Apa – fiás, függőséges, segíteni akarós.
David azon kevés férfi közé tartozott, aki a válás után megkapta a gyerek felügyeletét, és nagy szeretetben nevelgette is a fiát. Mikor megismerte Karent, újranősült, és az érkező kisebb testvérekkel alkottak ők 5-en egy erős családot. Nic 18 évesen még válogathatott az egyetemek között, benne volt az iskolai sportcsapatban, előtte 
volt a jövő. De jött a drog. David nagyon segíteni akart a fiúnak, de bármivel is próbálkozott, Nic mindig visszaesett. Nem segített a terápia, nem segített a mellé állás, pedig már az anyja is megjelent, hogy egy új környezetben próbálkozzanak a józansággal. És hiába szeretik nagyon a fiút, eljön az a pont, amikor be kell látniuk, csak akkor segíthetnek, ha azt Nic is hagyja.
Eddig a legközelebb Amszterdamban voltam a droghoz, amikor szó szerint az utcán láttam fetrengeni embereket, és este olyan fűszag volt az utcákon, hogy a sima levegővételtől úgy éreztem, beállok. Engem ez a világ nem vonz; részeg is csak egyszer voltam életemben, és nem tetszett az élmény.
Így az olyan filmekkel, mint a Csodálatos fiú nehezen kezdek bármit is. Értem én, hogy itt a családi dráma a hangsúly, de nekem már ez a drogfüggőség téma is nehezen felfogható. Mit szeretnek abban a belőtt állapotba az emberek? A Narcosba láttam egy kísérletet, amikor a patkány még a kajája helyett is a narkót választotta. A Trainspotting megnézésével is azért csúsztam éveket, mert ezt egyszerűen nem bírom felfogni.
Most sem éreztem át, Nic miért kattan annyira rá a mindenféle szerekre. Amikor már rendbe van, sínre kerül az élete, visszaesik. Még annyira se értem. És ez nekem rányomta a bélyegét a film élményre. Ahhoz, hogy ezt értékelni tudjam, valahogy meg kellene értem a miérteket.
Pedig, ahogy mondtam, itt a családi kapcsolatoké a főszerep. Ez az apa drámája, aki látja a fia bukását, nagyon segíteni is akar rajta, de egyszerűen nem tud. Tele van a film szívszorító jelenetekkel, és nagyon elkapják azt a fájdalmat, amit a szülők és a családtagok átélnek. Járjuk velük az elvonó, meg a mindenféle kutatás poklát. Lassan, de tudatosan halad előre a film.
És meg tudja mutatni, két oldalról is, hogy ez nem egy könnyű menet. A család, a fiú is valósággal beleroppan. Íve van mindkét történetnek. Ahogy Nic eljut az abszolút mélypontra, ahogy az apja is képes lesz elfogadni, mit tud tenni és mit nem.
Ami nem véletlen. A történet két regény alapján készült el. Az igazi David és Nic Sheff is megírta a maga szemszögéből a történetüket. És a film igyekszik mindkettőnek teret is adni, bár az újdonsága miatt az apa szemszöge az érdekesebb és a jobban kidolgozott.
A film jóságai közé tartoznak a színészei. Alapvetően ez Steve Carell és Timothée Chalamet jutalomjátéka. Carell már sokadszorra bizonyítja, hogy bár komédiákkal lett ismert, nagyon erős a drámai oldala is. Viszi a hátán a filmet. Chalamet meg eléri, hogy lássuk Nic szerethető dolgait akkor is, amikor nagyon mélyre süllyed. Benne van a címbeli csodálatos fiú akkor is, amikor nagyon hitelesen, néha szó szerint is a padlón van.
Az üzenete is kristálytiszta a filmnek, anélkül, hogy a szánkba rágnák. Ha valaki függő, csak akkor lehet neki segíteni, ha ezt ő maga is akarja.
Igazából korrekt film ez, csak most nagyon nem volt hangulatom drámát nézni.
Csodálatos fiú - 5/3,5 a dráma erős, jól megfogja a család nézőpontját is, de valahogy nem talált szíven.
