Ezt a filmet már láttam, csak akkor angolul. Most megnéztem szinkronosan is. Mivel nem emlékszem, annak idején mit szóltam hozzá, majdnem friss szemmel néztem.

Mert azért a déjá vu érzés volt, hogy ezt már láttam. Ha nem is tudtam volna megmondani a végét, ismerős volt az egész, és nem lepődtem meg semmin. A csavar nem is ült, addigra már biztos voltam benne, hogy ezt a filmet egyszer már megnéztem.

Így másra koncentráltam benne. A hatodik érzék megtanított arra, egy filmben hogyan kell felismerni a szellemeket. Ők beszélnek másokhoz, kommunikálnak, és ha néha úgy is tűnik, egy gesztus válasz a dolgaikra, ha nem beszélgetnek velük, akkor gyanús a kilétük. Már nem egy filmnél bejött. Itt most kiderül, hogy a skizofrének a kitalált alakokat is így szúrhatják ki. Van, aki rajtuk kívül kommunikál velük? A többiek reagálnak rájuk?

A film egyik dilemmája éppen az, hogy ki valóságos vagy kitalált Rain környezetében. Ő is próbál rájönni, és az apja is felügyeli, hogy mennyire igaziak a lánya kapcsolatai. A film egyik átverése különben, hogy 2 olyan személy van benne, akire lehet gyanakodni, hogy csak Rain képzeletében létezik. A nyomok alapján a fiú az, aki inkább tűnik kitaláltnak. A másik az anya alakja. És van egy pont, amikor ők ketten egy térben vannak, és az anya megerősíti, hogy a fiú valódi, ő is látja Calebet. Mire a fiú meg fogja magát és valósággal elmenekül a házból. Ebből már rá lehet jönni, hogy ki az, aki valójában nincs jelen. Nem csak akkor, amikor az apa által lelepleződik, hogy ki nincs már, és ki igen. Azt még poénnak is fel tudtam fogni, amikor az apa győzködi Raint, hogy menjenek és meneküljenek, akiért a lány vissza akar menni, csak a fejében létezik. Aztán sérülten kijön a házból, az apa meg csak les, hogy ezt bizony benézte.

Ezt a vonalat most sokkal szórakoztatóbbnak éreztem, mint a tényleges thrillert. Hiszen Rain biztos benne, hogy a szomszéd házban, ami egy egyedülálló tanárnőé, látott egy kislányt. Amikor Caleb segít neki, a neten megtalálják, hogy ő egy elrabolt kislány, aki hónapok óta nincs meg. És nem akarnak hinni neki, a nő kihasználja a lány betegségét is, hogy bezárassa Raint és elhitesse, hogy nincs nála senki. Igazából ennek kellene az izgalmasnak lenni be, itt van a bűnügy és a rejtély. De pont ez az, ami már nem tudott érdekelni, mert már láttam a filmet.

A szereposztása nem is rossz, pláne saját korában. Heigl már vesztett a glóriából, így a főszerep helyett ő lett az anya. Madison Iseman feltörekvőben volt, ahogy Israel Broussard is. Aztán ma már tudjuk, hogy nem repültek túl magasra, de annyi filmben feltűnnek, hogy ismerős legyen az arcuk. Broussard hozta azt a jófiút, amivel tinifilmes zsánerbe illik, Iseman kicsit többet játszhatott. Neki nem csak a szép tinilány jutott, aki szerelmes lesz, hanem a beteg egyén is, akinek nem hisznek akkor sem, amikor igazat mond. Aki maga is megkérdőjelezi, hogy mennyire bízhat saját magában.

Mai szemmel nem mondanám erős filmnek. Még csak abban sem, hogy bemutassa a skizofrén beteg életét. Mert közben láttam már olyat is, aminek ez sokkal jobban ment. (Szavak a falakon, hogy egy konkrét példát is mondjak.)

Most leginkább arra volt jó, hogy amíg ment mellettem, dolgoztam a számítógépen, és mégis volt valami, amire közben felnéztem.