon ennek a világnak működő részei, és az erőszakot is jól játsszák ki, mellé téve az üzenetet. Nem véletlenül van ebből annyi film és már 2 évadnyi sorozat is. Jut eszembe - egy apró mellékszerepre Ethan Hawke is beugrott, az meglepett.

Van pár Disney-mese, ami nem talált utat a szívembe. Az egyik ilyen volt A róka és a kutya is. Nincs is olyan története, hogy egész estés mese legyen, meg vidékiként nem igazán ment nekem, hogy aranyosnak találjak egy rókát.

Így aztán némi értetlenség is volt bennem, hogyan lehet és egyáltalán minek folytatni ezt a mesét. A készítők így nem is szokványos folytatást írtak, ez inkább egy beékelés. Még abból az időből, amikor Tod és Szimat kölykök voltak, és annyira nem kellett a rókára vadászni. Pláne, hogy itt a szomszéd néni védelmébe vette a kisrókát. Megjegyzem, azért már itt is látni, hogy Szimat gazdája legszívesebben rókabundaként látná viszont a rókát.

A történet szerint Szimat rossz passzban van, éppen azt gondolja, hogy ő semmiben sem jó. Tod fel akarja vidítani, ezért kiszöknek a kisvároson áthaladó vásárba. Itt lépnek fel a kóbor kutyák énekkarként, de a két vezető éppen összeveszett, így az ebek szólóénekes nélkül maradtak. Szimat beleénekel a dalba, és mire észbe kapnak, már a kórus sztárjaként tündököl. Megvan, miben jó: szépen tud énekelni. Ahogy lenni szokott, a nagy boldogságnak meglesz a böjtje.

Vagyis: a kitúrt énekes bosszút forral, Tod pedig szembesül azzal, hogy a sztárrá előlép barátjának mindenre van ideje, csak éppen rá nem. Mindenkire ráfér egy lecke, hogy mi a fontos: a szeretet és a barátok, nem a siker. Ennek szellemében pedig majd kerekítenek is egy olyan véget, amelyben mindenki boldog lehet. Még az alakoskodó vezérénekes kutya is, aki különben sem gonosz volt, csak fejébe szállt a siker.

Mert ebben a mesében igazából gonosz sincs, csak egy túl egyszerű konfliktus, amit könnyen meg is oldanak. Nem véletlenül annyira rövid is – nem lehet mivel kitölteni a cselekményt onnan, hogy Szimat bekerül a kórusba, addig, hogy mindenkit visszarendeznek az eredeti helyére.

Akkor mi van a mesében? Dalok. Az eredetieket nem hallgattam meg, de sejtésem szerint azok még inkább country hangzást kaptak, mint a magyar verzió. De gondolom, hogy alapvetően egyeznek. Nem éppen az a vonal, amit megszoktunk ezekből a mesékből. Ez a stílus nálunk szerintem kevésbé is megy, nekem pl. fura volt hallgatni, noha Disney meséken nőttem fel. Az sem segített, hogy megismertem a kórus kutyák vezetőinek hangját. Szolnoki Péter és Janza Kata. A kötelezőt persze beleadták, de róluk sem éppen ez a hangzás jutna magamtól eszembe. Ragozhatom még, de a lényeg, zeneileg sem az én mesém ez a folytatás.

Azt már említettem, hogy a tipikus Disney-üzenet köré lett írva: család, barátok és szeretet minden előtt. Itt jobban kimondva, nem is próbálták elrejteni. Ettől direkt is, meg előjött bennem az érzés, hogy ezt az egeresek elmesélték már millió meg egyszer.

Viszont, most sokkal megengedőbb vagyok magukkal a szereplőkkel. Aranyosan vannak megrajzolva a figurák. Ez egy alapvetően szépen kivitelezett mese, amiben az állatok akár plüss figuraként is működnének és rutinosan hozták az embereket mókás mellékszereplőként. Már magam mögött hagytam a róka gonosztevő beidegződésem is, és nem úgy néztem, hogy Tod mikor lép Vuk nyomdokaiba és rabolja ki a baromfiudvart.

Ennek ellenére, hogy már nem fájt néznem ezt a mesét, tartom, hogy nem egész estés Disney mesének való az alapanyaga. Egy rövid, sorozatban elférő 45 perces epizódként jobban működne, mint egész estés meseként.

Milyen alcímet is adnék ennek az évadnak? Igazából attól függ, melyik szereplőre koncentrálok. Alex megmenekülése a börtöntől. Meredith elkezd továbblépni. Hunt újabb feleséggel szívja meg. April, Jackson, a baba meg a válás utáni élet. Harc a rezidens program állapotáért.

És elértünk arra a pontra, ahol végképp a szappanoperák világába lépünk át. Már nem is igen jutnak eszembe esetek az évadból. Sokkal inkább az, hogy kinek miképpen alakul a magánélete. Ha kórházi esetet kapunk, az már szinte mindig rímel a szereplő magánéletére. A betege akaratlanul is iránymutatást ad a dokinak, hogyan kezelje a személyes dolgait vagy egy-egy dolgot a szerelmi életében. Hiányoznak is a nagy esetek, amikor valahogy másként álltak a betegekhez. Jobban élveztem ezt a sorozatot, amikor a rezidensek voltak a főszereplők és nem a szakorvosok. Bár most is vannak zöldek, de az ő fejlődésüket kevésbé követjük.

Talán már írtam, de még mindig tartom, hogy a dokik nagyon kamaszosan tudnak viselkedni, amikor az életüket kell rendezniük. Amikor Amelia bújkált Owen elől. Ahogy Meredith titkolta a húga elől, hogy éppen azzal a pasival kezd összejönni, aki tetszik Maggie-nek is. A kis sértődések, halogató taktikák és ahogy túl sűrűn várják azt, hogy majd maguktól megoldódnak az események.

Még mindig a kórházban zajlik az élet. Nagyon kevés olyan rész van, amikor kimennek és nem a Grey-Sloane-ban zajlanak a fontos események. Most talán mellékszereplőt is elkezdtem kevesebb ismert arcként feltűnni. Ebben az évadban, aki legjobban megmaradt, az Jo volt férje. Avagy a Glee kórusvezetője beugrott kicsit öntelt sebésznek. Meg is lepődtem, mert amit megtudtunk addig róla, én minimum egy ötvenes, egomán férfit vártam. 

Halad tovább a szereplők cseréje is. Pár évad után most elköszön Jerrika Hinton, viszont itt még állandó Martin Henderson. Ő az a szívsebész, aki Maggie és Meredith szívét is megdobogtatja. Nem mellesleg Hunttal van közös múltja, és az évad végén már eléggé elő van készítve, hogy ez lesz az a történet is, amivel a színész majd távozik a sorozatból. De a nagy poén Bené: altatóorvos, sebész rezidens - és most kitalálta, hogy neki a tűzoltás a hivatása. A srácok poénkodtak is azon, hogy megnéznék Bailey-t, amikor ezt közli vele. Megjegyzem, én is. De van esély, hogy ugrunk, és már csak tűzoltó egyenruhában látjuk viszont Bent.

Mert azért megvan az érzelmi hullámvasút. Bár a nagy drámák égnek be, de még van lazább és viccesebb rész is benne, jól is esik valami könnyedebb a nagy traumák közepette. A Webber házaspár civakodása is ilyen, és néha van olyan beteg is, aki szintén emlékezetes tud lenni a tömegből.

A lendület különben még megvan. Már nem evett a fene, hogy nézzem és haladjak a sorozattal, de ahogy elkezdtem az évadot, a részek már szépen húztak végig.