Ridley Scott, Joaquin Phoenix – jó párosításnak hangzik. Hozzáteszünk még egy császári címet is, csak éppen nem az ókori Rómában. Lett belőle ez a film. És nem szeretem érte magam, de nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

Napóleon alapból egy megosztó történelmi személyiség. Egyes felosztásokban a történelem egyik gonosztevője, más szemszögből meg az egyik legnagyobb francia. (Korzikán született, de tudjuk, ilyenkor megbocsátó a történelem az országhatárokkal.) Tudjuk úgy nézni, mint egy diktátorrá nőtt tehetséges katonát, aki rettenetesen sok ember haláláért felelős. Ugyanakkor meg rengeteget tett az országért, és tény, hogy a császárság idején az országát a korszak szuperhatalmává tette. Nem csak hadi tettek, de olyasmik is a nevéhez fűződnek, mint Párizs csatornázása. A Mona Lisa újrafelfedezése – ő vette elő az elfeledett képet, tette ki újra, mert tetszett neki a festmény. Mindenképpen kora egyik, ha nem a legmeghatározóbb alakja. Amit a filmkészítők nem döntöttek el, és ezzel nekem lehúzták a filmet, hogy nem foglaltak állást. A nagy embert, a hőst mutatták be, vagy egy szörnyeteget? Hajlanék az első verzió felé, de mindig van egy-egy olyan elem, amivel meg a másik oldalt erősítik. Látjuk a császárt, akiért rajonganak az emberei, a volt felesége, de még az ellenséges sereg hadiapródjai is, aztán meg nagy betűkkel és számokkal feliratozzák, hányan haltak meg a háborúi során, lebontva a nagy csatákra. Most akkor melyik: hősábrázolás vagy hadi szörnyeteg? Hát igen, bonyolultabb, mint Commodus megítélése.

Nem bírom elengedni a témát, még egy. A PR és a poszterek. Pont azt fogalmazzák meg, amit bármikor Napóleon védelmére fel lehet hozni. Ő tényleg a semmiből jött, és felépítette magát. Ő elérte a dolgokat, neki érdemei voltak a sikerei mögött. A film megmutatja a bukása után hatalomba visszatett Bourbon királyt. Szánalmas, semmit érő édességet falatozó arisztokrata. Nem nehéz a zsenit látni az erőszak mellett is, amikor ez az alternatíva.

A film másik gyenge pontja, hogy az elsődleges témája Josephine és Napóleon kapcsolata lett. Több szempontból terhelt kapcsolat, a korszakhoz képest túl modern elemekkel. Nagyon kevés az idilli pillanat, ez a két ember általában valamely módon marta egymást szinte folyamatosan. Akár izgalmas is lehetne, hogy miképpen működött ez a héja-nász, de inkább csak fárasztónak éreztem most. Pláne, hogy Napóleon fiúgyerek utáni vágya nem kicsit juttatta eszembe VIII. Henriket és az ő feleségeit. Ez egy politikailag sokszínű, ármányos korszak sok háborúval, és azt kell nézni, hogy Josephine hogyan sminkel vagy kacérkodik fiatalabb férfiakkal, amíg a férje szerelmes levelek sorát írja neki?

Pedig Scott történelmi filmes, csatás rendező, és amikor elszabadul, ezt zseniálisan is hozza. Ha később valami beugrik nekem erről a filmről, az Waterloo lesz. Az utolsó, kétségbeesett kilovaglás még a poroszok érkezése előtt. Borogyino, ahogy belelövik az osztrákokat a fagyos vízbe. A francia forradalom, amikor Napóleon a tüzérséggel lövet a tömegbe. Grandiózus, nagy jelenetek vannak gyönyörűen komponálva. A koronázás, Moszkva égése, az orosz fagy. A ruhák. Bőven van mit nézni ebben a filmben, csak a történettel akadt gond. Egy olyan házasság belügyei, amelyek nem kötöttek le. Az ingázás a szörny és a francia nagyság között. Hajlik a melodrámára, és az nem kellett volna.

A szereposztás miatt is fogtam a fejem, amikor először megnéztem. Az egy dolog, hogy Phoenix mennyivel idősebb, mint Napóleon volt az adott időszakban. Ő jelenleg olyan színészóriás, hogy neki ez simán belefér. Igaz, közben gondolkodtam rajta, hogy mennyire a saját arcát látjuk, vagy kapott némi arcépítést, hogy jobban hasonlítson a kis korzikaira. Még így is az övé a legerősebb jelenlét a filmben. Viszont, érkezett mellé Vanessa Kirby, mint Josephine. Az eredeti asszony évekkel volt idősebb a férjénél, és így viszont már feltűnő, hogy ő meg kb. tizenöt évvel fiatalabb, mint Phoenix. Nem tudom hitelesnek elfogadni, amikor arról van szó, hogy már öreg szülni, mert egyáltalán nem néz ki megviselt méhű negyvenesnek. Két irányból csúsztattak: idősebb Napóleon, fiatalabb Josephine, és a kettő együtt már zavart. Mert ugyan filmként nézem, de ehhez azért vannak előismereteim, amivel nem passzol össze, amit láttam.

Van egy tippem, hogy messze többet vártak ettől a filmtől. Díjakban és bevételben is. Mert ahogy elnézem, egyelőre ez egy bukta, ha azt nem is bánom, hogy egyszer megnéztem.

Az alapvető probléma, hogy annyira egy sémára készül A mi kis falunk (s08e10), hogy már nehezemre esik azt keresni, egy-egy rész miben más, mint a többi. Ez is többszereplős, mint az eddigiek. Többen egy-egy kisebb kalandot kapnak, amelyek nincsenek összefüggésben, de így a stáb jó része meg tudja mutatni magát. Most is azon nevetünk, hogy az átlag vidéki karikatúráit nézzük. Kicsinyes, gyakran buta, de jószándékú emberek. Még mindig a színészek adják el. A történet meg annyira nem lényeg, hogy nem is tudom könnyen összeszedni, mit alkottak a héten. Az biztos, hogy jött Gyuri villanyt szerelni, és egészen depressziós lett, amikor rájött, mennyi minden más már az életében. Aztán Szifon egy rókáról hazudozott, hogy saját lopásait leplezze valamiképpen. Biztos, hogy volt egy harmadik szál is, de az már nem ragadt meg a fejemben. Talán Károly lebukása a lakbérrel? Ezzel legalább egy kis visszautalás lett a korábbiakra, mert különben ez a világ olyan, mintha az időtlenségben ragadt volna.

A 11. rész már egy fokkal jobban tetszett. Pedig a recept ugyanaz, csak más szereplők kerültek előtérbe. Ügyködtek a polgármesterek, Anikó is költözött és egy rendőri akcióra is sor került. Tetszik az irány, hogy legalább egy kicsit építkeznek. Most éppen azzal haladunk, hogy Bazsó és Anikó korábban indult közös története milyen irányba halad.

A True Detective (s04e03) nem akar haladni? Azt hittem, a múlt heti alapozás után most jobban belevetik magukat a nyomozásba. Ehhez képest ezt még mindig inkább karakterépítésnek éreztem. Megyünk tovább azon a vonalon, hogy kinek milyen kapcsolatai vannak a férfiakkal, illetve mitől romlott meg korábban a két nyomozónő viszonya. Hát igen, egy gyilkosságot eltussolni nem éppen olyasmi, amit aztán minden pikniken felemlegetnek. Ok, azért haladtunk is valamennyit, volt nyom, amit követtek és a halott bennszülött nő előtörténete is előkerült. És még mindig játszanak azzal, hogy természetfeletti vagy racionális magyarázata van az eseményeknek. Komolyan kezdem azt hinni, hogy egészen a végéig lebegtetni is fogják, hogy mi a megoldás és annak természete. A két hősnő most is nyomja a részt, és érezhetően azt a rendőrpáros dinamikát igyekeznek felépíteni, ami ebben a sorozatban kezdetektől benne volt. Csak most két nő között – a mellékszereplők között is többségben vannak a nők. Jegyzem meg. Ez most egy csajos évad? Amin most még agyalok, az a fiatal rendőr, talán Pete a neve. Egyrészt, nagyon olyan, mintha újonc lenne. Lelkes, megy a főnöke után és a színésznek is kölyökképe van. Közben meg nős ember, egy 4-5 éves kisfiúval. A párja éppen nővériskolába jár. Ott is megvan a párkapcsolati feszültség és a fiúnak az apjával való bonyolult kapcsolata, de most azon kezdett el pörögni az agyam, hogy mégis, mennyire fiatalon nősült meg és alapított családot? Gimis szerelem lehetett? Most arra tippelnék, de arra már nem, hogy együtt is maradnak a végéig a nővel. Nagyon gyűlnek ott a viharfelhők. De ez is jellemző a sorozatra, nem boldog emberek felhőtlen történeteit követjük.

Egy bevetést hozott a héten a Masters of the Air (s01e03), ami különben már elkezdett hideget és meleget is kapni. Az Elit alakulathoz méricskélik, és az a léc pokoli magasan van. Nem is lep meg, hogy azt nem ugorja meg. De pl. szívesebben nézem, mint a The Pacific részeit, én azzal kissé szenvedtem. Vagyis, nekem inkább pozitív a mérleg billenése. A heti rész meg olyan jeleneteket hozott, hogy volt, amit megnéztem háromszor is, annyira fogta a szemem. Amikor a pilóták – NO1 Austin Butler – csak néznek ki, köröttük potyognak az égből a szétlőtt gépek és a sok fém, ejtőernyős emberek indulnak meg lefelé. Annak, akinek meg nem nyílt ki, simán szétvágja a másik gép szárnya. De ott volt az a bizonyos leszállási kísérlet is a réten. Azt még mindig nem hiszem el. Képesek voltak az egyik nevet a 3. részben felrobbantani? Megérkezett keményen a háború és ebben a részben még erőteljesebben láthattuk, hogy milyen veszélyes volt a bombázópilóták és az erődök személyzetének feladata. Ez a hát tehát a látványé és a drámáé, mert borzalmas ember- és anyagveszteség lett a végére. De akadt benne kis humor, meg hősies helytállás is. A színészek közül pedig a héten Butler kapta a több teret. Az ő gépe került bajba, ők értek át legnehezebben Afrikába. Az előző részekhez nem kapcsolódik, önállóan is tökéletesen nézhető, mint egy bevetés története. Nekem tetszett ez a rész, és az nagyon látványos lett, amikor a pilótafülkéből nézzük a szereplőkkel a kibontakozó légi csatát és drámát.

Most jön az, hogy virtuálisan elkezdek kérdőjeleket rajzolni. Egyszerűen nem bírtam befogadni ezt a filmet, háromszori nekifutásra sikerült végignézni is.

Egyszerűen nem bírom kihámozni, mi lenne itt a lényeg. Mert az viszont lejött, hogy ez nem szórakoztató film, amit egy zacskó chipsszel nyakon öntve szívesen megnézek. Már szinte művészfilm, aminek társadalmi üzenete kellene, hogy legyen. Csak éppen vagy annyira el van rejtve, hogy nem találom. Vagy annyira közhelyes, hogy inkább feltételezem, hogy ennél többet akarhattak elmesélni. Mert mi van benne? Egy vidéki fejes, aki minden eszközzel véghez viszi, amit akar. Minden és mindenki a zsebében van. Lehetne azzal érvelni, hogy majd megfizet, de mi a film vége? A házat lerombolják, Misi eladja a földet. Vagyis, ők nyernek. Kisember vagy, kapálózhat, neked lehet igazad, a kapcsolatok és a pénz akkor is lenyomnak. A klisé verzió, aminél szeretném, ha több lenne benne. De mi?

A jellemek alakulása? Misi pozitív szereplőként kezdi. Családcentrikus, szelíd és reménykedő. Aztán idekerül, és rögeszmeként elhatalmasodik rajta, hogy nem szabad engednie. Meg kell tartania a földet. Akkor is kitart, amikor az ok is megszűnik, amiért annyira akarta ezt a vidéki otthont maguknak. Mert már nem lesz többes szám. Én meg azon szenvedtem, hogy értettem is, nem is. Mert valahol egyet tudtam érteni vele. Ez az övé, az öröksége. Komolyan hagynia kellene, hogy kiforgassák belőle, mert erősebbek, pénzesebbek nála? Át tudom érezni a dühét, a csak azért sem engedést. De a logika meg azt súgja, hogy mi értelme? Megveretheti magát, szenvedhet, de mi lesz az eredménye? Még csak abban sem vagyok biztos, hogy az erkölcsi győzelem az övé.

Egy depresszív, ráadásul ausztrál western hangulat, ami megfogott ebben a filmben. Bár, ez így túlzás. Mert nem fogott meg. Éreztem benne, le is döbbentem rajta, hogy magyar filmben jön ez a a sivatagi, kegyetlen ausztrál életérzés, de nem szerettem. Guy Pearce ezt sokkal jobban eladja, de még tőle is sok(k) nekem egy hasonló film, nemhogy magyar nyomorúsággal festve. Ez lenne a lényege, ez a hangulat? Vigasztalanság.

Egy rész van még, ami különben annyira jellemző és annyira el tudom hinni, hogy hitelessé tette nekem a filmet annak ellenére, hogy sajnáltam, ami a szereplővel történik. Kispali szabadulna az apjától, nem ért egyet a módszereivel, és már gondolkozik azon, hogyan kellene tovább mennie a fiával. Amikor azonban az öreg meghal, akkor történik egy pálfordulás. Mintha a gyász kiforgatná a férfit, és legitimizálná számára, amit eddig megvetett. A gyász, a végzetes tettek és a látszólag gyökeresen elérő tettek szépen összesimulnak itt.

Látványra is megvan az ausztrál western sivársága. Magyar puszta, de sűrűn a sivatagban éreztem magam. Ami elvben azért vicces, mert azért akarják annyira azt a földet, mert termálvizet akarnak fúrni. Ahhoz képest meg vártam, hogy tényleg kojotok kezdjenek el császkálni a határban.

Dráma, és nagy nyomasztás. Meg a kérdőjelek. Most azt érzem, le akarom rázni magamról ezt az élményt, és inkább keresek valami vidámabb néznivalót estére.

Az első meglepetés az volt, hogy ez egy musical film. Kb. mint a Mamma mia!, csak itt nem az Abba, hanem a Take That dalai kerültek be a történet keretébe.

Ami egyszerre több is, meg kevesebb is, mint amit vártam. A hősnőnk, Rachel kissé meg van rekedve az életében. Van egy komoly kapcsolata, egy munkája és egy kamaszkora imádott bandája, akik szinte mindig szólnak a fejében. Mondhatni, állandó hátteret adnak a dalok az életének. Most a banda újra összeáll, és Rachel egy rádiós vetélkedőn az athéni koncertre jegyeket nyer. Egykori barátnőit akarja magával, akikkel évek óta nem is beszélt.

De ez nem egy könnyed, csajos, újra megbarátkoznak egymással a nők történet lesz. Részben van ez is benne, de a jelenük helyett sokkal inkább a múlt az, amit a nézőnek fel kell fedeznie, a szereplőknek meg végre megbeszélni. Mert volt valami, de egészen a film végéig kell várni, hogy kiderüljön mi. Ami elég nagy volt ahhoz, hogy a lányokat elválasztotta egymástól, de ez az oka annak is, hogy Rachel még nem ment hozzá a barátjához.

Így párhuzamosan két történetet látunk: a felnőtt nőket, akik elmondják, hogy élnek most. Mi lett az egykori álmokból. Kb. mindenkire el lehet mondani, hogy nem azt az életet éli, amit még kamaszként megálmodott a többiekkel. Úja egymást kell megtalálniuk, hogy tudjanak segíteni egymásnak. Szembenézni magukkal, az elveszett álmokkal, és visszatérni az elvesztett útra. A történet másik fele meg a múlt. Látjuk a bandáért rajongó kamaszlányokat, egy idillt a jelennel szemben, míg végül ki nem derül, mi volt a tragédia, ami megtört mindent.

A fő alak Rachel, minden téren ő a legnagyobb függő. A banda tekintetében, de a barátnők szempontjából is. Nem véletlen, hogy ő igyekszik megint összeszedni majd a csapatot is. Kedves, hétköznapi teremtés, akinek az a tragikuma, hogy bűntudata van, képtelen magának elengedni a múltat és a lányokkal se megy majd könnyen neki. A többiek között van harsányabb, csendesebb is, kb. egy-egy típust testesítenek meg.

A történetet az tartja össze, hogy megtudjuk, mi volt a sorsdöntő esemény az életükben. Mert igazából semmi jelentős nem történik velük, inkább az érzelmeik rohangásznak, mint ők maguk. Simán el tudom képzelni színpadon is, mert csak városi utcaképet és lakás belteret kellene váltogatni, hogy működjön. A filmen hiába mennek el külföldre, nem kapunk képeslapot, hogy milyen lehet Görögországban.

A zene, arról viszont nem nagyon tudok, mit írni. Nyilván, aki szerette a Take That dalait, szívesen elhallgatja most is. Vannak az eredeti bandától is benne, amikor még Keating és Williams is fiúzenekarban nyomta, de már az új felállásban született slágerek is itt vannak benne. Mivel a zene nekem egyre inkább filmzenét jelent, jelentem, én is megtaláltam a nekem ismerős dallamot. Van két olyan filmbetétdal, ami Take That szerzemény, és rongyosra hallgattam. A nagy kedvencem, a Kingsman első részének ők adták az indulóját. Ebben a filmben viszont a másik nagy filmslágerük, a Csillagpor dala kapott a történetben is nagy szerepet. Megjegyzem, a bandától szívesebben hallgatom, mint a filmes/musical verziót. Kedvet is kaptam meghallgatni.

El is köszönök, keresem a zenei linkeket. Jó, még annyit, hogy erősebb a sztori, mint a Mamma Mia volt, de pl. a Moulin Rouge vagy a Chicago története jobbak.

Van némi hajlamom olyan Disney családi filmeket keresni és nézni, amelyek eddig kimaradtak, és ilyenkor nagyon nem tud érdekelni, mennyire régi a film, amibe belebotlok. Natty Gann történetét sem láttam eddig, pedig még kutyás is. A lényeg azonban, hogy most megnéztem.

A Disney jó volt abban, hogy fiatalon bevonzott színészeket, zenészeket, akik aztán később is ismertek tudtak maradni. Ebben a filmben is akadt egy ilyen kiemelt szereplő: John Cusack játssza a fiatalembert, aki majd segít Nattynek az úton és nagyon sorok közötti románc is alakul közöttük. Több nem lehet, hiszen hiába a világválság korában járunk, a 12-13 éves hősnő mindenképpen fiatal ahhoz, hogy ennél komolyabb szerelmi szálat kapjon. Mondjuk, Harry felajánlja neki, hogy tartson vele Kaliforniában, ami egyenértékű egy lánykéréssel, de ezt ne is ragozzuk tovább.

A történetben Disney kedvelt cselekményelemei keverednek. A lány, akinek már csak az egyik szülője él. Tudjátok, Disney szereti a szülőket másvilágra küldeni. A lány maga vág bele a kalandba, és a segítője egy kutya lesz. Jó, ez így nem igaz. Farkas, de annyira kutyaként viselkedik a lány mellett, mintha már háziasítva is lenne. Disney-mese habbal: egy vad farkas, akit elkaptak és harci ebként használtak, hogyan lenne ennyire kezesbárány egy kamaszlány mellett? De Disney, barátság és család mindenek felett, így a kedves Natty mondhatni egy kedves gesztussal házi barátot csinál a gyilkos állatból.

A szereplők hozzák a szintén Disney jellemző eye candy faktort. Mondjuk, Cusack esetében nem tud nem eszembe jutni róla, hogy később milyen lett az arca, hogyan változtak a vonásai, de ebben a filmben még megjár neki a fiatalok ártatlan bája is. Szörnyülködtem is egy sort, hogy igen, ennyire megy az idő. Itt nem is nagyon vártak játékot a színészektől: Natty vagy úton van, vagy a kutyával keveredik valamibe. Az apja alig van színen, Harry meg simán a segítőkész jófiú, aki elsőre ugyan előadja a 'senki se foglalkozzon velem, de én se másokkal' beszédet, de különben kenyérre lehet kenni. Egyszerűek a szereplők, könnyen értelmezhető érzelmekkel és indítékokkal.

A látványt Farkas adja, mert Natty különben névnek ezt is használja. Nagyon szép állat, értelmes nézéssel. Ahogy lenni szokott, én jobban aggódtam Farkas jólétéért, mint Natty kapcsán. Disney, azt lehetett sejteni, hogy a lánnyal nem lesz semmi gond, az állat azonban más tészta. De szerencsére itt nem akartak azzal zsebkendőt nyomni a kezünkbe, hogy Farkast éri valami.

Nincsenek nagy kalandok benne, de tetszett, ahogy a korhangulat átjön. Ahogy a munkanélküliség és a reménytelenség keveredik, ahogy az emberek elvadulnak a nehezebb körülmények között. Disney üzenetként a jók, akik még tudnak szeretni, természetesen ez alól kivételek.

Egyszer érdekes volt, és a farkas miatt örülök is, hogy megnéztem. Ha nem is tudom tisztán azt írni, hogy tetszett, mert azért a cselekmény nem izmos, kutyás filmnek elment.

Nem az volt a terv, hogy ilyen sokáig nézem, pláne, ahogy az elején rákaptam. Csak aztán kiderült, hogy ez az egyik olyan sorozat, ami mellett elücsörög mellettem a viharban félős kutyám rossz idő esetén. Úgyhogy, ez a vikinges anime lett a vizslámmal nézett sorozatom mennydörgés esetére.

Pedig, nekem eléggé megvolt a késztetésem, hogy nézzem egyik részt a másik után. Nagyon működött a dinamika, a fokozatosan adagolt titkok és a függő végek. Szabályosan húztak át minket egyik részből a másikba. Pörgős, véres, nagyon tempós sorozat ez, jó történettel.

A cím különben egy sokkal nagyobb és más kalandot ígér, mint amit a nyitányban most kaptunk. Vinland egy gyönyörű föld, ahol békében lehetne élni, de még fel kellene fedezni. Én simán áthallom benne Amerikát, pláne, hogy a vikingek ebben a történetben kb. Grönlandig jutottak, még kellene hajózni kicsit az új földek felé. És ha ez annak az új földnek a sagája…

Most azonban a fiatal Thorfinn bosszúja van a középpontban. Nagyon kicsi gyerek volt, amikor imádott apját a szeme előtt lövik agyon. Semmi más nem érdekli többé, csak a bosszú érte. Átküzdi magát mindenen, és ez már olyan szintű megszállottság lesz nála, hogy más nem is fér az életébe. Mindent csak ez határoz meg. Nincs semmilyen saját dolga. Életben marad, és várja az alkalmat, amikor Askeladd tiszta párbajviadalban a prédája lehet. Azért tanul harcolni, hogy ellene legyen esélye. Mindent azért tesz. Se barátok, se család – Leif a végén azt is megállapítja, hogy már vissza sem tud emlékezni a régi életére, a bosszú előtt. Mindent felemésztett az a fiúban.

Így ebben a történetben Thorfinn nem is lehet teljes értékű főszereplő. Ahhoz túl egyszerű még, minden téren. Igen, bámulatos harcos és amit fizikailag végigcsinál, azok nagyon nyomják a sorozat akció részét előre. Ő vívja a nagy harcokat, de nem ő mögötte az ész. Thorfinn itt még csak egy bábu.

Ha főszereplőt kell választani erre az évadra, az Askeladd, akinek szintén megvan a maga szomorú eredettörténete. Ő is nagy harcos, de az igazi ereje abban van, hogy mennyire okos, taktikus, ravasz és még sorolhatnám a jelzőket. Ő az, aki a terveivel és a törekvéseivel a cselekményt mozgatja ebben az évadban. Meghatározza, ki ellen és hogyan küzdenek. Ő Thorfinn bábmestere is. A zseniális figurákat én még mindig is nagyon bírtam, így annak ellenére nagyon megkedveltem ezt a személyt, hogy Thorfinn szemszögéből ő számít a főellenségnek. Pedig… Thors halála egy sokkal komolyabb összeesküvés része volt. Thorfinn nem egy észlény, ezt mutatja az is, hogy Askeladd mellett nőtt fel, nagyon jól látta, hogy a férfi zsoldos. Az apját nem is ismerte. Komolyan nem bírta összerakni, hogy Thors halálát megrendelték, és Askeladd csak a gyilkos kéz volt, nem az elme? Az ellen kellett volna elindulnia harcolni, aki a halálát megrendelte, de Thorfinn még csak el se jut addig, hogy volt egy ilyen ember. Meg majd szerintem őt is, ha Canute mellett lesz egy másik élete.

A zsoldos kalandok után, az évad végére ismerjük meg Askeladd történetét, az ő célját és már egy királyi cím sorsa a tét. A harcok maradnak, de jönnek mellé hatalmi játszmák és Canute formálódása is. Lehet még az a fiú nagy játékos, most rátalál a céljára és az erejére, de hogy győzzön, neki is lesz még bőven harcolni valója. Itt elindul az ő története is.

Roppant jól meg van rajzolva. Akármelyik oldalról nézem: a csaták, de a mindennapok és a viking hétköznapok is. A csaták dinamikája nagyon eladja, de attól tud plusz lenni, hogy mellette az egyéb részek is szépen el lettek készítve. A szereplők egyediek, felismerhetők, ha azért a japán anime vonások olykor kifejezetten zavartak is egy skandináv történetben. Ahogy Thors simán eladható lett volna szamurájnak is. Canute, aki egy az egyben megtestesíti az androgün ázsiai szépfiúkat. De mivel ez skandináv alapú, a történetben poénkodnak is azon, hogy valóban herceg-e, nem-e inkább hercegnő. Megvannak az anime történetek jellegzetes alakjai is. Csak egyet emelek ki: Thorfinn nagybátyja, a valósággal legyőzhetetlen és óriás Thorkell. Tiszta Kenpachi a Bleachből, hogy a kedvenc anime-om tegyem mellé.

Ha már a hibák. Japánul néztem angol felirattal, és feltűnt, hogy sok nép szerepel benne, de mind ugyanazon a nyelven beszélnek. Gondolom, japánul. A történetben pl. két külön néphez tartozó ember társalog, kell fordító is, mert nem értik meg egymást. És mindkettőt japánul hallom, ugyanúgy. Ok, én tényleg nem értem így sem, de azért az fura, hogy ugyanaz a nyelv van két másiknak is eladva. Létezik vajon ez a sorozat szinkronnal? Mert akkor tudna érdekelni, hogy oldották ezt meg.

A lényegen ez azonban semmit nem változtat meg. Egy izgalmas, akciódús és jó karaktereket mozgató anime, amire nagyon rákaptam. Már lement a 2. évad is, szóval, még egy ideig nézhetem a kutyámmal és mesélhetek is majd még róla.

Nagyon érdekelt, milyen százalékai vannak ennek a filmnek, mit szóltak hozzá, akik értenek is a filmekhez. Ugyanis én konkrétan azért néztem meg, mert az unokatestvérem rühellte. Kb. két hétig emlegette azzal, hogy semmi értelme nem volt az egésznek és neki nem tetszett, hogy nincs vége.

Jelentem, a kritikusok sokkal jobban szerették. Ha nem is túl magas az értékelése, az erős közepesnél jobb. Nekem a középmezőnybe sikerült tennem. Érdekes, de nem annyira, hogy megüssön vele, és nem is szórakoztató darab. Igaz, én egyes tartalmakat tudtam értékelni benne, amelyek már inkább modern vonások és nem szórakoztatás.

Az egyik ilyen, hogy a kislány mennyire rá van kattanva a Jóbarátokra és ahogy leül nyugiban majd az utolsó részt megnézni. Nekem ezzel simán példázta azt, amit addig elejtettek az emberiség viselkedéséről. Hogy a végsőkig a homokba dugják a fejüket, és inkább elringatják magukat egy mesében, mint szembenézzenek a valósággal. A Jóbarátok kapcsán különben is emlegetik, hogy mű az egész, és egy olyan nosztalgia lengi be, ami talán soha nem is volt igaz. Azzal, hogy a lány mindenki helyett ezt a műséget választja, aláhúzza csak, amit sugalmaztak a cselekménnyel.

Különben több posztapokaliptikus cselekményelemet felhasználnak, de azzal, hogy egy félreeső helyen levő két család szemszögéből nézzük, más szemszöget kap a dráma. Személyesebb, megfoghatatlanabb és felfoghatatlanabb. A személyes feszültségek rendszeresen lenyomják a nagyobbat – a két család egymástól tart, miközben a kérdést is feltehetnék, hogy mi történik a világban. Könnyebb azzal foglalkozni, hogy valóban a tulaj jött haza, vagy éppen valami idegen készül lecsapni őket álmukban.

A rendező, Sam Esmail személye már jelezte, hogy milyen típusú filmet kapunk. Nem fogom tudni megfogalmazni, de ebben az alkotásban is benne van az a szinte pszichés betegségnek tűnő hangulat, amit a Mr. Robot évadjaiban is éreztem. Csak éppen itt nincs egy Rami Malek és némi osztott személyiség. Szó se róla, sztárszínészt kapunk így is, csak éppen olyan emlékezetes karakter nincs, mint amilyen Mr. Robot volt.

Ha már színészek és szerepek. Az egyik gondom ezzel a filmmel, hogy nekem ellenszenvessé tették a főszereplő családot. Ahogy az anya okoskodik és mindenkinek nekimegy, a saját családjának is. Mert Amanda nem csak a hazatérőkkel volt gyanakvó és kemény, ugyanezt tette a férjével és a gyerekekkel is. Clay, aki sodródott és a feleségével ellentétben őt meg túlzottan pozitívnak találtam, aki nem képes felfogni, mekkora nagy a baj. De a mélypont a lányuk, Rose. Ha nekem tetsző vég lett volna, akkor nem a Jóbarátok végét nézné a végén, miközben tömi a fejét, hanem éppen temetnék a végén. Hú, az de idegesít, hogy arról szónokol, tenni kell valamit és válaszokat találni, erre leül tévézni, és még annyi sincs benne, hogy a családjára egy gondolatot pazaroljon.

A többiek sokkal szimpatikusabbak tudtak lenni. Mahershala Ali üzletembere, aki hozta azt a józanságot és emberiességet, ami a másik családban nem volt meg, miközben nem is volt olyan derűsálmodozó, mint Ethan Hawke karaktere. Kevin Bacon túlélésre játszó szkeptikusa, akiről leginkább el tudom képzelni, hogy túléli a családjával, ami jönni fog.

Az meg igaz, hogy igazi válaszokat tényleg nem kaptunk, mi történt és miért. De nagyon sok mindent elmondtak, és a lényeg teljesen átjött. Hogy a kultúránk és az életmódunk mennyire törékeny. Hogy függünk a technikától és már nincs emberek közötti bizalom vagy segítőkészség. Ha nem is képzelünk napjainkba anarchiát és világvégét, simán megvannak a tünetek és érezhetők a vészjelek, amelyeket a film felnagyítva és extrém helyzetbe hozott. Olyan faj a mienk, amely simán elpusztítja magát.

Nme látványfilmnek készült, a helyszín is szinte csak egy vidéki ház. A legtöbb látványelemet az állatok jelentik benne, a szarvasokat szívesen néztem is benne, ha az sem tiszta, mégis mire, miért és hogyan akarnának figyelmeztetni.

Vagyis, én az utálattól messze vagyok, de igazán nekem se tetszett ez a film. Ahhoz túl sokakat nem bírtam benne, és nekem is kellett volna legalább egy poén, egy  csavar a végére.

Majd elfelejtettem - regényből készült, magyarul is kiadták. Még nem olvastam, de most érdekelni kezdett, abban vajon több válasz akad-e.