Hegymászós, régi eset után nyomozó, karriert építő.

Fukamachi fényképész, de kizárólagosan egy témája van. Hegymászókat követ és örökíti meg, ahogy csúcsokat hódítanak vagy éppen elbuknak a mászás közben. Éppen két munka között van, amikor megvételre ajánlanak neki egy gépet. Állítólag George Mallory tulajdona volt. Mallory legendás brit mászó volt, aki az Everest meghódítására tört oxigén nélkül – nem jött le a hegyről, és máig nem tudni, ő volt-e az első ember, aki feljutott a csúcsra. Pont olyan gépet vitt magával, mint a vételre kínált eszköz. Fukamachi átverésnek gondolja, nem köt üzletet. Utána viszont látja, hogy Habu Joji visszaköveteli a tőle ellopott fényképezőgépet. Habu kora egyik legnagyobb mászója, és szintén ott próbálkozik, ahol annak idején Mallory. Lehet, hogy az tényleg az a gép és ott vannak a válaszok rajta? A fényképész Habu nyomába ered, de fel kell tárnia az egész életét, hogy a nyomára akadjon.

Az első gondolatom az volt, hogy nem értettem, ez miért animálva készült el. Nagyon nem olyan témája van, ami animálást igényelne. A hegymászós filmek ráadásul roppant látványosak is tudnak lenni. Aztán a fejemhez kaptam – ma egyszerűbb egy stúdióban rajzolni és animálni, mint kimenni a helyszínekre forgatni.

A második az volt, hogy mennyire lesznek merészek? Fognak választ adni arra, hogy Mallory szerintük felért-e vagy sem? Bevallom, ez vonzott a film elé leginkább. Van egy regény, A dicsőség ösvényein, amely Mallory életéről szól. Archer száraz stílusában van benne karrier, szerelem, és nála is ott marad a kérdés: meddig jutott Mallory, mielőtt megfagyott? Bár, hajlamos vagyok egyet érteni a hegymászó fiával, aki azt mondja, akkor mászott meg valaki egy hegyet, ha le is jött róla. George Mallory nem jött le.

Így maradt számomra a trauma, hogy ez mégsem George Mallory filmje lett. Ugyan a fényképezőgép miatt indulnak be az események, de igazából Habu lesz az, akinek az életét majd végig nézhetjük. Hogyan lett magányos farkas, milyen tragédiák érték és mégis, mászik lendületlenül tovább. Veszít el barátot, mentoráltat, a saját egészségét is – tipikus hegymászó baleset, hogy lefagy az ujja és azokat amputálni kell. Majd az ő Everest kísérlete következik, amelyet Fukamachi dokumentál. És ennyi.

Ugyan a végén Fukamachi kezébe kerül Mallory gépe, látjuk, ahogy előhívja a képeket és mondja, hogy megvannak a válaszok. De mi nem kaptuk meg őket – inkább azt hangsúlyozza ki, hogy a hegymászók megszállottak, akik nem tudnak leállni, és a csúcsok csak állomások nekik, amíg az egyiken ott nem maradnak. Ő maga is ilyen lesz a végére. Én meg nem értem, miért. Ennél Archer sokkal jobban megfogta, mi készteti ezeket a férfiakat felfelé.

Nem egy vidám sztori és nem lett éppen izgalmas. Egy megszállott lejtmenet néhány drámai csúcsponttal. Szimpatikus emberekkel, akiket igazán nem érthetünk meg. Talán jobban tetszett volna, ha Mallory a főszereplő és úgy marad a rejtély a végén? Könnyen lehet. Akkor a regényélményből beletettem volna, amit a filmtől nem kaptam meg.

Ami viszont nagyon sikerült: ahogy a hegyek kinéznek, azért megérte végignézni a filmet. Szép lett ez a film, és ott nem is hiányoltam, hogy nem élőszereplős és nem eredeti helyszínek. Az egésznek a gyilkos szépsége benne van, és jött a hasonló filmeknél nálam megjelenő fázás is – a Holnaputánon pl. a mai napig nyári kánikulában is fázom.

Bánni nem fogom, hogy láttam, de egyszer is elég volt megnézni.

Az istenek hegycsúcsa – 5/2,5 látványra nagyon ott van, a hegyek élnek a filmen. De a történet maga sovány és nem adja át azt a megszállottságot, amiért ezek a férfiak az életüket adják.