A 6. résszel véget ért a Black Bird, vagyis a heti nézősök közül búcsúzom attól, ami eddig a nyáron legjobban tetszett. Jutott még esemény a végére is…

Kicsit olyan felemás élmény is volt a megoldás. Volt egy még egy nagy beszélgetés, ahogy Jimmy rávette Larry-t, hogy kimondjon dolgokat. A pszichés játszma, amit végig vívtak, elérte a tetőpontot. És attól tudott jó lenni, hogy hirtelen mindketten meglátták, mi a másik.

Jutott bőven drámai tetőpont a részre. Három jut kapásból eszembe: amikor Jimmy könyörög egy ceruzáért a magánzárkában, de nem adnak neki, és a kezét nézve eszébe jut, mit mondott neki Larry a testnedvekről. És neki rajzolnia kell…

A másik, amikor az FBI ügynök rákérdez Gary-től, hogy készen áll-e arra, hogy egész életében éberen vigyázza az öccsét.

A harmadik, amikor Jimmy már minden után repül, flörtölt a légikisasszonnyal, de ahogy kinéz az ablakon, megint csak Larry jut eszébe és amit ő mondott neki a tájról, térképekről. Abban annyira benne volt, hogy szabadult, új fejezet nyílt, de vannak sebek és benyomások, amiket visz magával tovább, ha tetszik, ha nem.

Tudom, nem először írom, de nagyon megérte profira hagyni, hogy megírja a sorozatot. Amit Dennis Lehane sikerszerzőként tud a krimikről, ebbe beletette. A fel- és levezetés, a pszichés játszma, ahogy mély emberi dráma bontakozik ki a börtönben, miközben a nyomozók odakint a bizonyíték nyomában járnak.

Nagyon eltalálták a szereposztást és mindenkinek volt legalább egy pillanata, ahol megmutathatta, mit tud. Egerton esetében látványos a börtön előtti és a börtön utáni Jimmy egymás mellett. Már ott különbség van, hogy tartják magukat. Paul Walter Hauser meg végig eljátszotta azzal, hogy ártalmatlan szerencsétlennek tűnik, de egyszer-egyszer villan benne valami, és a nézőt megcsapja, hogy egyszerűen nem akarna a közelében lenni, mert veszélyes. De az sem véletlen, hogy Gary végig pihentetve volt, és egy jóképű falusi bugrisnak tűnt, egészen addig, amíg szembe nem kell néznie az öccse dolgaival, és akkor neki is megvan a maga jelenete.

Talán csak azért maradt egy kis hiányérzetem, mert nem volt meg a nagy durranás. Kicsit olyan érzés, mint amikor AL Capone adócsalásért megy börtönbe: legyőzték, börtönbe kerül, de koránt sem fizet meg mindenért, amit elkövetett.

Vagyis: nagyon jól megírt, jó szereposztású, pszicho-thriller elemekkel átszőtt krimi volt ez, én tudom ajánlani.

A végéhez közeledik a Motherland: Fort Salem (s03e07) is, de még mindig úgy érzem, hogy egyszerre túl gyors is, meg nagyon időhúzó is.

A rezervátum lerohanásakor a lányok kicsit harcolhatnak, és visszatér Raelle. Ezzel az egész részt körbe is írtam. Egy más sokat látott helyszínen kicsit rohangásznak, meg olyan varázslatokat használnak, amiket láttunk már párszor. Az arclopás a sláger, gondolom, azt a legegyszerűbb megcsinálni. Kicsit a másik színész játssza, és kész is.

Újfent ki van hangsúlyozva, hogy Alder gyűjti az Első Dal részeit. Hogy még kényelmesebb legyen a dolog, a múltba kell majd érte menni, vagyis Tally egy kis gyakorlás után majd összeszedheti neki a dallamot és ki lehet rakni a pontot. Nem mondhatnám, hogy ez így túl izgalmasnak hangzik.

Ezt se gondoltam volna, de tényleg azt kezdem már várni, hogy zárjanak le mindent, és ne szenvedjenek azzal, még mit és hogyan tegyenek bele. Van is ötlet, nincs is.

Látványosabb se lett. Talán majd a legvége?

Végül, megnéztem a Stay Close (s01e01-04) első felét.

Ami egyszerre az erőssége és a gyengéje is, hogy nagyon Harlan Coben történet. Tipikusan azokból az elemekből építkezik, amelyek a szerző sajátosságai. Így ez egy új történet, de szinte végig úgy éreztem ebben a 4 részben, hogy ezt már láttam.

Van egy nő, aki fut a múltja elől, de az most utoléri. Egy mostani eltűnés miatt elővesznek egy 17 évvel korábbit, amiben ő is érintett volt. A mostaniban meg a lánya. Véletlenek nincsenek? Itt ez a kitétel nem áll.

Másik szálon meg egy fotóst követünk, akinek eltűnt a barátnője, de még mindig nem tudta túltenni magát az eseten. Az élete mondhatni kisiklott, és most megint nyomozni kezd. Nem is tudom, hány Coben-történetben van ez mindig kicsit másképpen.

A részletek a sorozat részeiből folyamatosan kerülnek a helyükre, és valamiképpen minden összefügg. Szerencsétlenül ismétlődnek dolgok, és a hárítás során összekapcsolódnak, túl sok végzetes eseményt elindítva. Érdekes, a maga módján szomorú is, de annyira ismerős is.

A kivitelezére azonban nem lehet panasz. Jó stábot szedtek össze, és a Netflix visszatérőket alkalmazó stratégiája is működik. Cush Jumbo hasonló szerepet kapott, mint a másik sorozatában, ahol a fia halálát megbosszuló anya volt. A durva az, hogy a karakter régi énjét, a sztriptíztáncos Cassie-t is jól hozza, amit nehezebben gondoltam volna róla. Richard Armitage meg rutinnal is bír már Coben filmben, és nála is áll, hogy a Netflix hasonló karaktert adott neki, mint korábban.

De, a különc szereplők, akikre valószínűleg emlékezni fogok belőle. Harry, azzal a rémes figurával. Vagy a gyilkos páros, akik olyanok, mintha egy musical tini párja lennének és tánclépésben mennek lecsapni az áldozatra. Az különben még mozgatja az agyam, ők kinek dolgoznak és mi a céljuk. Valami, ami nem olyan tipikusan Coben, hálás is vagyok érte.

Sok helyszín, sok szereplő, mozgalmas és figyelni is kell, hogyan illeszkednek össze a darabkák. Jókat írnék róla, ha nem kísértene annyira, hogy túl sok az azonosság a különféle Coben-történetek között.