Kémkedő, béketárgyalásos, igazságot felfedni próbáló.

Hugh és Paul régi barátok, akik az oxfordi évek alatt lettek elválaszthatatlanok. Még akkor is, ha a politikában nem egyeztek a nézeteik. A nácik felemelkedése volt az időszak, amikor a barátság meg is szakadt. Paul büszke németként várta, hogy Hitler visszaadja az ország régi dicsőségét. Hugh nem értett egyet vele, ahogy a barátnője, Lena sem. Paul mindkettőtől elszakadt. 1938-ban mindketten a magas politika köreiben mozognak. Paul szeméről már lehullt a hályog, és amikor Chamberlain Münchenbe érkezik béketárgyalásra Hitlerrel és Mussolinivel, eléri, hogy Hugh is a miniszter kíséretében lehessen. Fontos iratokat akar átadni neki. Bizonyítja, hogy Hitler mindenkit csak hiteget a békével, háborús tervei vannak és meg kell állítani. Ha az angolok segítenek, még a hadsereget is megpróbálnák lázadásra bírni. Hugh szembesül azzal, mért és mennyit változott a barátja, és igyekszik segíteni neki.

Két dolog is van, ami miatt kevésbé tudott lekötni a film. Az egyik, hogy pontosan tudom, mi lett a béketárgyalások eredménye. Ezt pontosan tanítják történelemből: a Birodalom miként harapott egyre nagyobbat a környező országokból, hogyan szegett meg korábbi egyezményeket, és a nagyhatalmak milyen messze elmentek, hogy megmaradjon a béke.

Mondjuk, ezt is álszentnek érzem. Ok, nekik megmarad a béke. Anglia messze van Németországtól. De mi van azokkal, akiket így magukra hagynak? Utólag már csak azért is okosabbak vagyunk, mert tudjuk, hiába adták a karjuk is a kisujj után, az sem volt elég.

Ezért is van egy nézet a filmben, amivel nem tudok azonosulni. Úgy van szövegezve, mintha azzal, hogy Chamberlain aláírta a békét, kért egy szándéknyilatkozatot, azzal hozzájárult volna, hogy később hadba lépjenek az amerikaiak, és időt nyert a felkészülésre. Csak éppen azt is tanultam történelemből, hogy a villámháború annyira felkészületlenül érte Európát, hogy mire feleszméltek, már német terület volt fél Európa. Az amerikaiak meg nem akartak háborúzni, ha nincs Pearl Harbour, nem lépnek be. Mit számított nekik egy szándéknyilatkozat a békéről… Így nem is kicsit érzem hamisnak a film üzenetét.

Azt fogja meg, hogy Chamberlain mennyire jó szándékkal volt tele és magyarázza, miért volt annyira a béke mellett. Igen, utólag könnyű okosnak lenni. Ausztria mellől más a nézőpontunk is, mintha angolok lennénk, a csatornán túl. Ezt is tudom, de akkor is megvan az érzetem, hogy ez a film kimosdatná az angol politikust, aki még időben léphetett volna. Mert szerintem is, abban az évben nem a Nyugat készült fel, hanem a nácik a hódításra.

Mellette kicsit kémfilm is próbál lenni, de olyan vérszegény módon, hogy rossz volt nézni. Egy-két papírlapot adogatnak egymásnak, meg dugdosnak a WC mögött vagy a ruhájukba. Ha van nagyobb terv, már hamvában holt. Annál már az is izgalmasabb, hogy a két fiatalember barátsága hogyan alakul, és mi volt az a pont, amiért Paul kiábrándul Hitler birodalmából. Személyes drámának jobban működött, mint kémfilmnek. (Bár valószínűsítem, hogy ez inkább visszaadja a kémkedést, mint bármelyik James Bond.)

Amit lehetett, azt külcsínbe és a színészekkel megpróbálták beletenni. Egész jó kritikái is vannak a filmnek. Jeremy Irons végtelenül szerethető alaknak mutatja a miniszterelnököt, miközben csillant valamit abból is, amit a Borgiák pápájaként játszott egy-egy pillanatra. George MacKay már rutinosan hozza az átlag katonát, aki olyan helyzetbe keveredik, amikor helyt kell állnia. Niewöhner meg nagyon küzd, hogy ne a tinifilmes szerepei miatt emlékezzünk rá. Most pl. bevállalt egy brutális szemüveget érte.

A helyszínek, a belső terek, a müncheni hangulatok is mind megvannak.

Végül, amit már emlegettem. A másik ok, amiért nem tudott megfogni a film. Olvastam a Harris-regényt, amiből készült. Már azzal is ugyanaz volt a bajom, mint a filmmel. Nagyon nem tudok azonosulni azzal, hogy bármi jót lássak a béke aláírásában.

München – 5/3 a kivitel rendben, a történetnek is igyekeztek ívet adni, de a végső üzenet nekem nem jött át.