Nem ez lesz sem Robbie, sem Farrell legjobb filmje. Még csak az emlékezetesek közé se tenném be. A helyzet az, hogy egyszerre igyekszik romantikus komédia, fejlődéstörténet is lenni. Az eredmény meg egyszerűen fura.

A történet szerint David egy barátja esküvőjére megy. Kénytelen autót bérelni és a különös kölcsönzőben rábeszélik a GPS-re. Az esküvőn találkozik Sarah-val, megvan a kémia is köztük, de mégsem jönnek össze. Hazafelé viszont a GPS átveszi az irányítást és különös kalandokra viszi a párost. Bejárják a múltjukat, újraélnek traumákat és esélyt kapnak a szüleiket is vele magukat is jobban megismerni.

Vagyis, ez az utazás nem is fizikai, hanem egy önfelfedezés. A traumák feldolgozása, amit az életük során összeszedtek. Mindkettőnek van a szüleivel rendezetlen esete és mindketten azért nem mernek szeretni, átadni magukat, mert rossz véleményük van magukról. David, akinek azt mondogatták, hogy különleges. Ezzel meg azt érték el, hogy éppen az ellentétét gondolja. Akit az első szerelme úgy megbántott, hogy nem mer bízni már a nőkben. Sarah, aki bulizott és botrányokat okozott, aki nem vett semmit komolyan. Aki nem ment be elköszönni a haldokló anyjától. Aki csalónak, értéktelennek érzi magát és amint egy kapcsolata komolyabb kezdene lenni, belemenekül egy viszonyba vagy elmenekül.

Az úton ajtók nyílnak és a film érdekessége, hogy nem simán újranézik a múltjukat. Van, amit újra kell játszani, pl. Davidnek az iskolai színjátékot. Vagy, más karakter bőrébe kell bújniuk: amikor kamaszként maga alatt volt, az apja vigasztalta. Most neki jut az apa szerepe és össze kell rántania a kamasz énjét. Ezzel elérve, hogy igazán átérezze és elhiggye, amit a szülei mondtak.

Építgetik az én-képüket, fejlődnek. Közben meg a kezdet óta meglevő vonzalom is mélyül. Mi a gond vele? Se nem igazén vicces, se nem igazi dráma. Keserédes az egész és ez most nem esett jól. Vagy nevetni vagy sírni kellene, de egyszerre a kettő nem ment.

Látványelem akad benne, kissé mágikus realisztikusan. Nyílnak az ajtók és vannak érdekes nézőpontok benne, mint amikor egy hegytetőről lenézhetnek a Földre. Ötletek, valami közben meg is villan benne, de túlzottan is furcsa, hogy igazán élvezhető lett volna.

A szereposztást viszont nem aprózták el. A személyes drámát Farrell és Robbie is szépen hozza. A szerelmeseket nem hittem el nekik, nem mondhatnám, hogy a színészek között lett volna kémia. Amúgy is, mint már írtam, nekem inkább lelki felépülősre sikerült ez a film, mint romantikusra.

Tudnám még ragozgatni, de a lényeg, hogy érdekes, de nem igazán jó film ez. Akár a címe. Hosszú, inkább különös, mint jó. Egy-egy villanás, jó jelenet van benne, de ennyi.

Azt már említettem különben, mire emlékeztet? Az Úttalan útra. Abban is van egy misztikus utazás, ami közben a főszereplő páros egymásra talál. Csak az valóban komédia és azon jókat nevettem. Ez viszont belefulladt a melodrámába. Vagyis, egyszer megnéztem, de nem újranézős nálam.

Erre most nem is tudom, mit mondjak. Vártam, és le is kötött az évad. De ahogy csavarják a cselekményt... Ez az a sorozat, amiben nem tudnám megjósolni, mi lesz. Ami nem baj, de néha nagyon fogom a fejem a történtek miatt.

Azt nagyon gyorsan lezongorázzák, hogy az elnök halála hogyan változtatja meg Grace Penn történetét. Már nem bűnös, akit félre kell állítani, hanem az új elnök és mindenki szépen be is áll mögé. Aztán jön a nagy meglepetés, amikor Hal lesz felkérve a helyettesének, mellőzve Kate-et, aki szintén számított az állásra. Ezzel meg is van az újabb szakadás a páros között, noha Hal a vártnál is többet tett, hogy a szakmai éhsége és a felesége iránti érzései is megmaradhassanak. De, szokás szerint, Kate megy a maga feje után.

Azért emlegetem ezt fel, mert ez az évad blokkokkal dolgozik. Pár résznek megvan a maga politikai krízise, amit meg kell oldani, hogy aztán jöjjön a következő. Az első nagy Grace elnöksége és az alelnök személye. Majd jön a krízis, amikor egy kém miatt vallani kell, mielőtt az angolok maguktól jönnének rá, hogy az USA-nak milyen szerepe volt a rakétatámadásban. Abból meg kinő az orosz krízis, az új fegyverrel felszerelt atomtengeralattjáróval. Kate mindig a tűz közelében van és úgy tűnik, ő az egyik megoldóember.

De ez a sorozat soha nem ilyen egyszerű. Mindenkinek megvannak a maga kis játszmái, nagyobb szinten is. A helyzet meg az, hogy Kate túl jó ember ehhez a játszmához. Akár Nicol, akár Hal, Penn elnök meg messze tovább képes elmenni, mint a nő. Neki hozzájuk képest hatalmas a lelkiismerete és nem a hatalom megtartása a fő célja, hanem tényleg javítani igyekszik a világon. Az eredményt látjuk is a sorozat végén: amikor azt hiszi, jót tett és segített elhárítani egy katasztrófát, akkor is rádöbben, hogy miképpen játszották ki mások saját hatalmi törekvésből.

Kerek, át van gondolva, és úgy tud feszült lenni, hogy mellette kényelmes is a tempó. Megvan az arány, hogy ennyi köret és magyarázat kell, mégis érezni a haladást, de nem rohanunk.

Ami viszont kifejezetten zavart ebben az évadban, az a magánéleti szálak kavarása. Hal ment alelnöknek, Kate maradt a helyén és közölte a férjével, hogy innentől csak a látszatfelesége. Először az angol miniszterrel kavart volna, de aztán kikötött egy kémnél. Na, az a szál kifejezetten irritál. Annyira más a dinamika a Hal - Kate és ez a Kate - Callum felállás között. Hal egy szinten vagy feljebb van a nőnél, Callum meg gyereknek tűnik mellette, intellektusban meg hatalomban is. Benne azt a jóságot keresi Kate, ami miatt a politikában sem tart előbbre. Egyszerűen mások a szabályok, játszmák, ha hajlandó beismerni, ha nem.

Attól sem jobb, hogy Callum szerepére Aidan Turner érkezett, aki azért szép rajongótábort szerzett korábban magának törpként vagy Poldarkként. Plusz, nekem nem szimpatikus a párosa Keri Russell-lel. Annyira látszik, hogy a nő kb. egy 10 évvel idősebb nála és a sorozatban ez nem csak külső, világnézetben és mindenben is. Callum gyerek Kate mellett.

Ha már újak, megnövelt szerepek, akkor azt a kettőt emelném ki, akik viszont jól eltalált, emlékezetes figurák lettek. A Penn házaspár. Bradley Whitford az elnök férjeként lopta a jeleneteket és a legjobb beszólások vagy a humoros részek rendszeresen neki jutottak. Janney is jó választás, de a kedvenc új állandó szereplőm egyértelműen Whitford volt.

Ennek az évadnak is nagy nyitott vége van. Be is van rendelve a következő évad. Vagyis, fogok még írni arról, hogy alakulnak Kate ügyei és a politika.

Inkább regényként szoktam olyan történettel találkozni, amikor az egész cselekmény jelképes. Pedig van történet, csavar és szereplők, de az csak a keret. Azt is mondhatnám, igazából egészen másról szól, mint amit végigolvastam. Most filmben sikerült egy ilyenre akadnom.

A nő az udvaron simán nézhető horrornak. Adott egy család - az idill pillanatok alatt ér oda, hogy a családapa meghalt egy autóbalesetben, a felesége gyászolja a két gyerekükkel, miközben a nő küzd a sérüléseivel, ugyanabból a balesetből. Az sem éppen segít, hogy a baleset vettek meg egy isten háta mögötti birtokot és házat, amit együtt akartak felújítani. Vagyis, ott a sérült nő a két gyerekkel, elvágva a világtól. Még csak az sem segít rajtuk, hogy modern kor. Hiszen a nőt már annyira nem érdekli semmi, hogy a csekkeket sem fizette be. Se telefon, se net, se semmi. A nagyobbik gyerek, a fiú morog is miatta, de még ahhoz is rossz állapotban van az anyja, hogy ezt felfogja.

Ebbe a helyzetbe csöppen bele egy negyedik fél. Egy lefátyolozott, titokzatos nő, aki az udvarukon bukkan fel, csupa feketében. Nem is csinál semmit, csak ott van és vár. Ramona próbál kommunikálni vele, de az sem vezet sehova. Nem bajba jutott idegen, akinek segítség kell. Ő valami más. Talán nem is evilági. Egyre ijesztőbb. Majd egyre közelebb kerül a házhoz, mintha csak csúszna közelebb, ahogy telik az idő.

Az egésznek van egy nyomasztó hangulata és rátelepül az is, hogy nem tudni, ki vagy mi az a nő. Ahogy majd mozgolódnak az árnyak és bekapcsol a természetfeletti, azt már tudjuk, hogy nem ember. De mi a célja? Miért jött? Talán az a legijesztőbb benne, hogy erre nincs válasz sem.

Ha csak a cselekményt nézem, a film annak a története, ahogy a fátyolos nő egyre közelebb jön, egyre ijesztőbb, és megindul a túlélésért a küzdelem. Ki marad talpon?

Viszont, teljesen másként is nézhető az egész. Talán meg sem történik semmi, csak annak a metaforáját látjuk, ahogy Ramona szembenéz a maga sötétségével. Az öngyilkos hajlamai, a gyásza és a bűntudata megtestesülésével, ami azzal fenyegeti, hogy azt is elveszi tőle, ami még megmaradt. Vagyis a gyerekeit. Nem kell a tényleges cselekményt nézni, csak azt, hogy a nő viselkedése hogyan rombolja a megmaradt családot. Nem kell mitikus szörny, hogy elvegye a gyerekeket, megteszi az is, ha az anyjuk nem tud előre lépni, csak szenved és észre sem veszi őket. És ezen nem segít az sem, hogy szereti a gyerekeket, jót akar nekik.

Vagyis, nézhetünk egy mitikus lényes, nem éppen ijesztős, inkább nyomasztó horrort, vagy a gyásszal és bűntudattal való leszámolást, hogy lehessen még jövő. A film simán megengedi mindkettőt.

Minimális beletétellel meg is lehetett csinálni a filmet. Egyetlen helyszín: a ház és az udvara. Kevés színész - a két nő, a gyerekek és a múlt képeihez az apa. Nem kell különösebben CGI sem, éppen elég ijesztő az is, ahogy a lefátyolozott fekete ruhás nő csak van ott. Nem véletlen, hogy a Démonok között egyik legijesztőbb démona az apáca volt, ott is megvolt ez a fekete alap, ha azért nem is egyforma ez és az a teremtmény.

De hogy mennyire szórakoztató a film? Vagy ijesztő? Egyik sem. Nálam inkább az volt a helyzet, hogy intellektuálisan tudtam értékelni, de igazából nem tetszett. Igaz, már eléggé bele vagyok fáradva az ilyen démonos, ijesztős, sötét horrorokba. Nem is tudom, mi jönne be, mert a hentelés most sem a műfajom. Mindegy is, maradunk egyelőre itt.

Blumhouse produkció, számomra ismeretlen színészekkel. Ez még valahol jó is neki, növeli a hatást, hogy ez bárkivel megeshetne. A két nőnek kell több mindent beletenni, bár a fátyolos játéka kimerül az ijesztő nézésben és rideg érzelemmentességben. Ramona pedig összeomlik, hogy erősebben térjen vissza.

Egyszer érdekes volt, az ötletet tudom értékelni, de nem az én filmem. Van még sorozatgyilkosos meg cápás filmem is, hátha azok majd jobban tetszenek.

Pedig próbáltam megtalálni a szakkifejezést, de nem bukkantam rá. Van az, amikor valaki mindenféle foltba, véletlenszerű alakzatban képet, mintát lát. Gyakran ez pl. Jézus arca. Hiszen az agyunk mintákat keres és az agyunk képes meggyőzni minket, hogy arcot, képet, alakot látunk, nem csak spontán színeket.

Ez a film ezzel játszik el, hozzákapcsolva a megszállottságot. A főszereplőnk ugyanis egy lelkipásztor, aki feszült helyzetbe kerül és mondhatni, a fentebb említett jelenséggel együtt igazán mélyre merül. Még azt is meg merném kockáztatni, hogy bele is őrül az eseményekbe.

De, hogy érthető legyek, nem itt kellene kezdenem. Kedves, szerény, jellegtelen papunk, akit még a felesége is megcsal és az egyházban semmibe vesznek, egy új tagot ültet le a templomban. Ahogy elköszön tőle, meglátja a nyomkövetőt a bokáján. Vagyis, börtönből szabadult fegyenc. Mivel az egyház embere, így is esélyt adna, hisz a második esélyekbe, pedig sikerült egy olyan színészt leszerződtetni a szerepre, hogy ahhoz csak Bill Skarsgard negatív karaktereit lehet mérni. Sőt. Skarsgard legalább sötéten vonzó a maga módján, de ez a figura... Első látásra késztetésem van, hogy meneküljek előle és semmi kellemes vonás nincs az arcán. Amikor a pap fiát egy ismeretlen férfi elvitte az iskolából, persze azonnal a legrosszabbra gondol és a férfi nyomába ered.

Ennél többet nem mesélek el, de a film felépíti, ahogy egyre jobban belelovalja magát az igazságosztó, az Isten vezette jó ember történetébe. Élete minden területén elkezdi a jeleket keresni, Isten és Jézus nyomait, ami mentén haladhat. Közben lesz eltűnt lány utáni nyomozás, meg egy nyomozónő, aki jelen bűnöző miatt vesztette el a húgát és a nyomozások középpontjába kerül. Neki is megvan a maga pokoljárása.

Feszültség van ebben a történetben, és annyiféle őrület, mély emberi szenvedés ábrázolása, hogy az már önmagában érdekes pszicho-thrillerré emeli. Az csak tovább színezi, hogy nem kicsit fura nekem ázsiai környezetben nézni a keresztény megszállottságot. Még nagyon előttem van, ahogy a Sógunban álltak a papokhoz és a kereszténységhez. Ok, ez koreai és nem japán, de Koreához is előbb ugrik a Solo Leveling, démonok és hasonlók, mint Jézus követői.

Amit egy thrillerbe látványként bele lehet pakolni, ebben szerintem megvan. Több helyszín, kifejező színészek, még egy szellemalakot is kapunk - a rendőrnőt kísérti a húga. Nem kell semmi komolyra gondolni, nem mennek át misztikusba, abszolút elképzelhető az egész. De van terünk, helyszíneink, mozgalmasabb jelenetek és látomások is.

Nem egy könnyű darab, talán kicsit idegen is nekünk, de megvannak az univerzális elemek is benne. Annyira, hogy el tudom képzelni európai vagy amerikai környezetben is, és nem sokat kellene változtatni hozzá. Abszolút vállalható film volt ez.

Erről a filmről nem szándékozom sokat írni. Egyértelmű, miért néztem meg, és milyen szellemi szintre van szabva.

Akkor, sorba: ami nekem eladja, az a panda. Még akkor is, ha nem igazi - ki forgatna igazi panda kölyökkel? Én mondjuk imádnám, de biztos vagyok benne, hogy hatalmas költsége lenne és sajnálnám is az állatot kitenni a forgatásnak. A lényeg, hogy pandás, és nagyon pandás film. Szinte mindig jelen van a kicsi és körötte forog minden. A hozzám hasonló panda bolondok simán meg tudják nézni ezért.

Itt kell kiemelni, hogy nagyon jól sikerült a grafika. Sokkal életszerűbbek az állatok, mint amiket eddig volt szerencsém a vásznon látni. Ok, egy-egy ponton látni, hogy nem igazi az állat, de kevés ilyen akad. Akkor sem igazán az állattal van a probléma, hanem az ember és állat interakciója fura. Valahogy a kettőt nehéz volt összesimítani. Ismétlem - a szemem elégedett volt az állatokkal. Ezért néztem meg.

A történet meg olyan, hogy a 3 éves unokahúgom is simán követi. Jackie névleg örökbe fogadja a kis pandát, akit éppen az ünnepség idején akarnak zsoldosok elrabolni. Jackie egy lelkes pandagondozóval kiegészülve meg szembeszáll velük, és keresztül-kasul üldözik és verik egymást az állatkerten.

Nincs igazán története, inkább csak viccesnek szánt jelenetek és akciók tömkelege. Amivel kicsit játszanak, hogy a színész magát játssza. A legtöbb poén arra is van kihegyezve, hogy az életben minden annyira nem jön össze neki, mint a vásznon. Itt közben megbotlik, vagy félremegy egy ütés, de attól még nem kell rosszra gondolni. Chan-film. Nem lesz olyan, aki sarokba tudja szorítani vagy legyőzné. Ilyen szempontból tipikus.

Nekem az kicsit fura is, ahogy magát játssza. Még a reklám helyét is pontosan kiérzem belőle. Amikor arról beszél, hogy a Csapó a varázsszó? Vagy felvétel, már nem is tudom. A lényeg, amikor indul a forgatás, minden mást elfelejt és bármit meg tud tenni, mintha mindenre képes lenne, nem lenne kora sem. Az annyira önreklám, miközben meg éreztem ki belőle, hogy miképpen találja meg szinte egysorosként a kisebbeket.

Jellemző az is, hogy a végére még az is kiderül, hogy gonosz sincs. Nem lövöm le a poént, de nem véletlen, hogy azt a pandakölyköt el akarták vinni. A film végére tényleg elérünk oda, hogy ez egy családi, egyszerű, lazán verekedős komédia családi üzenettel.

Én biztosan nem nézem meg, ha nem pandát kell menteni benne, de hát mindenkinek megvan a gyengéje. Nekem az állatmentős filmek. Erről jut eszembe, meg kellene keresnem A medvét is. Amióta olvastam az eredeti regényt, arra fáj a fogam. De ez már egy más történet.

A hét második fele nagyon nem a tervek szerint alakult. Ha összejön egy jó kis gyomorvírus, aztán meg gyerekfelügyelet, nem nagyon jutok tévé elé... Idegesít is, hogy még a heti sorozataimmal is lemaradtam. Mindegy, nézzük ezt a keveset.

Kezdem beérni magam The Last Frontier (s01e05) szakaszon. A sorozat továbbra is igyekszik egyensúlyozni a hajsza, a családi ügy és az összeesküvés között. Minden epizódban ki lehetett mutatni, melyik hova tartozik, mert ezeket a szálakat bonyolítják. Most végre talán egyben van a marsall család,a de a felesége megadta az ultimátumot: mi vagy a munkád. Közben meg a most elkapott bűnöző valamit elindított és a szökevény is ténykedik. Már megtudta a rendőr titkát, kísérti a feleségét és nagyon-nagyon mesterkedik valamiben. De ezek a rejtélyek jók, fenntartják a figyelmet. Továbbra is szeretem a szereposztást. Jó lett az akció szcéna a fiú kiszabadításakor. Kedvencet még nem jelölök, szerintem ahhoz tudnom kell, hogy a szökevény tényleg rossz, vagy ő a jó? Majd kiderül.

Elértem a Dexter: Resurrection (s01e10) végére és egyszerre sajnálom is, meg nem is. Mert ez egy kifejezetten jó évad volt, ennek örülök. De nincs több rész, ez viszont szomorú. Megjegyzem, ennek van a legfrappánsabb vége az eddigiek közül. Dexter kimondja, hogy ő már nem akar más lenni. Az, aminek lennie kell. Aminek mi is látni akarjuk: a sorozatgyilkosnak, aki más gyilkosok végzetét jelenti. Abszolút pálcát tör az önbíráskodás mellett, de ebben a szuperhős filmekkel teli korban nem ezt tesszük minden? De. Ebben a részben is volt humor, Dexter és Tyrion - tudom, itt nem az a neve, de egyszerűen ez ugrik be a színészről - összecsapnak, és Uma Thurman is többet megmutathatott magából. A táncos poént is vettem. Ha John Travolta és tánc, kinek mi ugrik be? Az egyik biztos a Ponyvaregény lesz, amiben éppen Umával ropták nagyon is jellegzetesen. Annál több ízlésük volt, hogy ugyanezt lenyomják ebben is, de egy másik klasszikus Travolta-tánc bizony megjelent a zsarubálon. Szombat esti láz. Azt hiszem, az volt a címe, de a zene és a tánc élőbb, mint a film, legalábbis nekem. Stayin' Alive. Nagyon drukkolok is, hogy maradjanak New Yorkban, maradjon ez a zsarupáros is. Simán taníthatnák Harrisont az egyetemen... De, elkalandoztam. Volt vér, dráma, szorult helyzet és Dexter kivágta magát, szokás szerint. Szépen lezárták a szálakat és kaptunk egy jó évadzárót, ha jó pár színészt el is búcsúztattak most is, korábban is.

Nincs nagy kedvem A Forsyte család (s01e04) elemezgetésének. Én elkezdtem sajnálni nagyon sok mindenkit. Egyszerűen nem látom, hogy itt bárkinek is jutna happy end vagy olyan vég, ami nekem tetszene. Soames feleségül vehette álmai nőjét, de a féltékenység közéjük fog állni. Olyan szépen megvoltak Párizsban, megvoltak a terveik, aztán a fiatalember rájött, hogy nem veszi be a gyomra, hogy a felesége a balettkarban, azokban a kis ruhákban mindenki előtt fellépjen. Ideig.óráig ki fogja magát beszélni, de ott baj lesz. Kivéve, ha hamar terhes lesz a felesége, állapotosan nem mehetne táncolni. De a lényeg, idillből megyünk a bajba. Jól érzékeltették is, hogy születik meg a féltékenység, ha még ok sincs rá. Jo meg máris gyötrődik a két családja között. Mondhatja azt a feleségének, hogy a korábbi szerelme és az ikreik nem lesz az életük része, de ő jó ember. Nem fogja tudni kikapcsolni a felelősségérzetét. Kétszínűnek is érzem, hogy a felesége simán elvárja, hogy az első házasságából született lányát az édesgyerekükként nevelik, Forsyte-örökösnő, miközben Jo gyerekei lennének az igazi Forsyte-ok, akikről hallani sem akar. Meg különben is, Jo lelkülete annyira nem fér össze a Forsyte elvekkel, ami megint látszott a befektetős résznél. Neki van lelke, az üzletben az meg nem kellene. És ott is csak nő a feszültség. A mellékszálak - pl. a nevelt lány buta kis eljegyzése az építésszel, annyira nem tud érdekelni. Az köt le, mi lesz Soames és Jo kapcsolataiban. Na, majd kiderül. Látvány, szappanopera, szép színészek. Ebben nincs változás. Csak a happy endbe vetett hitem lesz egyre kisebb.

Újabb angol nyomozót ismerhetünk meg Lynley személyében. Thomas Lynley pedig nem egy mindennapi figura: neki a szenvedélye a munkája és nagyon sok mindent feladott érte egy más életből. Ez, az úriember detektív, ami kiemeli a többi közül. Mert sok az okos, rátermett nyomozó a szigetországból, de közülük hány főnemes akad?

Mert bizony nekem az teszi Thomas Lynley-t izgalmassá, ami mögötte van. Grófi családból származik, olyan kastélyuk és ménesük van, hogy olyan lehetett a gyerekkora, mint egy Downton Abbey-epizód. Akkor még az a könnyebbsége is megvolt, hogy nem rajta állt a család jövőbeli sorsa, hiszen második fiú volt. Annyi esze van, hogy az Oxfordon végzett jogot. De rájött, hogy mi a szenvedélye - a nyomozás és bűnüldözés -, amit akkor is megtesz, ha a bátyja meghalt és ő a grófi cím, a britok, minden örököse és az apja nagyon nem nézi jó szemmel, hogy szereti és űzi a rendőri hivatást. Nem is jó a viszonyuk.

De ez nem változtat azon, hogy Lynley képvisel mindent, ami pozitív az angol nemességben. A kiállása, a műveltsége, a figyelme. Párosul ez magas szakmai hozzáértéssel, empátiával és Holmes közeli megállapítások megtételével.

Kicsit kevertek bele skandináv krimis nyűgöt is: azt már írtam, hogy az apjával nincs jóban. Elvesztette a testvérét. Az életét meg annyira munkamániásan tölti, hogy nincs ideje kapcsolatra vagy barátságokra. Amikor mégis próbálkozik, mert ebben a 4 részben egy volt iskolatársnőben társat is talál, a munka közéjük áll. Mondjuk úgy, nem tesz jót egy párkapcsolatnak sem, amikor a sorozatgyilkos a nyomozó barátnőjének elrablásával igyekszik előnyhöz jutni.

Nekem simán eladta a karakter a krimit, a megfigyeléseivel és a karakterével. Tényleg az viszi előre a történeteket, mit figyel meg és következtet ki, hogyan állnak neki össze a darabok. Az ügyeik különben nem mindig indulnak gyilkosságnak vagy izgalmasnak, de annyit csavarnak minden epizódon, hogy legyen benne valami csavar vagy izgalom. Nem a legjobb krimik, amiket tévében láttam, de nem is a rosszak közé tennem. Megvan az a plusz, ami kiváltja, hogy nem zseniális nyomozások és kemény ügyeik vannak.

A sorozat egy másik fontos eleme, hogy Lynley társat is kapott. Barbara Havers ugyanolyan megszállott, csak ő mellette nagyon nem közösségi ember. Mindenkivel összeveszik és már ott tart, hogy senki nem akar vele együtt dolgozni. Mivel a sorozatban Lynley az új fiú, vele még össze lehet tenni. A főnök el is várná, hogy kémkedjen neki Lynley után, de aztán a nő a társa felé lesz lojális. Ahogy lenni szokott, az eltérő stílusuk, hátterük ellenére össze fognak barátkozni és tudnak majd együtt dolgozni is.

Azt már modernizált elemnek gondolom, hogy az angol neve ellenére Barbara vegyes származású. Ahogy a szüleit elnéztem, az anyja valamelyik arab államból érkezhetett. Azt innen nehéz eldönteni, hogy eleve koncepció volt, vagy a színésznőre szabták a karaktert, akinek hasonló a háttere. Minimálisan építenek is erre a sorozatban, mert kiérzem belőle, hogy a nő testvére nem véletlenül halt meg és sajnos közrejátszott benne a rassza is. De nem az övé a fő történet, Lynley háttere jobban benne van a filmben.

Gyorsan nézhető, 4 nyomozás az egész. Össze sem függenek, akár egy résszel is li lehet próbálni, milyen a sorozat.

A helyszín különben korrekt, a nyomozásokat is összerakták és a szereplők múltját, történetét is építgetik. Nem lesz az év krimije, de akinek már kell egy kis nyomozás a tévében, megfelel. Aki meg ismeri az eredeti regényeket vagy az első belőle készült sorozatot, az is érdekes lehet, hogyan modernizáltak. Ezt az előzőek ismerete híján nem tudom elmesélni.

Amikor nem maga a film, hanem a vele kapcsolatos dolgok leptek meg. A Youtube dobta fel a trailert, és mivel hajlamos vagyok a színészek alapján filmet választani, le is ültem a Rajtakapva elé.

Aztán jöttek a meglepetések. Az első, hogy belebotlottam a regényváltozatba is. Mert ez a történet eredetileg sikerregény. Nem is csak egy része volt, bár a film annyira kerek, hogy szerintem nem akarják folytatni. De ki tudja, ebbe még nem ástam bele magam. A lényeg, a Rajtakapva felkerült arra a szűkebb listára, amikor előbb nézem meg a filmet, mint olvasom a könyvet. Megjegyzem, most nem is érzek kényszert, hogy elolvassam a regényt is. Máskor azért ez jobban szokta húzni az agyam.

Majd, jött az, hogy Darren Aronofsky a rendező. Amilyen filmek beugranak tőle - a Fekete hattyú Portmannel, A forrás vagy éppen A pankrátor, nem egy fekete komédia, amit könnyen a neve mellé tennék. A színészeiből híresen sokat kihoz (nagyon sok Oscar ment Aronofsky-filmek főszereplőinek), de ez valami tőle nagyon szokatlan filmötlet. Ha nincs kiírva, eszembe nem jutott volna, hogy ő rendezte. Igaz, Hank is kapott némi drámát, de közel sem olyan súllyal, mint ami a rendező védjegye. Ő az a szerencsétlen fiatalember, akinek az összetört lábával összetört a sportkarrierje is, ás azóta nincs a helyén. Megvan, de ha nincs is kimondva, jól sincs.

A harmadik sokkhatás az volt, amikor feljött a stáblista. Annyi színészt nem ismertem meg, hogy meresztgettem a szemeim, hogy maradt ki ennyi mindenki. Se Schreiber, se D'Onofrio nem esett le, csak amikor a stáblista után visszaugottam és célirányosan megnéztem a színészeket. Nem is tudom, ez dicséret vagy sem. Mert itt nem a neveket és a múltjukat láttam bele, hanem a zsidó maffiózókat. De akkor is döbbenet, hogy nem esett le, kiket nézek.

Ezek tették rám a nagyobb hatást, nem maga a film. Az annyira nem kötött le. Egy szerencsétlen hajsza az egész. Russ otthagyja a macskáját Hanknél, aki mire észbe kap, már mindenféle bűnöző a nyakára jár, azt sem tudja, miért. Amikor a barátnőjével is végeznek, valami elszakad benne és Hank is aktivizálja magát. Akkor már nem bizonygatni kell, hogy nem tudja, mit akarnak tőle, hanem bosszút állni, túlélni.

Azt még értem is, miért Butler a főszereplő. Sikeres, ismert, Oscar-jelölt, fiatal. Róla könnyen el lehet hinni, hogy egykor aranyifjú volt, de most mélyről kell visszajönni, hogy túlélje a jelent. Hozzáteszem, nekem nagyon lopták a show-t a mellékszereplők és az extrém alakok, mind viselkedésben, mind karakterben. A már emlegetett zsidó testvérek, de kihagyhatatlan Smith frizurája is. Őt megismertem egyből és nem hittem a szememnek. Hát, nagyon más, mint Fülöp herceg vagy a Sárkányok házának hercege... De badass lett Regina King rendőrnője is.

Mozgalmas, és próbál lépkedni zsánerek, személyiségrajzok között. A fekete komédia jelleg nekem kevésbé volt meg, cserébe bírtam a macskát. Annak tudtam örülni, hogy neki sikerült megélni a film végét. Nem sokaknak jött össze.

Ilyen típusú filmhez képest látvány is akad benne, elsősorban az erőszak ábrázolása kapcsán.

A kritika szerette, a bevételei már kevésbé szépek. Ez különben ok lehet arra, hogy ne legyen folytatása. De, mint említettem, még két része van regényként. Most arra leszek kíváncsi, könyvként az megjelenik-e nálunk, vagy csak akkor, ha film is lesz. Mert az első határozottan a film miatt jött ki...

Mivel éppen most aktuális The Morning Show, fogékonyabb voltam arra, miképpen született meg a modern híradózás. Jó, ez így túlzás. De ez a film azt mutatja be, miképpen kezdték el a terrorista akciókat is közvetíteni. Pedig, itt még nem is az volt a szempont, hogy nézettséget mindenek felett.

A helyszín és dátum: a müncheni olimpia, a hidegháború idején. A világ szeme a németeken, akik itt akarják megmutatni, hogy megvolt a rehabilitáció, ez már nem a nácik országa. És éppen ekkor izraeli sportolókat ejtenek túszul az olimpiai faluban. A történet közismert és már filmet is láttam róla. A legismertebb a München, ami a következményekkel és az izraeliekre tett hatást mutatta be. Az a csoport volt a főszereplő, akik megtorolták a terroristákon a gyilkosságokat. Ez volt a Gabriel Allon regények egyik alappontja is, miért lett a festőtehetségből inkább szuperkém. De ez a film teljesen más szempontrendszert követ.

A tévéseket teszi a középpontba, angolokat, akik az olimpiát közvetítenék. De mivel közben megtörténik a túszejtés, saját szakállra elkezdik arról is tudósítani a világot. Kidolgozzák a helyszíni megfigyelést, interjúznak, szakértőket vonnak be maguk közül és még műsoridőt is kiharcolnak. Azért az nem kicsit durva, amikor az egyik sportoló édesapja lenyilatkozza, hogy a feleség és ő is a tévéből tudakozódik, mi van a túszul ejtett fiával, mert más nem kereste meg őket és nem mond nekik semmit a helyzetről.

Nem célja a filmnek senkit kritizálni, de azért a tévések szájába adja a véleményüket. Az meg az, hogy a németek elrontották. Mivel itt bizonyítani akartak, nem kértek az izraeli katonai erők segítségéből. Maguktól meg nem sikerült kezelni a helyzetet, hiába próbálkoztak. Mind tudjuk, mi lett, igaz? A túszokat meggyilkolták. Itt azonban, ismétlem, nem ez lesz a lényeg. Hanem a közvetítés. Mit mutathatnak meg, hogy tegyék érdekessé, egyáltalán az, ahogy az igény jelentkezett, hogy elmondják és mutassák is a világnak, mi történik.

Az csak habocska a tortán, amikor olyan témák is felmerülnek, hogy nekik milyen felelősségük van. Pl. ráébrednek, hogy a hotelszobákban is van színes tévé. A terroristák simán tudták onnan nézni, ahogy ők lefilmezték és élőben bemutatták, milyen akcióval próbálkozik a rendőrség. Amikor azon gyötrődnek, hogy élőben bemutathatják-e, ha egy túszt lelőnek. Vagy, amikor az lesz a dilemma, hogy mi lesz, ha a terroristák a média miatt vérszemet kapnak. Ha azért kezdenek ölni, mert a tévé mutatja és ezzel megkapják a figyelmet.

Nagyon jó benne a csapatdinamika, annak a bemutatása, mi történik a színfalak mögött. Az a film meg tudja mutatni, hogy kikből áll egy tévés stáb és kinek mi benne a feladata. Akkor is van benne érdekesség, ha nem lenne ez a drámai háttér a terroreseménnyel. De van az is.

Plusz, még egy részt ki kell emelni, ami zseniális. Amikor indul a pletyka, hogy a túszok szabadok. Amikor még az egyik kormánytag is lenyilatkozza. Aztán jön a telefon, hogy lövöldözés van a reptéren. A tudósítók kikészülése, amikor elmondják, mit láttak és mi történt valójában. Azért így behazudni a tévében, hogy minden rendben, miközben elszabadult a pokol... Az már egy komoly szint és jól mutatja, milyen helyzet volt ott.

Jó színészi gárdát is kaptak, bár a kort idéző hajak és ruhák miatt nehezen ismertem fel bárkit is. De nem is kellett. Hitelesen hozták a sportközvetítőket, akik belecsöppentek valami sokkal nagyobba és kihoztak belőle mindent. Hogy ezzel jobb vagy rosszabb lett a világ? Az nem tiszte sem a filmnek, sem nekem megítélni.

Nem újranézős, de érdekes film. Több szempontból érdekes, a sorok között van benne kritika. Egyszerűen szépen összeáll, jól összerakott darab, de nem tömegfilm. Ilyen témával különben ne is legyen az.