Van egy–egy színész, akik kifejezetten törekednek arra, hogy valami díjat nyerjenek. A szokásos filmjeikhez képest bevállalnak egy drámát, gyakran igaz történetet feldolgozó történetben, és a blockbuster mellett ezektől a szakmai elismerést várják.

Mark Wahlberg is ez a kategória. Nem volt titkolva, hogy a The Fighter célja is, számára, a díjeső volt. Mekkora koppanás lehetett, amikor aztán a bátyját játszó Christian Bale söpört be mindent… Amiért ez eszembe jutott, hogy Stu atya sok mindenben emlékeztat arra a filmre. Ebben is egy bokszolót játszik Wahlberg, és ebben is van egy nagy talpra állás. Igaz, itt karriert vált: a sport helyett papnak áll, aztán egy betegséggel is meg kell küzdenie. Mintha megirigyelte volna Bale átalakulásait: igaz, ő nem lefogyott a szerep kedvéért, hanem elhízottnak és szó szerint bénának hagyta magát maszkírozni. Messze van az akciósztár szerepeitől, nem igaz? És, most is van mellette egy név, de gondosabban választva. Mel Gibson játssza az apját, és ő nincs még annyira rehabilitálva, hogy elkezdjék díjakkal elhalmozni újra. Mindez szép és jó, csak egy gond van. A Stu atya nem olyan jó film, mint A harcos.

Van benne egy olyan éles váltás, amit nem tudtam elhinni. Látjuk, milyen volt Stu. Milyen démonok kínozták, mennyire nem tudta abbahagyni az ivást. Nekem túlságosan hihetetlen, hogy a baleset után, egyből és minden küszködés nélkül megváltozott. Letette az alkoholt, megbocsátott az apjának, felhagyott minden káros szenvedéllyel. Hirtelen szónoki képességei lettek.

Pedig sok olyan jelenet és ötlet volt benne, ami tetszett. Ahogy a harc motívumát végigviszik – már gyerekként megtanulta, bokszolóként folytatta, és ha valaki nemet mondott, annál inkább küzdött az elérhetetlennek tűnő célért. A papi gallér, a betegség, mind egy-egy harc. Jó beszédeket írtak neki, és rajta keresztül mutattak egy olyan papot, akiből több kellene. Mert neki volt élettapasztalata, hite – róla elhittem, hogy tud tanácsot adni és az emberekhez tud szólni. Nem egy elvont alak, hanem egy nagyon is élő, a világot ismerő férfi.

Majdnem vallásos propagandának is elmegy, sokaltam is kissé a beletett üzenetet. Jelenleg nem tudok azonosulni azzal, hogy a szenvedés közelebb visz Istenhez. Pláne, hogy az is a történet része, hogy az egyház miképpen alakítja magát pénzügyi okokból.

Az is igaz, hogy miközben néztem, ennyi bajom nem volt vele. Van elég cselekménye, jól elhelyezettek a mellékszereplők és volt benne olyan dráma is, amivel együtt tudtam érezni. Az apáé, aki eltemette a fiát, és beleroppant. A fiúé, aki szülői nyomásra ment egyházi pályára, aztán rá kell döbbennie, hogy soha nem volt elég ereje ahhoz, amit maga akart.

Az is igaz, hogy úgy van megcsinálva, hogy az embernek jól essen nézni. Lélekmelengető film, csak a témából adódóan azért nem rózsaszín cukiság. De az életet, a változást, az emberséget ünnepeli. Szépen megfogták, hogy Stu mit tudott elérni a közösségében.

Nem rossz, nem kiemelkedően jó – egyszer megérte megnézni.