Ahogy ígértem, meg is néztem, hogyan folytatódnak Nadia és Alan kalandjai. Hamar fogtam is a fejem, mert teljesen új körbe kezdtünk. Miközben meg nem értem, hogyan rázódott vissza az univerzum.

Az első végén azt hittem, kettéváltunk. Egy világ, ahol Nadia emlékszik az újraélt napokra, és egy másik, amelyben Alan az emlékező fél. Itt viszont úgy vannak egymással, mintha nem lett volna az a kettéválás. Ettől még a történet érthető, most is szórakoztató, csak ennyire közel nézve egymás után a két évadot, ez zavart.

Nem ez az egyetlen változás. A készítők kitaláltak egy trükköt, hogy ne ugyanazt nézzük, csak kicsit másképpen. Most nem időhurkot, hanem időutazást kaptunk. A mágikus eszköz meg a metró. Felülsz, visszautazol, és egy más korban, akár más városban szállsz le. A trükk az, hogy a testüket nem viszik magukkal a szereplők – Nadia és Alan is egy-egy felmenője testében nézhette meg, mi volt korábban. Így juthattunk el a II. VH utáni Budapestre – igen, a Keleti Pályaudvar nagyon is felismerhetően benne van -, a hidegháború alatti kettévágott Berlinbe és kb. 40 évvel korábbra, amikor Nadia megszületett.

Változás van abban is, hogy Alan éppen csak dísznek van ebben az évadban. Talán egy rész foglalkozott azzal, hogy mi volt az ő családi múltjával, és abból se kaptunk sokat. Azt is írhatnám, ha teljesen kihagyják a sorozatból, akkor sem történt volna semmi. Mert Nadia az aranypénz nyomába ered, és korokon át szervezkedik, hogy valahogy megörökölhesse őket, nem csak azt az egyetlen darabot, amit a nyakában hord.

Eltűnt a sorozatból a fekete humor, hiszen itt nincs halál és újabb kör. Pont, hogy vigyázni kell, hogy ne történjen semmi végleges, amivel a múlt átíródna. És úgy ér körbe minden, hogy kilyukadunk oda, hogy mindennek pont így kellett történnie. Ebben lehetne látni a fekete humort – Nadia elég sok mindent elszenved – még meg is szüli magát az anyja testében -, hogy a végén az univerzum a képébe vágja, hogy így is ugyanaz lesz a történet vége.

Ahhoz képest, mennyit ugrunk az időben, nem látványos a sorozat. A jelen és az anya idősíkja sem különül igazán el, de még a hidegháborús Berlin sem. A 40-es évek Pestje is csak azért, mert ott sűrűn mondogatva vannak olyasmik, amivel a korszakra utalnak.

A színészek visszatértek az első évadból, ha Natasha Lyonne is az egyetlen, aki sokat van képernyőn. Ő továbbra is nagyon húzza előre a sorozatot, színt ad neki akkor is, ha ez most nem komédia. Plusz, a budapesti részekben lehet a magyar színészeket keresni, mert akadnak. Molnár Piroska, hogy egyet kiemeljek, de nem ő az egyetlen. Nagy szerepe egyiküknek sincs, de az is érdekes élmény, amikor egy angol nyelvű sorozatban úgy megszólalnak magyarul, hogy nem szinkronnal nézzük. Megjegyzem, elsőre fel sem fogtam, hogy magyart hallok, néha olyan érdekes az akcentus.

Összességében az első évad jobban megfogott, de nem volt rossz ez az évad sem. Másabb, komorabb – és valahol díjazom is, hogy mások voltak, mint elsőre.