Kosaras, szétesett életet összerakó, motiváló.
Jack Cunningham neve legendás a Bishop Hayes középiskolában. Amíg oda járt, nem csak állami, de nemzeti bajnok is volt az iskola kosárlabda csapata. A legjobb játékos, aki ösztöndíjjal ment egyetemre és máig emlegetik az edzők és játékosok. Jack élete azonban szétesett: az egyetemet és a sportot otthagyta az apja bosszantására, pusztította magát, amiből csak a szerelem volt képes kirántani. A házassága azonban szétesett és Jack egyetlen elfoglaltsága az italozás az építkezéseken levő kétkezi munka mellett. Szenved, dühös, nem találja a helyét. 
Devine atya kéri fel, hogy vegye át egykori iskolája kosarasainak az edzését. Miután minden indokot felsorakoztat, miért nem teheti ezt meg, mégis elvállalja. Az irányítása alatt a teljesen reménytelennek gondolt csapat nyerni kezd és menetelni az állami bajnokság felé. Jack is kezd jobban lenni, míg egy újabb tragédia meg nem ingat mindent, amit már sikerült felépítenie.
A sportfilmeket szeretem. Akkor is, ha középiskolás helyszínre teszik, és a tanár a sporton túl az életre is neveli a gyerekeket. De az is jó tud lenni, amikor a szétesett karakter talál magára az oktatás közben. Nem sport, de a Rocksuli tipikusan ilyen, és az Aranytartalék – ez már sport – szintén.
The Way Back – ez azért keményebb dráma, és nem családi film, mint a fenti példák. Kevésbé is tetszett, mert Jack olyan szinten szét van esve, hogy azt szó szerint rossz volt nézni. Az ő problémái túl mélyen is vannak ahhoz, hogy egy csapat edzése és a régi énjéhez visszatérés pár napra elég legyen a javuláshoz. Életszerűbb, fájóbb, komorabb ez a film. Azt is jól felépítik, ahogy megértjük, mennyire mély sebei vannak. A film fokozatosan bontja ki, hogy milyen sebei vannak és milyen régről. Meg lehet lepődni, hogy milyen terheket cipel.
Így azért az állapota is érthetőbb, ha sok döntésével nem tudok egyet érteni. Igaz, azt soha nem értettem, amikor valaki azzal akar mással kiszúrni, hogy a saját életét teszi tönkre. Ez annyira hiábavaló tragédia, hogy nem is akarom megemészteni, nemhogy elfogadni.
Jack pedig ül a libikókán: a csapat miatt kezd jobban lenni, legalább valami örömet okoz neki és sikerélménye lesz. De a visszaesést ez nem akadályozza meg, és ez az ember itt valóban mélyre süllyed. Nem egyszer néztem döbbenten a képernyőn, hogy milyen egy alkoholista, aki a fájdalmát és dühét igyekszik az italba folytani. Egyszerre undorítóm és szomorú.
Ben Affleck úgy is néz itt ki, úgy is játssza el. Egyszerre sajnáltam és undorodtam is. Az biztos, pár éve el nem tudtam volna róla képzelni, hogy egy ilyen szerepet elvállal. Nincs olyan drámai ereje, mint az öccsének vagy egy Phoenix karakternek, de magához képest sokat beletett ebbe a figurába.
Azt sajnáltam, hogy a csapat sokkal kevesebb figyelmet kap. A sport rész még úgy, ahogy átjön. A taktikai váltás, ahogy a gyerekeket motiválja, ahogy csapatot épít. De a kölykök, akikből dolgozik, árnyékban maradnak. Van egy tehetséges, akinek ez lehet a jövője is. Van egy, akit azért jegyeztem meg, mert mindig más lánnyal kavart. Egy magas, aki az elején játszotta a menő gyereket. Ennyi. Pedig többen vannak egy csapatban, és érdekesebb jellemeket is bele lehetett volna tenni.
Azzal magyarázom, hogy ez inkább Jack tragédiája és szenvedéstörténete, nem a csapat Hamupipőke meséje, ha azt a felét szívesebben is néztem a filmnek.
A képvilága tükrözi a hangulatot. Sötét és nyomasztó.
A kritikái a közepesnél valamivel jobbak, a bevételei viszont siralmasak. Nem is kezdett túl erősen, aztán meg beütött a vírushelyzet. Nem tudom, a DVD megjelenés mennyit ment rajta.
Az Aranytartalék közelebb áll a szívemhez, de egyszer meg lehet nézni ezt is.
The Way Back - 5/3,5 sportfilmhez képest kevés benne a sport. Karakterdrámának ok, de roppant lehangoló.
