Ha Nesbo-sorozat még nincs is, azért skandináv krimi feldolgozásokat már lehet találni itt-ott. Elég sok Q ügyosztály eset került filmre és most a Netflixen egy Lackberg-adaptációba is belebotlottam. Megjegyzem, tudtommal magyarul ez a regénye nem jelent meg, de nem néztem át tüzetesen a könyvei fülszövegét, hogy nincs-e valami egyezés. Az a biztos, hogy én nem olvastam.
Így nem is lesz regénnyel összevetés, néztem magában a sorozatot.
Az alapeset jó: egy svéd kisváros a helyszín, ahol eltűnik egy kislány. Nem ez az első ilyen eset, évekkel korábban a ma hazalátogató és bűnügyi szakember Lejla is el lett rabolva. De neki sikerült megszökni. Máig traumái vannak, amit úgy igyekszik feldolgozni, hogy emberrablók pszichéjébe ássa bele magát. A mostani eset kapcsán is nyomozgatni kezdene, elméletei lesznek, de nem számol azzal, hogy túl közelről érinti az eset. Mert minél mélyebbre ás, annál biztosabb lehet benne, hogy a saját elrablása és a mostani nem véletlenül hasonlítanak.
A kisvárosi helyszín adja, hogy az emberek nagyon egymásnak tudnak feszülni. A kisebb ellentétek is egy ilyen helyzetben nagyon elmérgesednek, és az emberek nem összetartani kezdenek el. Inkább mutogatni egymásra, bűnbakot keresnek és a kislány éppen annak a családnak a tagja, akik a bányászati cégekkel való kapcsolat révén sokak szemét bökik. Az sem segít, hogy a szép, szőke asszony egy arab származású férfihoz ment hozzá, aki most a rasszistákkal is szembenézhet, többek között.
Hozzáteszem, nagyon mélyre és sokakban nem ásott le a sorozat. Inkább az esettel közvetlen kapcsolatban levők, Lejla családja kapja a nagy súlyt. Ez különben a nyomozással is komoly kapcsolatban áll - a lány nevelőapja a korábbi rendőrfőnök, a mostani pedig a nagybátyja. Az ő ügyén annak idején a nevelőapja dolgozott, aki az eset után fogadta örökbe az elrablása során elárvult kislányt. Az ő titkaik a nyomozás titkai is.
Még ezzel együtt is lehetett volna jó, a hangulat és a komorság megvan benne. A gyerekekkel kapcsolatos esetek különben is sokkolóbbak tudnak lenni. Itt a bűnesetek kapcsolása is plusz élmény - a csavarok lelövése nélkül: nem véletlen, hogy az elrabolt gyerekek hamarosan már árvák. A svéd tél, a komor emberek és történet ad egy elég erős alapot.
A gond az, ami erre épül. Eleve, Lejla nem nyomozó és minden szakértelme ellenére gyakran olyan, mintha csak kontárkodna. Pláne, hogy a nagybátyja igyekszik távol tartani az esettől a saját rejtegetnivalója okán. Így aztán nem dolgoznak össze a nyomozók, nincs összehang - pedig az információk akkor áramolnának jól, ha be lennének egymás dolgaiba vonva. Bár, fel lehetne fogni úgy is, hogy így dupla nyomozás és más-más munkamódszerek látszanak, de ez most nem tudott vigasztalni.
Ennél nagyobb bajom volt magával Lejlával. Érthető, miért olyan a nő, amilyen. Megvan a maga traumája. Jószándékú is, segíteni akar a nyomozásban. De van benne valami, talán a színésznő játékában, ami zavart. Egyszerre lenne áldozat is, erős nő és mindezt egy olyan távolságtartással, ami közönynek vagy arroganciának tűnhet. Hiába is a jó szándék, az indítékok, ettől idegenítőnek hatott.
A nyugdíjas vagy idős rendőrök sem késztettek arra, hogy nagyon nézni akarjam a történetük. Jó skandináv szokás szerint mindenki szenved és nyomorult. Lejla a traumájával. A gyászoló nevelőapja a munkája utáni kapkodással. A nagybácsi a titkos szeretőjével.
Nincs sztárszínész, nincs olyan látvány, amiért megjegyezném. A történetnek és a hangulatnak kellene eladnia. Bizonyos fokig megvan, főleg a hangulat. A karakterek sajnos inkább csak ellenszenvesek maradtak, mindegy, éppen mennyi titkukkal voltunk tisztában.
Lehet, filmnek jobban működött volna. Nekem így több lett benne a nyomor, mint amit szívesen néztem. Még akkor is, ha skandináv krimi is, és ez mondhatni munkaköri leírás. Mély depresszióba kell zuhanni.