Alapvetően szeretem a Disney családi filmeket. Nem egy nagy gyerekkori kedvencem az övék és most is le tudnak kötni. A sportfilmeket is szeretem - még olyan sportok esetében is, amelyeknek a valódi közvetítéseit nem bírnám végignézni, annyira szenvednék rajtuk.

A Hinned kell ezeket tudja: családi film, Disney, sportversennyel. És mégis, mennyire nem szerettem ezt a filmet! Már az alaptémával bajom volt. Adott egy nagyon szerencsétlen gyerek baseball csapat, ahol az egyik játékos apja, ráadásul segédedző, rákban haldoklik. Mivel a legjobb fájdalomcsillapító neki a fia meccsei, Kelly edző nevezi a gyerekeket a bajnokságra, ahol esélyük sincs. A gyerekek meg kitalálják, hogy Bobby edzőért fognak játszani. Majd jön a Hamupipőke-történet: elkezdenek nyerni, komolyan edzeni és még a világbajnokságra is mennek. Mivel volt bajom? A semmiből hirtelen jól játszó gyerekekkel. Ahogy igazi dráma nélkül, csak könnyes elemnek rápakolták, hogy Bobby nézi a meccseket. Meg a végével, de az később.

Különben szinkronnal néztem és ellenőrizni nem tudom, de elég gyanús, hogy helyenként félre lett fordítva. Pl. az egyik csapat, akit le kell győzniük, az egyetemi előkészítősöké. Nos, ezek a gyerekek 11-12 évesek. Középiskolai előkészítő, esetleg. De egyetem? Ilyeneken fent tudtam rajta akadni és szokás szerint meg is fogalmaztam  magamban, hogy mennyivel jobb angolul filmezni. Mindegy, túlteszem magam ezen, ha már nem angolul néztem meg.

Sportfilmnek sem az igazi. Baseball filmből láttam már izgalmasat, de ez nem tudott lekötni. Nincs karakteres ellenfél, akit le kellene győzni. Nincs jól bemutatott edzés sem. Az volt kidomborítva, hogy a gyerekek Bobby nevével a sapkájukon játszanak és visszatérő elem is, hogy Bobby megy meccset nézni, szenved, és olyan lelkesítő beszédek vannak, hogy Bobby itt van, pedig ő mennyivel többet szenved ezért, mint ti. Mit ne mondjak, nem is éreztem, hogy ettől bármelyik gyerek jobban érezné magát vagy motiváltabb lenne játszani.

A cím - Hinned kell. Kérdeném, miben? Legalább a Disney nem csinált csodát, de nincs benne a hit elemként sem a filmben. Sőt, egészen más irányba mennek el. Amikor már hinni nincs értelme. Amikor Bobby dönthet, hogy bevállal egy műtétet, ami talán megmentheti, vagy még lesz viszonylag jó fél éve, fel sem merül benne, hogy műtsék meg. Nem hisz a gyógyulásban. A csapat meg eleve esélytelen - ahhoz képest nagyon messze eljutnak és a vereség is diadal valahol, annyira kemény meccs volt, olyan kicsin múlt. De valahogy az egészből az jött le, hogy nem hinni kellene meg reménykedni, hanem cselekedni.

Ezzel odaértem, hogy miért nem tetszett a vége. Egyszerűen rühelltem, ahogy zsebkendőt akartak a kezembe nyomni. Akár Bobby halálával, akár azzal, ahogy a fia már felnőttként, maga is apaként olvassa el az apja utolsó üzenetét. Olyan olcsó húzás mindkettő...

Sportfilmnek elment a látvány, szépen leforgatták a meccseket és használták a pályát. Nem tűnt úgy, hogy egy helyen játszódik az egész, pedig pár házi jelenetet leszámítva mégiscsak a pályán játszódik a nagyja.

Ha a színészeket nézem, akkor a 'ment nekik már jobban is' kategória. Még megismeri a főszereplőket az ember, de már lefelé mennek szerintem. Jelentős, nagy sikerű filmet mostanában egyik se tud felmutatni. Meg olyan fura is, ahogy már itt is érzem, hogy kiöregedettek a szerepkörből. Az egyik ötvenes, a másik hatvanas, de a cselekmény és a családi állapotuk alapján maximum negyvenesek lehetnének. Főleg Kinnear azért eljátssza, de már inkább nagyapát, nem kisgyerekes apát kellene előadniuk.

Háttérfilmnek elmegy, de különben túl sok mindenbe tudok belekötni. Nem izgalmas. Nem igazán dráma, de a beletett humor meg nem működik. Ezt biztosan nem nézem újra.