Családegyesítő, problémákat feldolgozó, mitikus lényes.
David és Alice egyedülálló szülők, akik most szeretnének megint családdá válni. Davidet azért hagyta el a felesége, hogy felfedezhesse magát, bulizhasson és ledobhassa az anya és feleség kötelességeit. Alice férje pedig egy fiatalabb nőért hagyta el a családját. Ők ketten együtt viszont boldogok, és szeretnék, ha a gyerekeik is 
összebarátkoznának, hogy össze tudjanak költözni. Egy közös nyaralást szerveznek meg. A két nagylány azonban kezdettől egymásnak esik, és egyik gyerek sem rajong az új család gondolatáért. A közös harc közben egy elrejtett parkszakaszra bukkannak, ahol egy különös lény él. Ha hagynak neki ott ajándékát, varázslattal teljesíti egy-egy kívánságukat. Míg a gyerekek játék közben egyre inkább összebarátkoznak, egy helyi felnőtt kémkedni kezd, gonosz céllal.
Gyerekek, cukinak ábrázolt mitikus lény, kis mágia. Annyi tipikus eleme van ennek a családi komédiának, hogy végig megvolt az érzésem, hogy én ezt már láttam. Pedig nem, csak nagyon sok ilyesmi került már az utamba.
Nem is tetszett ebből kifolyólag.
Maga a történet nem lett érdekes. Megtalálják a lényt, rájönnek, hogyan működnek a kívánságok és le se akarom írni, mennyire balga módon kezdenek el kívánni. Ha belegondolunk, a két nagyobb lánynak az a nagy tragédia, hogy az egyik szülőjük elhagyta őket. Mást se akarnak, csak visszakapni a régi életüket és az elment szülőt. Erre miket kívánnak? Például az egyik imádott popsztár akar lenni, aki hatalmas koncertet ad. Mert attól aztán megoldódik az a családi vészhelyzet, amibe majd bele akar halni.
Nem az én ízlésemnek való a mese humora sem. Egyrészt, a gyerekek kívánságai tartalmaznak humor elemet, de ezek gyerekeknek való poénok és helyzetek. Egyes karakterek is úgy vannak megírva. hogy villog a fejük felett a mesebeli humoros és gonosz karakter felirat. Ott van a különc helyi birtokos, Tristan. Tisztára olyan, mint egy szerencsétlen Olaf gróf. Csak éppen az őt játszó színész messze nem rendelkezik azzal a komikusi vénával és talentummal, mint Jim Carrey. Ehhez hozzájönnek a gusztustalan elemek – mint a lény, ami a varázslást tulajdonképpen egy nagy szellentéssel produkálja. Mágikus gázok… komolyan?
Nem lett szimpatikus egyik gyerek sem. A két kisebb – egy fiú és egy lány – szinte csak pótkocsik a nővéreik mögött. Akik meg nagyon gyerekesek, nyafkák és idegesítőek. Rendben, a gyerekkarakterek hitelesen lehetnek ilyenek, de meg akkor sem szerettem őket. Nem éreztem azt sem, hogy bármit fejlődtek volna a cselekmény alatt. Mindössze egymással békültek ki, és ezzel elfogadták, hogy ez van.
Nem mintha a szüleik jobbak lettek volna. Ahhoz képest, hogy családegyesítő kirándulásra indultak, nagyon jól elvoltak a gyerekek nélkül is. Egy ponton már irritált is, hogy annyi szerepük volt, hogy mosolyogjanak meg édelegjenek egymással, aztán közben meg remélik, hogy a srácok összebarátkoznak. Mintha azzal, hogy elhozták ide a gyerekeket, minden el is lenne intézve, aztán a gyerekek meg verjék le egymás között, ahogy tudják.
Fel nem tudom fogni, minek írt alá egy ilyen filmbe Matthew Goode. Azért egy ideje már nem azon a szinten mozog, hogy kellene neki egy pár mondattal bíró, unalmas karakter, aki alig tűnik fel pár percre a filmen.
Ott van még a lény is. Engem leginkább egy lajhárra emlékeztetett. Nagy szemei vannak, amikkel nagyokat tud nézni. Van benne aranyos vonás is, de ennyi. Nem fogott meg.
Négy gyerek és az izé – 5/2 kisebbeknek talán elmegy. Számomra buta is volt, meg unalmas is. Viccesnek meg nem.
