Érik, hogy átállunk heti 1 sorozatrész ismertetőre, mert még inkább úgy látom, hogy kevesebb sorozatot nézek folyamatában. Még eldöntöm…

A mi kis falunk (s07e18) ráadásul pont az a sorozat, amiről már nem tudok mit mondani. Ugyanazzal a technikával, humorszinttel készül minden rész. Ez is. Több epizódból lett egy rész, sok szereplőt mozgatnak és nem az agyunknak készült a rész. Fociztak a gyerekek, elveszett vadászkutyát kerestek és aggódtak az elejtett baromfi miatt, és volt terhességi riadalom. Sztárvendég most nem volt. Legjobb jelenet – hát nem is tudom. Amikor a kutya megjött a kakassal?

A Silo (s01e07) kapcsán meg fogtam a fejem. Kezdünk olyan irányba elmenni, hogy mást lássunk, mint amit látni akarok. Juliette már az összeesküvés nyomában van – Gloria több mindent elmesélt –, és benéztünk a gondnoki ajtó mögé is. Viszont, itt egymásnak fog feszülni a seriff és a gondnoki hivatal. Ha emiatt pont azt nem látom, amit a regényben annyira bírtam, szomorú leszek. Már üldözik egymást, éppen csak nem robbant ki az ellentét. Ha el tudnék vonatkoztatni, jobb lenne, de mivel tudom, minek kell kiderülni, nekem nincs meglepetés. Pedig jól csepegtetnek, sejtetnek. Van feszültség, van a résznek külön története – Gloria – és haladunk is. De hova? Most kevesebbet mozogtak, kevésbé látványos a rész. De itt a rejtély a lényeg…

Melinda múltja után a tündérherceg következett az Unicorn Warriors Eternal (s01e07) részében. Kaptunk egy új világot, egy újabb eredettörténetet és visszatért Merlin is. Plusz, jött a válasz arra is, miért volt olyan fura, hogy a kicune olyan könnyen legyőzhető volt. Kicsit erőltetett, de magyarázza, miért és hogyan megy tovább a sorozat. Különben meg az érzelmeket keverték akcióval. A szomorú az benne, Melinda és Emma miképpen osztozik egy testen, és hogyan kezd mindkettő feldolgozni értelmi traumákat. Hercegünk meg mindent feladott egy nőért, aki emlékszik is rá, meg nem is. Volt most is harc, sok mágia és akadt humor is. Ami úgy tűnik, a szerzetes reszortja lesz, mert megint ő hozta a könnyedebb hangvételt a történetbe.

Végül, szerintem a Pepe (s02e10) évadzárót kapott. Vége lett a csillag vadászatnak, összejöttek, akik részek óta ennek a határán voltak, és a végére bekerült egy olyan fordulat is, ami magánéleti szinten megint kavarhat egyet a dolgokon. De, csak ha megint szappanosra veszik, mert kezelhetnék éretten is. Szakítottak, elköszöntek, és Gábor legalább magának beismerte, miért nem működhetett. Az nem változott. De ez már a jövő zenéje, ha folytatják. Most volt ármány, leleplezés és némi főzés is. Ugyan nem a konyhában töltötték a legtöbb időt, de a kedvenc részeim onnan jöttek. Amikor Gábor átment kegyetlen séfbe, és jól kiosztotta a személyzetet. Emberileg rémes, amit művelt, de ott volt leginkább szórakoztató a rész. De tetszett az is, ahogy vacsoráztak a vendégek, érkeztek a fogások és megvolt az éttermi hangulat. Nem volt ez rossz zárlat, szinte mindenki szerepelt és Gábor megint kapott egy életleckét.

Amikor már azon fennakadt a szemem, hogy ezen a nagyon okos filmen rajta van az igaz történet alapján címke. Hamar meg is magyarázom: volt elveszett drogszállítmány. A környéken barna medvék éltek. A többit meg Hollywood megírta.

Horror komédia, de kreténségnek is nevezhetném. Az alap, hogy az elveszett drogot a medve megkóstolja, bevadul tőle és rá is függ. Onnantól kezdve ő úgy gyűjti be a drogot, mint Maci Laci a piknikkosarakat. Aki meg az útjába kerül – legyen az a seriff vagy a drogért érkező bűnöző, macink felveszi az étlapra.

A történet azzal próbál mozgalmasabb lenni, hogy sok szereplőt mozgat. Nem is mindenki a drog miatt megy be az erdőbe – van két gyerek, akik iskola helyett kalandoznának. Van az egyik anyja, aki a gyerekeket keresi. Van a drogért küldött díler, de megjelenik a nagyfőnök is. Ahogy rendőrök is akadnak majd és erdőőrök. A medve pedig mindig lecsap, mászhat fára vagy a gloriett körül is ólálkodhat. De lesz olyan is, aki bemerészkedik a barlangjába. Ott aztán nagy élmény lehet a drogos kismackókkal fogócskázni… Látszik, nem? Agymenés szorozva némi kreténséggel.

Nem is tudom eldönteni, hogy sírni vagy nevetni kell rajta. Van mindkettőre példa benne. Néha tényleg vicces, hogy az emberek mit szerencsétlenkednek, míg a medve profin letarolja a stáblistát. De elég sok olyan jelenet is van benne, ami már túl sok. Még egy komédiában is. Amikor maci átugrik egyik fáról a másikra, mert az egyik emberen kiszagolja, hogy a kiszakadt zacskóból rákerült némi por? Aztán lenyalogatja a kiszabott karról? Jaj… Az viszont jól nézett ki, amikor a figyelmét akarják azzal elterelni, hogy a kiszakított zacskóból szórják a port, maci meg nyalja, mint kisgyerek a hópelyheket. Néha meg valami viccesből csinálnak agyatlanságot – amikor a medve kidől az egyik bandatagon, magában vicces lenne. Aztán a férfi megjegyzi, a medve mely része van az arcán. Ami meg simán undorító.

Látvány – nem egy komolyan vehető horror látványban sem. Azt totálban nem látjuk, amikor maci gyilkol és testet szaggat. Ami látszik, a kiszakított testrészek, láthatóan mű. Ahogy a vér is. Maga a maci viszont egészen jól néz ki. Az kifejezetten tetszett, ahogy hegyezi az orrát és vadászkutyaként kiszimatolja a drogot.

Színészi játékról ebben a filmben nem érdemes beszélni. Mindenki sarkított, mindenki papírfigura és menekülnie kell a medve elől. Aki meg inkább támadna, megjárja. Olyan jelenet is van, amikor a rendőr kiröhögi a bandatagokat, akik elindulnak medvére vadászni, hogy visszaszerezzék a droggal teli utazótáskát. Ehhez képest meglepő, milyen színészek szerződtek le bele. Keri Russell megy a lányát menteni, Alden Ehrenreich a bandavezér – Ray Liotta – gyászoló fia, Matthew Rhys meg a pilóta, aki elvesztette a szállítmányt. (Arra lenne tippem, hogy ő a feleségét támogatva ugrott be egy jelentre. Vagy inkább ki.)

Nem állítom, hogy jókat nevettem rajta, de a jobb értelemben szörnyülködés megvolt. Aki ilyet kitalál, pihent egy elme lehet.

Dél-Amerika nagy szappanopera-sorozat király volt, aztán jöttek a koreaiak és a rengeteg török romantikus, végtelen sorozat is. Nem kell megijedni, nem egy ilyet akarok elmesélni. De, amiért felhoztam, hogy a Netflix is kínál török sorozatot, és nem végtelenül elnyújtva, de felfedezni vélem benne a szappanoperák örökségét is.

Elég csak megnézni, milyen alaphelyzetet kapunk: Peyami nagyon sikeres, ünnepelt szabó a sorozatban. Bár lekicsinylőnek érzem ezt arra, amit csinál. Ha nyugati sorozat lenne, inkább divattervezőnek neveznénk, és úgy építi a saját márkáját, mint egy Ralph Lauren vagy egy Tom Tailor. Divatháza van, bemutatókat szerveznek. Csak éppen van családi titok, egy szégyenfolt, és arra nevelték, hogy ezt mindenképpen el kell rejteni a világ elől. Így folyamatosan szégyenkezik, meg a nagyapja után feszültségben él, hogy mikor esik szét minden. Esvet kis árva volt, akit egy nagyon gazdag család fogadott örökbe. Nem is titkoltan azért, hogy majd a család fiú örökösének legyen a menyasszonya. Már az esküvő előtt vannak, és Esvet legszívesebben elszökne. Amit szerelemnek nevez a vőlegénye, máshol büntetendő családon belüli erőszak. És természetesen a lány származásának is van egy nagyon szappanoperás titka. Dimitri az aranyifjú, egy nagy vagyon örököse, akinek mindig, mindenki, mindent elnéz. Tulajdonképpen azt szemlélhetjük, hogy kit és hogyan bántalmaz. Közben meg sajnáltatja magát, hiszen az apja nem egyszer érezteti vele, hogy mennyire semmire tartja. Mondjuk, nem is értem, Dimitri mit várt, mit szeressen benne az apja. A dühkitöréseit, a playboy életmódját, vagy, ahogy Esvettel bánik?

Az ő titkaik és sorsuk fonódik össze, amikor Esvet elszökik, és a személyazonosságát elcsalva jelentkezik gondozónak Peyami apja mellé. Lehet sejteni, milyen szálak jönnek: a fiatalok egyre jobban vonzódnak egymáshoz, miközben Peyami nagymamája ármánykodik és Dimitri is egyre vérszomjasabb. Vagyis, tiszta szappanopera, csak jobban pörgetve. El van túlozva az egész: az érzelmek hőfoka, az emberek jelleme.

Az első évad alig pár rész, de olyan titkokat lebbentenek meg, és a szereplő annyira szeretnek és gyűlölnek, hogy egy szappanopera első 100 részét, talán többet is beletömörítettek ennyiben. Hiteltelen, túl sok, de valami beteg módon szórakoztató, és ezzel a sűrítéssel tudott működni.

De az is a titok nyitja, hogy voltak jó vizuális ötleteik. A kedvencem egyértelműen az, amikor Peyami megálmodik és készíteni kezd egy ruhát. Ahogy korábban House doki, újabban doktor Murphy látja az emberi testet maga előtt, Peyami előtt ugyanilyen technikával tűnnek fel a ruhák. Szabásminták, vonalak, anyagok. Jól néz ki. Azon meg teljesen le vagyok döbbenve, hogy látszólag milyen kis munkával micsoda elegáns darabok készülnek. Többet is néztem volna, nem vitték túlzásba, de látjuk a munkafolyamatot, a ruhaköltemény születését, és érdekes, meg jó a kivitelezés is.

A ruhák különben is erősségei a sorozatnak. Ezt se sűrűn írom, de ebben a sorozatban a férfiak a stílusosabbak. Peyami leginkább – neki még a sportosnak mondott szettje is olyan, hogy mehetne a kifutóra. De Dimitri is egyedi stílust kapott, ami kevésbé kifinomult, de kicsivel sem olcsóbb.

A színészek játéka különben szappanoperás volt nekem – ahogy fentebb már fejtegettem a cselekmény kapcsán is. Túl van tolva, de valahogy mégsem zavart.

A vége meg olyan, hogy kellene még egy rész. Várom is, lesz-e folytatása.

Tudom, hogy láttam az első részt. De különösebben emléknyom nem maradt meg belőle. Inkább sejtem, mint tudom, hogy a két fantasy lény bárkára kerülése és összebarátkozása lehetett a téma.

Nos, így is teljesen érthető ez a rész. Kapásból azzal nyitunk, hogy a fészkeske – talán Dénes? – összefoglalja, hol vannak és miben ügyködnek. Vagyis, Noé bárkáján már nagyon szeretnének partra szállni az állatok. Eddig még nem ették meg egymást, de ez változhat, mert hamarosan elfogy az élelem. Így elindítják a galambot földet keresni, a gyerekeket meg büntetésre osztják be. Eredmény: a gyerekek leesnek a hajóról és egy szigetre kerülnek, ahol titkos fészkeske kolónia él. Többet nem mesélek el belőle – nézés közben elég egyértelmű, mi fog történni, de nem is okos történetet vár az ember egy olyan mesétől, ami Noé bárkáján játszódik és állatok a főszereplői.

Gyerekeknek készült, így inkább a humor és a cuki szereplők, amely elvárás lehet. A humora a gyerekeknek elég is lehet. Ez nem Pixar, nem törekedtek arra, hogy a szülő ne akarjon vízbe fulladni, ha a gyerekkel nézi. Ahogy belegondolok, egy volt, amin elmosolyodtam. Amikor szerencsétlen galamb a nagy kaland és sok szerencsétlenség után visszatér az ággal, megvan a Föld. És amit az oroszlán erre mond neki… Felnőttmesében galambunk minden bizonyára megmondta volna az oroszlánnak, hova menjen és mit csináljon ott. De ez mese, így csak összecsuklott.

Ami kicsit feldobja, hogy két helyszín között vált a történet. Látjuk, hogy az állatok és a szülők mit alkotnak a bárkán. Látjuk, hogy a szigetre került gyerekek milyen kalandokon mennek át. A kettő majd összeér, természetesen, de addig is, mozgalmasabbá tudja tenni a váltás.

A szereplők kedvesek, és igazából gonosz sincs benne. Ha valaki ellenszenvesen is viselkedik kezdetben, a végére mindenki megtanulja a leckét, és mindenki jó barát lesz, közösségi ember. Túl szép is, hogy igaz legyen, de mese.

Ha már szereplők – a cukiság. A fészkeske és a mufurc? vadóc? – valami ilyesmi kifejezetten plüss állat kompatibilis. Puha, szőrös, színes lények. Az egyik talán egy elefántszerű rájára, a másik meg macskára emlékeztet. Különben van bennük, mindenkiben valami szögletesség. Nem ronda a kivitelezés, csak már sokkal jobbak készülnek másnál.

Az üzenet is gyerekmese. Barátoknak kell lenni és összedolgozni. Akkor mindenki boldogul és elégedett, vidám lesz.

Könnyen lehet, hogy jövőre már ebből sem emlékszem semmire, de nem is bánom. Egyszer háttérnek elment, amíg pakoltam, de ennyi elég is belőle.

Ahogy nézem, idén nyáron nem sok sorozatot fogok hetiben nézni. Most is 2 sorozatzáró jön, és új sorozatot nem néztem ki a helyükre.

Igaz, ez még nem a Pepe (s02e09). Amely különben a szokásosnál egy fokkal szerethetőbb részt hozott. Köszönhetően annak, hogy Pepe és Gábor felváltva idegesítette a másikat, betegséget színlelve. Egy ponton már lehetett sejteni, mi jön, de szépen megvolt ennek a poénnak az íve. A cukrász kínszenvedései viszont továbbra sem tudnak érdekelni. Most leckéket vett, hogyan legyen erőszakosabb azzal, aki a pasijára hajt. Én meg nem tehetek róla, de idegesít: a színésznő és a szerepe is. Aki viszont egyre jobban eltalált figura lesz, az Kovács Lehel karaktere. Amióta nem a cukrászlány után epekedik, elkezdték fejleszteni humoros mellékalakból sérült, de értelmes férfivá.

Az Unicorn Warriors Eternal (s01e06) viszont megzavart. A végére néztem a monitort, és próbáltam megfejteni, mi van. Azt gondoltam, a kicune lesz az évad ellensége. Most viszont meglepően könnyen elintézték a rókahölgyet. Van két új vonal – valaki elárulta a rókát, aki szintén negatív szereplő lehet. A csapat meg elindult Kopernikuszt, a robotot megjavítani a tündérekhez.

Talán egy fokkal kevesebb volt benne Melinda gyötrődése, a csapat most eléggé a robotjavításra volt rápörögve. A rókát sem ők cserkészték be elsősorban, ha a végső csatát ők is vívták. Talán csak azért, hogy harc is legyen a részben.

Ami most leginkább megmaradt belőle, hogy mennyire jól parodizálja a londoni rendőrséget. Itt éles bevetésen áll neki a főnök pitézni, éppen csak nem ül le délutáni teára. De, ahogy meg is rajzolták őket, annyira angolok.

A Chicago Fire (s11e22) szokás szerint zárt pár szálat, és egy ismerős nyitott véget hagyott. Megint, az egyik tűzoltó életveszélybe került, és elvben izgulni kellene, meghal-e. A változás csak annyi, hogy nem az égő házban ragadt benne, már kórházban volt, amikor jött az a sok vér. Ezért nem is érzem annyira veszélyesnek – bent fekszik a kórházban. Nyitva hagyták azt is, mi lesz Severide személyével. De Matt is felkerül erre a listára – visszajön, Sylvie megy el, vagy távkapcsolat? Vagy legalább itt meg akarnak lepni, és a nő nemet mond? És ez is ismétlésnek tűnik. Mintha a 10. évad vége Severide és Kelly esküvője lett volna, most meg lánykérés? Vitték a babás szálat is tovább. A mentés szokás szerint alig valami, és a magánéleti szálat húzták ki abból is.

A Chicago Med (s08e21-22) évadzárása kapcsán az egyik szemem sír, a másik nevet helyzet van. Itt legalább nyílt lapokkal játszottak: van távozó szereplő, de ő meg is kapta a búcsúját. Elköszöntek tőle, és sejtették azt is, mi vár rá a jövőjében. Nem nyitott helyzetben állnak, mint a Fire kapcsán négyen is. Viszont, az egész évadban épített szálat Jackkel, a kórház megváltozásával húzták le a WC-n. Teljesen olyan érzésem volt, mintha az egész évad ilyen szempontból felesleges lett volna. Plusz, a The Good Doctor egyik évadában is volt hasonló, csak ott egy nő akarta változtatni a kórházat és küzdöttek ellene. Itt gyorsabban elvágták a változás irányát. Ebben is bőven volt magánéleti szappan, de többször is összekötve kórházi munkával. Mint a vesebetegség. De a kedvencem az utolsó előtti részben Sam és a felesége voltak. Különben is az egyik kedvenc mellékszereplőm ez az idegsebész, és jó volt kicsit többet megtudni róla, mint magánemberről. Ettől a sorozattól nem akarok elköszönni, ebben több a jó dolog, majd meglátjuk, merre indulnak a 9. évaddal.

Van egy–egy színész, akik kifejezetten törekednek arra, hogy valami díjat nyerjenek. A szokásos filmjeikhez képest bevállalnak egy drámát, gyakran igaz történetet feldolgozó történetben, és a blockbuster mellett ezektől a szakmai elismerést várják.

Mark Wahlberg is ez a kategória. Nem volt titkolva, hogy a The Fighter célja is, számára, a díjeső volt. Mekkora koppanás lehetett, amikor aztán a bátyját játszó Christian Bale söpört be mindent… Amiért ez eszembe jutott, hogy Stu atya sok mindenben emlékeztat arra a filmre. Ebben is egy bokszolót játszik Wahlberg, és ebben is van egy nagy talpra állás. Igaz, itt karriert vált: a sport helyett papnak áll, aztán egy betegséggel is meg kell küzdenie. Mintha megirigyelte volna Bale átalakulásait: igaz, ő nem lefogyott a szerep kedvéért, hanem elhízottnak és szó szerint bénának hagyta magát maszkírozni. Messze van az akciósztár szerepeitől, nem igaz? És, most is van mellette egy név, de gondosabban választva. Mel Gibson játssza az apját, és ő nincs még annyira rehabilitálva, hogy elkezdjék díjakkal elhalmozni újra. Mindez szép és jó, csak egy gond van. A Stu atya nem olyan jó film, mint A harcos.

Van benne egy olyan éles váltás, amit nem tudtam elhinni. Látjuk, milyen volt Stu. Milyen démonok kínozták, mennyire nem tudta abbahagyni az ivást. Nekem túlságosan hihetetlen, hogy a baleset után, egyből és minden küszködés nélkül megváltozott. Letette az alkoholt, megbocsátott az apjának, felhagyott minden káros szenvedéllyel. Hirtelen szónoki képességei lettek.

Pedig sok olyan jelenet és ötlet volt benne, ami tetszett. Ahogy a harc motívumát végigviszik – már gyerekként megtanulta, bokszolóként folytatta, és ha valaki nemet mondott, annál inkább küzdött az elérhetetlennek tűnő célért. A papi gallér, a betegség, mind egy-egy harc. Jó beszédeket írtak neki, és rajta keresztül mutattak egy olyan papot, akiből több kellene. Mert neki volt élettapasztalata, hite – róla elhittem, hogy tud tanácsot adni és az emberekhez tud szólni. Nem egy elvont alak, hanem egy nagyon is élő, a világot ismerő férfi.

Majdnem vallásos propagandának is elmegy, sokaltam is kissé a beletett üzenetet. Jelenleg nem tudok azonosulni azzal, hogy a szenvedés közelebb visz Istenhez. Pláne, hogy az is a történet része, hogy az egyház miképpen alakítja magát pénzügyi okokból.

Az is igaz, hogy miközben néztem, ennyi bajom nem volt vele. Van elég cselekménye, jól elhelyezettek a mellékszereplők és volt benne olyan dráma is, amivel együtt tudtam érezni. Az apáé, aki eltemette a fiát, és beleroppant. A fiúé, aki szülői nyomásra ment egyházi pályára, aztán rá kell döbbennie, hogy soha nem volt elég ereje ahhoz, amit maga akart.

Az is igaz, hogy úgy van megcsinálva, hogy az embernek jól essen nézni. Lélekmelengető film, csak a témából adódóan azért nem rózsaszín cukiság. De az életet, a változást, az emberséget ünnepeli. Szépen megfogták, hogy Stu mit tudott elérni a közösségében.

Nem rossz, nem kiemelkedően jó – egyszer megérte megnézni.