Csapdába esett, életért küzdő, nyomozós.
A nő agához tér, lekötözve és a testét valamilyen fura háló fedi. Ki kell szabadítania magát, de mindenből lehetetlenség. Mintha egy kapszulában lenne, bezárva és csövekkel a rendszerhez kapcsolódva. Alig emlékszik valamire, mintha egy kórház ugrana be neki. Súlyos beteg lehetett, és addig tették álomba, amíg gyógymódot 
találnak? De akkor miért ébredt fel? Nem ismeri még a saját nevét sem. A számítógép tájékoztatja, hogy meghibásodás történt, és a levegő nagyja oda. Alig 1 órája van, talán annyi sem és meg fog fulladni. A nőnek nagyon kevés eszköz áll rendelkezésre, és még az emlékei hiányával is küzdenie kell. De nem adja fel – mivel a kapszulát nem tudja kinyitni, meg kell szereznie a kódot vagy segítséget kell hívnia. A számítógépen keresztül kezd el adatokat keresni, telefonálni, és ahogy az emlékei jönnek vissza, egyre inkább tudja, mekkora nagy a baj.
Szeretem az ilyen filmeket. Az egész egy nagy rejtély, és ahogy megy előre a történet, egyre többet tudunk meg. Gyakran van egy-egy csavar, ami újraértékeli mindazt, amit addig gondoltunk. Csak éppen az ilyenekről a legnehezebb írni is – túl könnyen el lehet mondani a fordulatokat is, ami nem szerencsés egy csavarokra épülő filmben.
Ami jól működik benne: a bezártság és az egyetlen helyszín. Az egész film egyetlen helyiségben játszódik, a kapszulát látjuk végig, amelyben a nő be van zárva. A számítógép a neten keresztül képes ugyan videókat lejátszani, de ez sem hoz nagyobb teret. A nő talán egyetlen videót néz meg, és fényképeket keres ugyan, de azok csak képek, nem váltunk velük új helyszínekre. A visszatérő emlékképek is töredékek, ahol a helyszín lényegtelen. Szoba, labor, kórház – a jelen a fontos, a kapszulába zárva.
A változatosságot az szolgáltatja, hogy a kapszula felső része szolgál érintőképernyőként is, és a számítógép egy nonfiguratív képet mozgat rajta, így azért nem mozdulatlan minden. Mennyire előremutató a gép kivitelezése? Maradjunk annyiban, hogy az nem kicsit volt lehangoló, amikor injekciót akart adni a gép a nőnek és egy hatalmas robotkar jelent meg tűvel a végén. Drabális, és nem is illett a finom műszerek egyéb részeihez.
Hatalmas feladat volt Melanie Laurent vállán. Ő az egyetlen szereplő, akit látunk a filmen. A fotón ugyan majd megjelenik a férje, és egy-egy emléktöredékben is elbukkan, de ő csak egy arc marad. Laurent, akinek az arcával kell kifejeznie, mikor milyen állapotban van a karaktere éppen. Mikor rémül halálra, mikor küzd elszántan, az érzelmei hullámzása, ahogy egyre több minden beugrik neki.
Nem akarok semmit elmesélni róla, még a nevét sem – idő, amíg arra is rájön és meg tudja keresni a neten, hogy mégis ki volt ő és mivel foglalkozott -, de a karakter szimpatikus. Egy okos nő, aki nagyon küzd azért, hogy életben maradjon. Találékony, és tele van küzdőszellemmel. Az a soha fel nem adás, az megfogott benne.
A cselekmény pedig abszolút arra épül, ahogy a nő különféle módszerekkel küzd az életéért és igyekszik összerakni az emlékeiből a történetét. Van így egy nyomozás, hiszen tulajdonképpen saját magát keresi, és azt, miért van ide zárva. Másrészt kalandos dráma is, hiszen az idő telik, és neki meg kell oldania egy technikai problémát, hogy életben maradhasson. A már említett robot karral való küzdelmét inkább mókásnak találtam, de pl. amikor vissza kell helyeznie a tűket magába – na, azt nézni se bírtam.
Intelligens film, a sci-fi vonal talán lehetett volna komplexebb, de így is jól szórakoztam rajta.
Oxigén – 5/4 a bezártságot jól használja, vannak működő csavarok benne és Melanie Laurent is ok.
