Ez a sorozat egyike azon keveseknek, amelyek annyira jól elkapták az alapjául szolgáló regényt, hogy akár párhuzamosan is lehetne nézni/olvasni őket. 2 évad alatt nem hibáztak, és a végjátékot sem rontották el.

Azonnal belecsöppenünk az eseményekbe: Matthew az ikrek védelmében kénytelen a családfán saját al-ágat létrehozni, de ez persze nem megy egyszerűen. A múltból visszatér egy ismerős, sorozatgyilkos fenyegeti a lények létezésének titkát, és Matthew múltjából is visszatér valaki, aki bosszúra szomjazik. Közben megy a Tanácsban az intrika, és a boszorkányok elveszett könyvét is össze kellene már illeszteni. Cselekmény tehát van bőven, és mivel csak 7 részes az évad, nem is értek rá elkalandozni.

Pláne, hogy ebben a sorozatban fontosak az érzelmi részek. Nem nyálas, de igyekeznek megmutatni, hogy Matthew és Diana miért olyan erős páros. Most gyerekeik születnek, és mellette arra is van tere a készítőknek, hogy megmutassák, szegény Gallowglass mennyire szereti a nőt, és hogy áll félre, hogy semmi ne veszélyeztesse a boldogságát. Ennek a sorozatnak megy úgy egy kapcsolat ábrázolása, hogy ne csak addig legyen izgalmas, hogy összejönnek, majd összeházasodnak.

Még mindig nagyon hangulatos a sorozat. Jól variálják a helyszíneket – nem viszik túlzásba, sok az azonos vágókép is, de nézve nem jutott eszembe azon merengeni, hogy már megint ugyanúgy érkezünk meg Velencébe, vagy a Clermont család kastélya megint ugyanabból a szögből látszik.

Tetszett, ahogy a 2. évadban az időutazást megfogták és Londont, de azért napjaink az, ami legjobban áll nekik. Itt megvan annak a hangulata, ahogy ősi, többszáz éves vámpírok működnek, akik sok tekintetben mai lényekké váltak – orvosok, genetikusok, akik teljesen otthon vannak a modern tudományban és eszközök használatában. Ugyanakkor őriznek valamit a régmúlt korokból. De ez már a regényben is megvolt – miközben széleslátókörű, nyitott lények, századok alatt megkövült szabályrendszereket és hiteket követnek. Minden változás nagyon nehéz.

A casting továbbra is kifejezetten jól sikerült. Az ősi vámpírokkal csaltak mindössze – őket idősebb színészek játsszák, jelezve, hogy ők az öregek, de kinézni nekik sem kellene úgy, mintha valóban öregebb korukban változtak volna át. Persze, megértem: fura lett volna, ha pl. Matthew egy dögös, harmincas vagy még fiatalabb nőt hív anyának.

Vissza, szereplők. Matthew Goode és Teresa Palmer kifejezetten tetszettek főszereplőként. Palmer a legtöbb filmjében ellenszenves nekem, de Dianát szinte szimpatikusabban játszotta, mint ahogy meg lett írva a karakter. Amikor oda kell csapni, badass tud lenni, különben meg szépen dominál a családjáért élő asszony kedvessége és bája. De itt sok mindenkit ki lehetne emelni: Owen Teale magát jónak gondoló, de sötét boszorkánya. Peter McDonald, aki átvette Baldwin szerepét idén, és sikeresen hozta is, hogy helyenként utálni lehet, máskor meg becsülni. Új szereplőként érkezett Toby Regbo és Jacob Ifan. Az utóbbi sikerült jobban – démoni nem, de vonzó gonosz lett belőle. Regbo esetében azt tudnám dicsérni, hogy kora ellenére mennyire simán hozza a naiv, szinte kamaszt. Zavart is, más szinten, hogy pár száz évnyi élet után, nem is kamaszként vámpírrá válva, maga Regbo arca tűnik idősebbnek, mint a karakter és az eljátszott fiatalság.

Simán újranézős az egész sorozat, hangulatos és a szerintem egyszerű megoldások ellenére is nagyon szerethető.