A harcművészeti tornák az x-boksz és egyéb játékok esetében jól működő keretet jelentenek. Aztán, ezeket szívesen filmesítik is. Mortal Kombat, Tekken és társai. Nos, nem tudom, a Garouden mögött van-e ilyen játék alap, de simán el tudnám képzelni.

Ugyanis, a történetnek hiába igyekeznek egyéb keretet is adni, mégis kb. arról szól, hogy ki a legnagyobb harcos és mikor – hol mérkőznek meg a szereplők. Csak ebben az évadban – rövid, 20-25 perces részekkel és alig pár epizóddal – átfogtak két nagy tornát és kb. minden részre jutott utcai verekedés is. Komolyan meg is lepődtem rajta, hogy egy évadba belenyomtak két nagy tornát is. Volt is összecsapottság érzetem, más ugyanezt a történetet minimum két évadra szétszedte volna és több ellenfelet, több mérkőzést, több részt összehoz.

Talán ezért van az, hogy még késztetésem sem volt, hogy megjegyezzem a szereplők neveit. Sokkal inkább azonosítottam őket arról, hogy milyen harcművészeti ágban voltak kiemelkedők. A sorozat alapvetően karate mestereket követ, de a tornán lépett fel szumós, pankrátor, bokszoló is. Aztán meg egymás kombinációit is ellesik és kidolgozzák a saját verzióikat, így minden mérkőzéssel alakul a saját stílusuk is. Igaz, arra csak nagyon kevesek képesek benne, hogy magas szinten adaptálják a tudásukat és kidolgozzák az ellenlépéseket. Azt pl. egyenesen unalmasnak találtam, hogy a főszereplőnek egyetlen nyerő kombinációja volt, és neki arra mentek ki a bunyók, hogy azt bevethesse. Nem is kellett más ellenfél neki, csak egy olyan elemző elme, aki megismerte a technikát, megtanulta, és aztán rájött, a védhetetlen szorításból hogyan lehet mégis kibújni.

Ha már unalom – a részek felépítése túlzottan egyforma. Az elején a főszereplő menekül, de valaki beleköt, aztán lesz egy verekedés. A tornán meg eleve ott a keret, hogy összecsapásokra járnak. Ennyire egyszerű az egész. Nem is nagyon kellett volna történet, akár a valkűrös istenek vs. emberek összecsapásait mutató sorozathoz hasonlóan ezt is be lehetett volna szorítani a harctérre. Annyira nincs kidolgozva a keret.

Talán jobban viseltem volna ezt a sorozatot is, ha látványosabb. DE a grafika szerintem közel van a rondához és az összecsapások sem kötöttek le. Azokat is hamar lezavarják és olyan semmilyenek. Nme is néznek ki jól.

Plusz, a női karakterek mélyen el tudnak szomorítani. Most komolyan, a nő, akiért a két főbb szereplő majd a végén verseng, kb. annyiban megfogalmazható, hogy vonzódik az erőhöz? Vagy előtte az orosz szőke, akinek mindegy ki kit, csak öljön meg, mert az erőszakra gerjed. Ahogy majd a férje testét rugdossa – nem is tudtam eldönteni, hogy annak mi a célja. Tesztelte, van-e még benne élet? Vagy, ha már halott, rúg bele párat csak úgy? Még talán a fején is ugrált kicsit.

Ebből ennyi elég is volt – bírom én az akció – verekedős animét, de ez a gyengébbek közé való. Közben különben rákerestem. Nem játék van ilyen, hanem manga sorozat. Néztem volna inkább meg egy Bleach évadot vagy kerestem volna meg a Yu-Yu Hakusho anime-ot.

Azt hiszem, ez most gyors lesz, mert nem sok mindent tudok elmondani erről a filmről. Mivel közeleg az olimpia, nem lep meg, hogy több sportfilm kerül elő. A Kalev éppen kosárlabdásokról szól, akik a szovjet bajnokságon akarnak bizonyítani.

Alapvetően a sport is van a történet középpontjában. Az edzések, ki mit ad fel a célért, és milyen játékosokkal bővíti a sorait az észt csapat. Jellemző különben a korszak hangulatára, hogy a magas és fekete amerikai játékost könnyebben befogadják, mint az oroszt, aki a vezető orosz csapatból akar átjönni hozzájuk. Vannak meccsek, van a játék mögött politika.

Ez külön fejezetet is megérdemelne, mert mindent áthat a történelem szele. A Balti államok erre az időre már a függetlenségükért küzdenek, és már a nyitó konfliktus is az, hogy egyáltalán elinduljon-e a Kalev a szovjet bajnokságban. Nem hazaárulás az? Majd fokozódik a helyzet, amikor a szovjetek a litván különválási törekvéseket tankkal verik le. Külön blokk van annak szentelve, hogy miért kellene a sportolókat érdekelje a politika. Ők játékosok nem? Az egyik legjobb jelenet is lett az, amikor a leginkább játszani akaró kosaras szembesül vele, hogy mi az, amit észre sem akar venni. Amikor a volt csapattársai, a barátai mennek tankok ellen. Az azért fejbe csapja.

De a filmben van egy másik nagyon jó ötlet is. Meg merik mutatni, hogy a politika és minden propaganda ellenére milyen szegénységben éltek az oroszok. Döbbenetes, hogy milyen körülmények között tartották a bajnokságot is. Szívesen megszavaztatnám, hogy kinek melyik volt a legdurvább kép. Nekem különben az, amikor a szálláson az asztalhoz voltak bilincselve az evőeszközök, hogy nehogy valaki ellopja őket.

Próbálkoztak karakterépítéssel is, de az már sokkal kevésbé tudott működni. Alapvetően mindenki játszani és bizonyítani akart, legfeljebb a hazafias érzelmek különböztetik meg őket. Még a fő játékosokat se igazán sikerült megkülönböztetni. Talán csak az a fiú a kivétel, akit nem engednek játszani. Nem is értettem, miért veszik be a csapatba, ha soha nem engedik fel a pályára.

Maguk a meccsek nem túl látványosak. Egyszer meg lehet nézni, de az amerikaiak ebből a sportból jobb filmeket hoztak össze. És nem csak azért, mert fura a szemnek, hogy mennyire más rasszú és alacsonyabb fiúk játszanak itt. A történelmi szín ellensúlyozza ezt, amennyire csak tudja. De szomorú - még egy Space Jam is izgalmasabb kosármeccset tudott hozni, mint a Kalev.

Rövidre vágva háttérfilmnek elment, én pl. zöldséget pucoltam közben.

Mi is volt az a kifejezés… nem rasszista pornó, de a lényege az lenne. Amikor az van halmozva, hogy a fehérek miképpen és mennyi módon nyomorítják meg a feketéket. Bár egy kifejezetten sikeres és erős regény a sorozat alapja, nem tudtam nem arra gondolni, hogy a sorozat azt vesézi ki, hogy mindegy a forma, a lényeg az lesz, hogy a fehér elnyomja a feketét, ha nem hajlik – megölik.

A főszereplő Cora, akinek éppen megvan a maga baja. Még gyerek volt, amikor az anyja elhagyta, és egyedül kellett életben maradnia rabszolgaként. Az egyik új rabszolga, Caesar nagyon más, mint a többiek. Nem csak művelt, de mer többről is álmodni. Szökne, és a lányt is vinné magával kabalának. Cora nem akar vele tartani, de aztán beindulnak az események és megkezdik az utazásuk a földalatti vasút szervezetében, és Cora a történet végére mondhatni bejárja az egész Délt és sokkal többet lát, mint amit ép ésszel be lehetne fogadni.

Ha nagyon valami sémára akarnám rányomni a sorozatot, akkor tézis – cáfolat – antitézis lenne. Vagyis, 1-1 vagy 2-3 részben bemutat egy rendszert, annak bukását és haladunk majd tovább. Ahogy Az ember tragédiájában Ádám vándorolt át korokon és eszméken, most Cora tesz ilyen kirándulást a rabszolgaság és rasszizmus univerzumában. Megoldás meg nincs. Még egy kapcsolat Madách-csal. Ember, küzdj és bízva bízzál. Mert ide lyukadunk ki: menni, küzdeni tovább, remélve, hogy a célnál már jobb lesz.

Végig lehetne szépen menni, melyik rendszer hogyan elnyomó és mennyire sötét. De komolyan bajban lennék, ha sorrendet kellene felállítani. Mindben van olyan rettenetes elem, hogy borzadok tőle. A kiindulás az úgymond klasszikus rabszolgaság – amikor szedik a gyapotot, a felügyelő veri őket, a gazda meg minden kihágást vérrel torol meg. De megvan a liberális rasszizmus is – látszólag elfogadják a feketéket, felzárkóztató programokat tartanak és keverednek. Közben meg gyógyszernek mutatva mérgezik a férfiakat, a nőket meg sterilizálják. De volt olyan is, ahol ki voltak tiltva a feketék, minden formában. Se rabszolga, se szabad, be se léphettek a területre. Ha mégis ezzel próbálkoztak, le lettek gyilkolva, a testük meg keresztre lett feszítve az út mentén elrettentésként – a helyi fehérrel együtt, aki segített neki, ha volt ilyen. Jellemző különben, hogy ezek az emberek nem lettek önellátók, és a rabszolgaságot nem szüntették meg, csak mást találtak ki. Hoztak be íreket, akiket hasonlóan megvetettek és utáltak, de akikkel kiszolgáltatták magukat. A sorozat különben a másik oldalt is igyekezett bemutatni: amikor a feketék saját közösséget szerveztek, önellátók voltak és szabadok. (Hozzáteszem, amíg hagyták nekik. Amikor a helyi, férfi és fehér gazdagok szerint túl sokat engedtek meg maguknak, pl. azt hitték, hogy egyenrangúként üzletelhetnek velük, tömegmészárlásba kezdtek.) Na, mi legyen a sorrend? Nekem nem megy a felállítása, hogy is lehetne a rettenet fokozatait beszámozni?

Ami biztos, hogy akármelyik színt is nézzük, a sorozat durván a képünkbe nyomja az erőszakot. Volt itt korbácsolástól kezdve élve elégetésen át keresztre feszítésen át minden. A sima agyonlövés itt az ember ingerküszöbét meg sem közelíti, az szinte ’csak’ agyonlövés. Különben a vér vissza van fogva, nem is igen rémlik, hogy véreztek volna, még egy korbácsolás utáni sebellátás sem volt vérvörös. Plusz, a történetben szó van nemi erőszakról és kényszerű szaporításról is. A szex és erőszak azonban nem került képernyőre. Vagyis, azért arra figyeltek, hogy ne a 18+ karika kerüljön a sorozatra.

Bár Cora története, akinek megvan a személyes tragédiája az anyjával, a megtalált és elvesztett szerelmekkel, mégsem tudok csak a lányban gondolkodni. Őt keretnek tekintem, amiben a készítők elmesélték a fekete rabszolgasorsot.

Szinte Arthur, a lányt megszállottan üldöző rabszolgavadász is erősebb figura, mint a lány. Neki is van múltja, érdekes kapcsolatrendszere és nem olyan szimpla a világa, mint a lányé. Cora rendben lenne, ha nem feketének születik. Arthur viszont olyan lelki súlyokat cipel, amelyek mindig lehúzzák, hiába férfi és fehér abban a korban, amikor nagyon nekik állt a zászló. Érdekes is különben, hogy egyetlen állandó társa egy fekete kisfiú, aki mélyen ragaszkodik is a férfihoz.

Cora alakjánál erősebb az anyjáé is, akinek az utolsó rész lett szentelve. Cora mellett mindig volt valaki, aki segítette, vagy akiért ki akart tartani. Az anyja sokkal inkább maga boldogult, és mások segítése volt a célja, míg Cora túlélni próbál. Erősebb az őt játszó színésznő játéka is. Az meg a történet gonosz humora, hogy mi is igaziból a nagy menekülés, amit mindenki a nőnek tulajdonít.

Gondos a casting, főleg Joel Edgerton és Sheila Atim voltak képernyőidő-rablók. Ha ők színen voltak, a többiek elhalványodtak mellettük. Egyszerűen erősebb a jelenlétük a képernyőn, sokkal jobban átadták a szerepük drámáját.

A történetben különben egyfajta mágikus realizmus, látomásszerű elemek is megjelennek. Pl. az a kislány, akivel Cora Wellséknél bujkált. Még egy saját részt is kapott, de addig simán azt hittem, őt csak Cora képzeli. De a földalatti vasút, ami itt tényleg egy föld alatti vasút állomásokkal, szintén ez a kategória. Az álmok is kiemelt szerepet kapnak, néha annyira összemosódva a fizikai valósággal, hogy azok észrevétele is gyakran csak utólag volt meg.

Láthatóan az Amazon nagy vállalása volt a sorozat, és nem spóroltak benne semmin. Több ismert színész, látványos jelenetek és a történetet is kidolgozták. Arról nem is beszélve, hogy megvettek egy Pulitzer-díjas regényt alapnak. Megrázó is a végeredmény. Nem maradt el a díjeső sem, és magamból kiindulva visz el belőle magával az ember képeket, nem csak történelmi, de a mai korra nézve is.

Kultúrsokk azért nem ért, de közel voltam hozzá. Nem kicsit esik nehezemre felfogni, amit ebből a filmből kiolvasni vélek a szaúdi világról.

Egyrészt, megvan ugyanaz a fogyasztói társadalom, ami nyugaton is ismerős lehet. Nők és férfiak is dolgoznak, igyekeznek megélni. Közben keresik az igazit, randiznak, nincs szüzességi elvárás egymás felé. (Vagy a házasságokban.) Az öltözködés is lazább, nincsenek szigorú megkötések, kinek mit kell hordania, vagy mennyit fedhet fel a bőréből.

Ugyanakkor megvannak a hagyományos öltözékek és szertartások. Mai, modern fiatalok is simán belemennek elrendezett házasságokba, vagy a szülők boronálják egybe az unokatestvéreket. (A középkorban még megértem, tartsák egyben a vagyont. De ma már mindenki tud a genetikai terheltségről – miért akkora divat a rokonházasság?) Mondjuk, vannak ennél durvább szokásaik is. Azt elsőre el sem akartam hinni, amikor a férfi főszereplőt azzal hívja fel a nászútján a nénikéje, hogy nehogy elhálja a házasságát, mert lehet, hogy a friss neje a testvére. Mondom, mi van? Aztán kisült, hogy annyiról van szó, hogy van rá esély, hogy amikor kisbabaként Nur – passz az írása, de így ejtették – náluk volt, a férfi anyja is megszoptatta. Ha bizonyos számú alkalommal megszoptatta, testvéreknek számítanak a gyerekek. Hiába nincs genetikai kapocs. (Az bezzeg nem gáz, ha elsőfokú unokatestvérek kerülnek össze…) De megvan a többnejűség is, és nagyon lazán házasodnak – válnak az emberek az egész filmben.

Új is, hagyományos is, és ettől egészen zavarba ejtő az összkép.

Komédia, de sajnos több poén is ilyen kulturális elemekre épült, amivel nem tudok mit kezdeni. Egyszerűen nincs meg számomra az alap, amiért abban a helyzetben és környezetben vicces, ami éppen történik.

Romantikus komédiaként sem nagyon tudom értelmezni. Nur legfőképpen azzal van elfoglalva, hogy az exét üldözze – persze a friss férjnek nem bevallva, miért oda mennek nászútra, ahova. Miért abban a hotelben laknak, amelyikben. Vagy, miért abba a klubba akar menni táncolni, amelyikbe. Nem is foglalkozik a férjével, hogyan is ismerné meg, szeretne bele? A friss férj meg a felesége legrosszabb oldalát kapja töményen. Az egyetlen, amit elhitetett velem a történet, hogy Nur kiábrándul menet közben az exéből, akit össze tud már vetni a férjével, plusz látja is, milyen ember.

Vannak luxushelyszínek, kb. mintha egy egzotikus nyaralást néznénk. A szereplők veszettül gazdagok és nem kell spórolniuk semmin. Ezzel magyarázom azt is, hogy egyesek milyen életmódot folytatnak, milyen munkából. Nur pl. jógaoktató – kétlem, hogy halálra keresné magát. Pedig kiderül, hogy egyetemi diplomája is, van, ha nem is tudjuk meg, milyen. Szabadon, jómódban él, és alig kell dolgoznia is. Ismétlem, sima jógaoktató, még csak nem is olyan arc, akinek cége és márkája van. Tippre van mögötte családi vagyon.

Azt nem tudom megítélni, hogy saját körben mennyire eye candy alakok a színészek. A nőnek leginkább hisztériázni kellett, a férfi meg őrizte a nyugalmát. Nem éppen díjesőre alkalmas, csak egy tévés szórakoztató műsor. Adná magát, a tehetség híján inkább domborítani kell, de passz. Nur esetében érzem, hogy a szexi faktor fel van tolva a ruháival és a sminkkel, de annyira más az európai szépségideál, hogy nem tudom. A nőt az egzotikus szépség skatulya alá betenném, de a férfi… Nem tudom az eye candy faktort felfedezni benne, de mondjuk a másikban sem, Nur exében sem.

Olyan szempontból érdekes volt, hogy van ilyen is, élnek így is, de különösebben nem tudtam mit kezdeni ezzel a történettel. Annyira vegyes – modern és más kultúra keveredése – hogy arra inkább rácsodálkoztam, minthogy érdemben kövessem a különben kiszámítható románcot.

Beleérünk az évad és sorozatzárások korszakába. De először, egy folytatás. All American (s06e07) – nehezemre esik összerakni, mi volt ebben a részben. És nem csak azért, mert hét elején néztem. Egyszerűen igazán lényeges, haladás nincs benne. Talán Spencer öccse került be egy jó művészeti iskolába, és tőle búcsúztak? Meg Asher küzdött megint a démonjaival: megéri-e a sport álma, ha az életébe kerülhet? Vacsora mellé elnézem, de tényleg az a fő benyomásom, hogy egy héttel később már kiesett, mert semmi érdemleges nincs benne.

A The Sympathizer (s01e06) kapcsán sem tudok mit hozzátenni. Downey Jr. érdekes a több szerepében, vietnámi kémünk történetét és képzelgéseit meg egyre kevésbé értem. Jól megcsinálták, de annyira nem értem, mi akar ez lenni.

Akkor, az első évadzárók. A Chicago Fire (s12e13) és Med (s09e13). Durva, hogy ezt írom, de a Fire-é sikerült jobban. Itt most tényleg történik olyasmi, ami változtat majd a status quo-n. Boden megkapott egy nagyon nagy kinevezést, és majd Christopher veszi át a helyét a laktanya élén. Kelly felvetette, hogy gyereket vállalna Stellával. Violet puffant egy hatalmasat a kapcsolatában, mert annyira mereven ragaszkodott ahhoz, hogy csak barátot akar extrákkal. És, az is kiderült, az új fiú miért van annyira oda Severide-ért. Én jobban örültem volna, ha tényleg a fia – pont azután jött a vallomás, hogy Kelly felvetette a babát Stellának, így kellően puffant is volna. De mást hoztak ki belőle, ami szintén felötlött bennem, csak elvetettem, mert volt már olyan, hogy Kelly megismert egy testvért, akit korábban nem ismerhetett. Az öreg Benny nagy kujon volt… Szóval, bőven volt esemény és lesz változás is. Mindenki megkapta a maga részét, és nem erőltetett nyitott kérdéseket hagytak, hanem építkezőseket. A Med viszont olyan nyitott véget kapott, amiről üvölt, hogy a következő évad elején gyorsan elrendezik. Megint olyan magánéleti ügyeket hoztak be a kórházba, amik visszaköszöntek az esetekben. Pl. Archer pont a fia egyik pártfogoltját kezelte, aki visszaesett. Lett is jó kis családi dráma abból, hogy a visszaesés megtorlása mi kell legyen. Képesek voltak olyan témákat megint elővenni, amit egész évadban húztak és már annyira elkopottak. Vagyis, Ripley és Daniel közös múltja, a meg nem beszélt sérelmek. Félévad zárónak jobban esett volna, ezt most nagyon erőltetettnek éreztem.

A végére csak szíven szűrt a The Good Doctor (s07e10). Már a 9. epizód végén fájt, hogy ki néz szembe a halállal: Aaron agydaganata kiújult és agresszív. Az egyik legjobb ember a sorozatban és a záró rész címe Goodbye. A sorozattól is, de Shaun a nevelőapjától kell, hogy elköszönjön. Lehet sejteni, hogy próbál megoldást találni, hogyan próbál mindenki segíteni neki, miközben Claire életét is meg kellene menteni. Igazság szerint kiszámítható íve volt az egésznek, nem lepett meg – talán csak az amputáció. Arról azt hittam, Shaun az utolsó pillanatban majd kitalál valamit, hogy megmentse a kezet. Mégis, azzal együtt hogy kerekedik mindenki története a végére és gyakran túl kiszámíthatóan, működött. Jó volt látni, hogy milyen életük van 10 évvel később. Talán túlzottan happy end is lett, de így volt meg az ellensúly. Egy jó ember elment, de nagyon sokaknak segített a szakmai és a civil életükben is, a többiek sikerei és boldogsága nem kicsit az ő öröksége is. Plusz, így van meg annak az íve, hogy Shaun új életszakaszba lép. Azzal, hogy Aaron már nem lesz mellette, teljesen felnőtt lesz, és minden gyerek szerep eltűnik az életéből. Nem lesz ott az a támasz, akire addig mindig számíthatott. Volt orvosi eset, de ez a rész tényleg a búcsúé volt. Sok visszatérő szereplővel és kitekintésekkel, hogy mindenkit el lehessen engedni.

Egy ideje ez volt a kedvenc Tracker (s01e09) részem. Colter most nem külső segítséggel hajtotta fel a nyomokat, hanem a helyi rendőrrel összedolgozva szépen megoldott egy három éves eltűnési ügyet. Mondjuk, az a rendőröknek nem kicsit lehetett volna ciki is, hogy amit nekik 3 év alatt nem sikerült összerakni, Colter kb. ránézésre végigvitt. De volt csavar, hangulatos volt a kísértetház és nagyon bejött, hogy nem a szokott banda ugrál a főszereplő körül. Ahogy ez a sorozat szokta, volt a hagyományos nyomozás és Colter pisztolyt is ragadott egy ponton, hogy akció legyen és szabadító jelenet. Még a lelkizés is megvolt, amit különben a szereplő igyekszik kerülni. Kriminek még mindig túl egyszerű, de ez az ügy legalább érdekesebb volt a szokottnál.

Helyes kis mese, jól is néz ki, csak az a bizonyos plusz. Ami miatt jobb volt Pixar-mesét nézni, mint bármi mást. Azt most nem sikerült beletenni a történetbe.

Ami különben érdekes ötlet. Adott két kultúra: az embereké a szárazföldön és a szörnyeké a vízben. Nem is igazán lehet besorolni őket, mert ők nem hívják magukat tengeri szörnynek, de másnak sem. Ha szárazon vannak, emberi alakja van mindenkinek. Ezért hajlanék arra, hogy a sellőkkel rokonítsam őket, bár inkább a Marvel és Atlantisz, amire inkább hajaznak, csak sokkal kisebb technológiával. Nem királyságban élnek és high-tech eszközökkel, hanem pl. halpásztorkodnak kis családi közösségekben. Vagyis, az egész hogyan alakult ki és mik is a vízi lények, ez rejtve marad.

Nem lehet nagyobb távlatban nézni, csak az adott családokat és gyerekeket. Ugyanis, a főszereplő Luca kíváncsi. Érdekli a világ, de nagyon jó gyerek is, így nem lázadozik. Csak aztán összebarátkozik Albertóval, akivel a felszínre merészkedik. Amikor a szülők rájönnek, megbüntetnék érte, akkor a két kisfiú elszökik a közeli halászfaluba. (Vagy kisváros?) Ott új barátok, kalandok várnak rájuk, míg Luca szülei elindulnak, hogy hazavigyék a fiúk.

Az egész olyan kis történet. Ha Luca és Alberto nem szörnyek lennének, hanem pl. egy eldugott sziget lakóinak gyermekei, még mese se igen lenne, annyira hétköznapi lenne az egész. Egy verseny, egy helyi rosszfiú és az álom arról, hogy ki lehet innen törni és tanulni, megnézni mást is. Kevesellettem a mesét, a varázst, annyira nem érzetem jelentőségét annak, hogy a két fiú szörny. Még csak szörnyes dolgaik sincsenek, ha pl. összevetem a Szörny Rt lényeivel.

Ettől még igaz, hogy családias és kellemes az egésznek a hangulata. Ahogy a gyerekek versenyeznek, ahogy mindenki megtalálja azt a pluszt, ami addig hiányzott neki. Barátok, kis ellenségek, de semmi igazán komoly vagy veszélyes. A falu rosszfiújának leginkább a szája jár, és az a nagy kihívás, hogy egy bicikliző – úszó versenyen legyőzzék. Olyan, mint egy nyári családi film, amiket egy időben bőszen készített a Disney. Ez azoknak a hangulatát hozza vissza, nekem élőszereplősen talán jobban működött is volna, ha meg is értem, hogy a szörnyalak miatt miért inkább animált lett.

Van benne humor és mókás állatszereplők. Giulia apjának macskája egy kész személyiség, és a kedvenc részeim voltak, amikor még az ismertség kezdetén igyekezett levadászni a fiúkat. De Ercole, a rosszfiú is inkább humor-, mint veszélyforrás.

A család, a másik igényeinek elfogadása pedig azok az értékek, amelyeket a Disney rendszeresen előhúz és ez a történet is erre lett kihegyezve. A barátság és a család mindenek felett. Pluszban jön rá, hogy Luca milyen tudásvággyal rendelkezik. Ilyen szempontból szépen hozták is, amit ezekben a mesékben és az egeres cégnél megszokhattunk.

A külcsín is magas kivitelű. Szerintem már láttam tőlük olyat, ami jobban tetszett, de ez is teljesen rendben volt. Jellegzetes szereplők, a szörnyalakok nagyja is helyes és az olasz kisváros is kifejezetten hangulatos lett.

Családi mesének jól elmegy, csak az, hogy Pixar. Tőlük ennél egyszerűen többet várnék.

Kicsit viccelek, de azért, sajnos, van benne valóság is. Ezt a sorozatot már csak azért is érdemes megnézni, mert a készítők kitalálták, hogyan lehet európai füllel ázsiai neveket is megjegyezni - nincsenek is ilyen nevek. A szereplőket magukat is az emeleteik száma szerint nevezik, így Egyes, Kettes, Hármas, stb. a szereplők neve egészen Nyolcasig. A helyzet az, így tényleg meg tudtam jegyezni, ki kicsoda.

De mielőtt abba belemennénk. A sorozat alapötlete, hogy pár embernek, akik valamiért már lemondanának az életükről vagy teljesen elveszettek, felajánlanak egy helyet egy különleges műsorban. Ez a 8-as Show. Semmit nem tudnak előre. Egy színházteremben választanak egy számot, majd bemennek egy olyan helyszínre, mint egy Való Világ Villa, csak éppen ez nincs olyan luxussal felszerelve. Ott kell pénzt gyűjteniük. A kapott szabályok szinte semmit nem mondanak el, maguknak kell menet közben mindenre rájönni.

És hosszan lehetne elemezni, pszichésen mennyire jól ki van találva ennek a shownak a halálos dinamikája. Az emberi természet legsötétebb elemeire épít, és hamar válik is a színtér horror színházzá. Bármennyire is csábító, hogy az egyes húzásokat és fordulatokat kivesézzük, itt ezzel kapcsolatban húzok egy vonalat. A sorozat dinamikáját jó részt az adja, hogy mire jönnek rá, mennyire durvák az ismeretlen szabályok és mit tesznek meg ezért az emberek. Vagyis, akkor lehet igazán élvezni - vagy borzadni rajta - a showt, ha nem keresünk rá ilyesmikre a történettel kapcsolatban, illetve kerüljük a spoilereket.

Mivel én jól szórakoztam, és végig fent lett tartva az érzetem, hogy az ember a legsötétebb dolgokra is képes, és ezen borzadozhattam is, megteszem azt a szívességet, hogy a felfedezés örömét meghagyom.

Az biztos, hogy a készítőknek bőven volt ötletük. Még valami, amit igaznak vélek az emberiségről: ha pusztításról és a szenvedésről van szó, akkor a legkreatívabb faj vagyunk a bolygón. Itt is erre kapunk nem egy példát.

Bele lehetne menni abba is, hogy mennyire jól leképezi az életet és a társadalmi hierarchiát az a játéktér és mindaz, ami zajlik benne. Nem az érdemek vagy a kitartó munka, ami jutalmat érdemel. Gyakran a szerencse, a jó kapcsolatok vagy éppen a gátlástalanság az, ami a sikert meghozza. És nagyon nem kellemes ezzel szembesülni, de nem ezt tapasztaljuk, nem ilyen extrém helyzetben is? Dehogynem.

Az elején még azt hittem, flashback elemekkel is változatosabbá teszik a műsort. Ez csak nagyon minimálisan történik aztán meg - kapunk egy-egy elejtett mini történetet, kik voltak a szereplők korábba, de itt az a fontos, amit a játék kihoz belőlük. Úgyhogy, bár 2 rész után azt hittem, a Lost ötletét is átemelték ide, ezt mégsem érzem teljesen frappánsnak. Más inkább ide kívánkozik. Megvan az a híres börtönkísérlet, amikor diákokat osztottak rab és fegyőr szerepre egy pszichológiai vizsgálat kedvéért? Több filmen is feldolgozták már, ha valaki inkább filmet néz. Nos, az a helyzet találóbb itt, mint a Lost filmes ötlete.

Tetszett, hogy mennyire sokfélék a szereplők. A tipikus karakterek jelennek meg, akiknek a szélsőséges vonásait felerősíti, hogy mennyire extrém környezetbe kerültek. Olyan egyszerű lenne jó és rossz szereplőkre osztani őket, de azért ennél bonyolultabb a helyzet. Azért akad benne olyan, akinek nehéz bármilyen mentséget keresni, végig szemét és önző a viselkedése, de nem lehet tudni, mennyire lenne más az, aki most alul van szenved, pozitív szereplő lett - ha felülre került volna.

A lehető legtöbbet hozták ki a minimális helyszínből. Egy udvar, nyolc szoba és ennyi. A ruhákkal sincs játék, egyenruhát hordtak benne. És mégis, működött. Pont az a pláne benne, ebből mit tudtak alkotni.

Nem kellemes műsor, mert tényleg belemegy abba, milyen elítélhető lény az ember, de megvan a szórakoztató volta is. Szinte tanulmány arról, mire képes az emberállat.

Megvan és tudom is, mi a bogaram. Bele bírok veszni abba, hogy a történet szereplői mennyi idősek. Igen, mániásan számolom az életkorokat és még a színészekével is képes vagyok összevetni őket.

Azért emlegetem ezt fel, mert Baccarin karaktere, Marcie egy ponton merengett azon, hogy hány éves volt, amikor találkozott a közben már exé lett férjével. Nagyon könnyen túllép különben a férfi halálán, és nyit majd Charlie felé. Azt még meg is értem, hogy Charlie felfigyel a nőre – ha Baccarin most a szokottnál fáradtabbnak és leharcoltabbnak is néz ki Marcie-ként, nem is nőies nőként ábrázolják, azért a színésznő szép. Azzal már több bajom van, hogy Marcie mit talál fordítva vonzónak. Brosnan és vele Charlie lazán 25 évvel idősebb, és már nem lehet eladni ötvenesnek. Előbb asszociáltam volna apa – lánya párra, mint a film szerelmespárjára. Azzal együtt is, hogy Brosnan figurája öltönyben jár, jól tartja magát és van egy olyan kellemes modora, ami üdítő lehet Marcie számára a leírások alapján reménytelen férje után.

De nem is akarom ezt tovább ragozni, ez csak a személyes kis bogaram. A történet szerencsére nem románc, és nem is kell jobban belebonyolódni a témába. Ez egy gengszterfilm, minden körítést félretéve. Stan nagy fejes volt, csak éppen megöregedett és az agya már nem a régi. Hű jobbkeze és megoldóembere, Charlie tartja a frontot. De egy feltörekvő másik vezér rájuk tör, Charlie az egyetlen túlélő, aki aztán bosszúhadjáratba kezd. Inkább erről szól a film, nem Charlie és Marcie románcáról.

Inkább a stílus és az agyas megoldások, egy kis krimi irányába mennek el a történettel. Ami különben jó ötlet. Brosnan lehet, hogy egykor Bond volt, de már nyugdíjas korosztály. Tudtam értékelni, hogy nem akciópapaként a pofonokat osztja, egyszerűen nem hinném el, hogy a hetvenet súrolva harmincas nehézfiúkat ver le. Viszont, Charlie okosabb náluk, megkeresi az indítékot és a lőfegyvernek is mindegy, hogy idősebb vagy fiatalabb kéz tartja.

Brosnan az különben, aki bele tudta tenni a filmbe azt a pluszt, amitől Charlie kiugrik az átlagból. Bármilyen bután is hangozzon, belőle süt egy olyan úriemberes stílus, ami ebben a maffia környezetben még inkább kiugrik. Még Baccarin is, Marcie-ként el lett tolva egy munkásosztályú, átlagosabb nő felé.

Van a történetben humor is. Igazán komolyan venni úgysem tudtam se krimiként, se maffiafilmként, így viszont legalább elmosolyogtam olyasmiken, mint a szerencsétlen bérgyilkos, aki robbanó fánkkal megy ölni – majd pár jelenettel odébb Darwin-díjas halált hal.

Mai szemmel nem tudom nézőcsalogatónak nevezni a szereposztását. Brosnan neve talán a legjobban csengő, James Caan az utóbbi években semmi emlékezetesben nem kapott szerepet. Baccarin sorozatokból ismerős lehet, de a filmes áttörés Deadpool ellenére sem jött össze. Ha a játékukkal kapcsolatosan merengek, az maradt meg bennem, hogy Brosnan bűnözőnek is úriembert játszik, Baccarin meg ennyire külvárosinak sosem tűnt.

Egyszer elnéztem, de annyi elég is volt belőle.

Egy újabb zsáner, amiből szívesen nézek filmeket. De már sorozat is van ilyen. Vagyis, főszerepben a szakácsok. Az ételek elkészítése mellett az is téma, hogyan és kivel érdemes élni. Most is ezt kapjuk, azzal a francia bájjal, amit különben is közel érzek magamhoz.

Gabriel Carvin már mindent elért, amit a szakmában el lehet. Az élete azonban nyomorult, és nem tudja, mi hiányzik neki. A családja, az étterme, minden hidegen hagyja. De egy barátja kérdéseire mégis rájön, mit kellene még megfejtenie. Egy régi szakácsversenyen volt egy japán férfi, aki elvitte előle a fődíjat. Az umami felhasználásával készült tésztalevesével legyőzte. Ennek a férfinak indul el a felkutatására, hogy az umami nyomában az élet élvezetét is újra felfedezze. A családja is kap közben leckét: Jean fia kénytelen átvenni az apja helyét az étteremben és végre kilépni az árnyékból. Nino pedig az apja után utazva egészen mást talál, mint amire számított.

Igen, elég kiszámítható. Ez nem az a film, ami meglep, de megmosolyogtat. Egész jól össze lehet szedni előre is, hogy kinek mi lesz a megváltása a történetben, de attól még szívesen néztem az utat, ahogy eljutnak arra a pontra. Talán csak Gabriel feleségét nem értettem, aki nyíltan csalja a férjét, de elhagyni nem akarja. Az a kapcsolat ebben a formában furcsa. Szeretik egymást, de mégsem? Mi az, ami együtt tartotta őket, amikor már csak bántották egymást? Igaz, a film azt is ennyire sehogyan kezeli, ahogy majd Gabriel arra is ráébred az úton, hogy még fontos neki a nő. Küld neki egy fotót, egy kedves mondatot és ezzel látszólag minden meg is lett oldva.

Három fő szálat variáltak a történetben. Jean, akinek az apja helyett kellene a nagyon neves influenszernek elkészíteni az apja ételeit. Az eddig elnyomott fiú, akit nem tartott az apja sokra, de most megmutathatja. Nino, aki az apja által felkeresett szakács unokájával kerül barátságba és nekik írtak egy kis kedves, inkább aranyos, mint kicsit is szenvedélyes szerelmi szálat. Gabriel pedig a japán szakács oldalán életleckét kap, miközben együtt enni járnak. Kicsit megmutatják neki a helyi kultúrát, de leginkább életérzéseket. Itt van kis humor is, és jól elkapták, ahogy a férfi megint tud lelkesedni. Szakács, így ételek kapcsán, de tényleg igyekeztek olyasmit mutatni, ami azért nem mindennapi. Különleges disznősülttől kezdve olyan desszerten át, amit nem is igazán értettem, mi volt. Jég, vagy valami tenger gyümölcsei?

Ha már humor, finoman adagolják. Kis jelenetekben, esetleg egy-egy beszólásban. Még viccelnek Asterix és Obelix kárára is, de előkerül a karatekölyök is.

Nem nagy mozifilm, tévéfilmes annak ellenére, hogy Depardieu eljátszotta a főszerepet. Különben nem is kellettek bele ismertebb arcok, szimpatikusak lettek a fiúk is, a japán szereplők is.

Megvan a maga bája a filmnek. Nekem ez adta el leginkább, függetlenül attól, hogy egy nagy film, csak egy olyan, amit egy este jól esett megnézni.

A podcast és könnyed krimik reneszánszát éljük. Bár az is igaz, hogy egyik sorozatnak sem sikerült úgy megkapaszkodni, mint Martinék házon belül gyilkost keresős sorozatának. Ezzel már le is lőttem a poént - ezt a sorozatot is elkaszálták, nem lesz második évad, ha meg is ágyaztak neki.

Cserébe, ez legalább egy zárt évad lett. Volt egy fő szál, a hajón talált holttesté, amelynek kapcsán egy család összes sötét titkára fény derült. Mi több, egy másik titkos szervezet is napfényre került. Lényegében minden fontos szereplőről megtudtuk, mi lesz vele és a bűnügyek megoldásai is megérkeznek. Igen, azt benne hagyták, hogyan lehetne folytatni, de ez az, amire nem fog sor kerülni. De, amit nagy nehezen igyekszem kibökni, hogy szerencsére elég zárt ahhoz az évad, hogy ne maradjon bennem hiányérzet.

Maga a sorozat különben olyan, mintha Poirot egy ügyét igyekeznének modernizálni egy csavarral. Ugyanis a hajón zárt szoba rejtélyként történik a gyilkosság. Az itt tartózkodó Cotesworth, akit a világ legjobb detektívjének tartanak, neki is áll a nyomozásnak, egy segédet véve maga mellé. Imogene kivételes megfigyelőképességgel rendelkezik, és meg is van a maga múltja a nyomozóval. A csavar azonban azzal jön, hogy itt kilép a sorozat a Poirot-mederből. Bár Cotesworth marad az elbeszélő, mintha az ő emlékiratait olvasnánk, a nyomozást tulajdonképpen Imogene fogja lebonyolítani, ha egy ponton többen is a rejtélyek nyomába erednek. A pontok összekötése azonban a nőnél marad.

Bulvárosabbá tették elég sok mindennel a történetet. Elsősorban azzal, hogy Imogene fiatalabb, kikapósabb és ilyen a gárda jelentős része is. Sokakkal kavarnak, megcsalnak és szexbotrányokba keverednek. Néha már túlzásba is viszik, nem akartam részenként azt nézni, éppen ki kivel kavar. De azt is ebbe a kategóriába tenném, ahogy a rejtélyt és az ügyet felépítik. Imogene története, a múltja az egészet áthatja, és nem feltétlenül tetszett, ahogy minden mindennel összefügg, az összes külön szál egy nagy történetbe illeszkedik majd be.

Szerencsére a történet pörög, a szereplők mozgásban vannak és sorra jönnek a fordulatok - meg az újabb hullák is. Anélkül komoly bajban lennének, mert ha nem kötött volna le ennyire, mi hogyan alakul, jobban ki lettem volna akadva a szereplők pocsék magánéleti döntésein és a csapodár jellemükön. Még a főszereplőnőt is úgy alkották meg, hogy egyik nap egyik, másik nap másik pasival hentereg. Igaz, legalább azt nem akarták ragozni, hogy szerelmes lenne, ha a végére azért választania kell a két férfi közül.

Az nem lep meg különösebben, hogy a kötelező LMBTQ szálat és a vegyes párokat sem hagyták ki. A történetnek pluszt egyik sem ad, ez most csak olyan, amit bele kell tenni. Mint annak idején az egy kötelező fekete szereplő, most kell lennie legalább egy vegyes rasszú párnak és egy LMBTQ szereplőnek vagy párosnak. Ez a sorozat kipipálja ezeket.

A látványvilágból kihozták, amit ki lehetett. Van eye candy faktor, vannak látványos ruhák és ékszerek, luxus környezet és még városnézés hangulattal is, amikor az egyik részben Máltán partra szállnak. Nem akciósorozat, de a szórakoztató és thriller vonalat a bulvár elemekkel és látványvilággal szépen eladták.

A húzónév Mandy Patinkin, akitől nagyon sok mindent ki lehetne emelni, de a nyomozó jelleg miatt a Gyilkos elmék évadait emlegetném fel. Ez a szerepe azonban egész más alkatú, mint Gideon volt. Közelebb van Agatha Christie és Kenneth Branagh Poirot-jához, egy kicsit komolytalanabb kivitelben. A főszereplők ilyen-olyan sorozatból ismerősek lehetnek, de náluk azt is számolni kell, hogy fontos volt a dögösség faktor is. Elég sokan villantottak vagy vállaltak be meztelen jelenetet is.

Egynek elment, az elején még kifejezetten lelkesen néztem is. Utána nekem túl bulváros és saját magára rálicitáló lett, de egynek elment.