Nehezen döntöttem el, hogy saját posztot adjak neki, vagy vegyem be a heti sorozatnézésbe. De mivel ez az évad első fele, és csak 4 rész, ide került. Avagy, folytatódott II. Erzsébet és uralkodása a Netflixen: The Crown (s06e01-04). A poén meg az, hogy már nem Lilibeth van a középpontban. Ebben a 4 részben tulajdonképpen alig tűnt fel. Diana van a középpontban, élete utolsó pár hete és az utójáték a 4. részben. Ennek megfelelően Dodi, William és Charles kapott még több szerepet. Tartottam is ettől, mert már van egy erős film, ami egy az egyben azt dolgozza fel, amit a 4. rész. De a The Crown újfent minőséget hozott, és volt is két nagy meglepetés benne. Az egyik, hogy Debicki felnőtt a szerephez. Az előző évadban nagyon nem tetszett, mint Lady Di. Itt viszont magára talált, és az évad egyik legjobb jelenlétét hozta. Arról nem is beszélve, hogy mennyire segített neki a műsor. Szinte megelevenedtek a fotók, amelyek bejárták a világot. Hasonlított is, de maga a színésznő jelenléte, ami megfogott. Most sokkal jobban átjött, miért rajongtak annyian a hercegnőért. De nagyon jók lettek a családi részek is: a fiaival való szoros kapcsolata, vagy, ahogy Charles is kapott esélyt, ha mindig is megmaradt a tüske, hogy létezik Camilla és ez mit jelentett a feleségnek. Már láttam arról cikkezni, hogy a 4. rész ’szellemes’ részei megosztók lettek, én különben eddig nem is gondoltam rá szellemes részként. Nekem simán a gyászfolyamat megjelenítése volt, amikor a családtagok próbálják magukban helyre tenni a nőt és a történteket. Nem véletlen, hogy Dodi is megjelent így az apjának. Ez nem misztikum a sorozatban, nekem simán a gyász egy szakasza volt. A másik emlékezetes momentum, hogy én elkezdtem sajnálni Charles-t is. Ennél jobban kevésszer fogták meg a sorozatban, hogy mit tettek vele a családi elvárások, és mennyire más ember, amikor kiszabadult a kalitkából. Az meg pláne ad hozzá, hogy Dominic West sokat beletett a karakterbe. Egy sokkal érzőbb, szimpatikusabb férfit és apát játszott, mint ami nekem a sajtóból lejött III. Károlyról. És megint itt van, ami viszont remekül átjött az évadok alatt és feszegettem is már. Hogy Elisabeth valamilyen szinten érzelmi sérült. Képtelen egyes érzelmeket megélni, kimutatni. Charles és Anna szájába adják, hogy rossz anya, és a nemzetnek sem tud az anyja lenni. Méltóság az van benne, hideg figyelem és fegyelem, de a gyengédebb érzelmek és a szeretet nincs a palettáján. Változás különben, hogy A királynőben Blair helyezett a családra annyi nyomást, hogy nyilvánosan temessék Dianát és mutassanak a világnak érzelmeket, míg itt Charles kapta ezt a szerepet, és elég jól beolvasott az anyjának. Az igazat nem fogjuk megtudni, de az nagyon benne van, hogy mennyire más anya Elisabeth és Diana, hogy mennyire másképp éltek meg és mutattak ki azonos dolgokat is. A szereposztás, a külcsín és a dráma meg továbbra is remek. Nem lehet dokumentumként nézni, de Windsor szappanoperának tökéletesen működik, most is.

Évadzárózott a Libabőr (s01e10), de mondanom se kell, olyan véget kapott, hogy innen simán lehet folytatni, ha kapnak 2. évados berendelést. A történetet nem akarom lelőni, így maradjunk inkább a nagyobb vonalak mellett. Megkaptuk Slappy előtörténetét és hogy mi is az ő célja. Mit ne mondjak, eléggé ifjúsági horrorfilmes. Valami komolyabbat vártam, kicsit olyan volt, mint egy Lovecraft Light. Viszont, a mágiában voltak jó húzások, és az tényleg parán nézett ki, amit az emberekkel csinált. Ugyan vannak gagyi részek benne – pl. hova mentek az amerikaiak a 19. században háborúzni, ahová még nyelvet is kellett tanulni? A minta alapján Egyiptomba, de ilyesmi meg nagyon nem rémlik történelem tanulmányaimból. A tinik vonalán meg még mindig a szerelmi szálakkal nyüglődtek, ami még mindig nagyon-nagyon nem tetszik. Olyan felesleges volt még mindig sokszögeket gyártani, ha értem is, miért kellett ez a végső csavarhoz. Hát, majd kiderül, elég lesz-e a folytatáshoz.

Az Invincible (s02e03) nem is tudom, milyen érzéseket keltett bennem a héten. Ellőtték azt a trükköt, hogy bemutattak egy másik hőst is. Ő Allan, akit kifejezetten azért tenyésztettek ki, hogy szembe tudjon szállni a megszállókkal. Nem lett hozzá elég erős, de most keresi az univerzumban azt, aki képes lehet rá. Mondanom se kell, kire talál rá – Mark – és milyen előre nem látott veszéllyel kell szembenéznie – kém a szervezetben. Így volt egy rész a részen belül, ahonnan kaptuk a szokott kegyetlenkedést. Nyomi Allan olyan véget szenved el, hogy nem is tudom, melyik volt a gyomorforgatóbb része: a szeme vagy a belei. De mindegy, gondolni sem akarok rá. Mert Mark egyetemista kezdetei, párkapcsolata és Allan mellett megint az anyja története vitte a prímet. Ott van dráma, fájdalom és komolyan várom, mit hoznak abból a történetből ki. Még jobban, mint amivel zártunk és elvileg nyitott vég Markkal és az apjával.

Szerettem is ezt a filmet, meg azért egyes elemei bántották a szemem. Azért határozottan a pozitív oldalra dől a mérleg, csak amennyire maximalista a főszereplő, annyira nem vagyok megelégedve a látottakkal.

A történet igaz események alapján készült, de be kell vallanom, eddig nem hallottam Diana Nyad nevét. Az úszást, mint sportot különben szeretem, de nem a nyílt vízi formát, hanem az uszodait. Nos, Nyad nyílt vízű úszó volt, kivételes eredményekkel. Ez a történet meg azt az úszását eleveníti fel, ami leginkább kiugrik az átlagból.

Még elképzelni is nehéz, hogy valakinek az jusson eszébe, hogy Kubából átússzon az Államokba. A film egy ponton feszegeti is, hogy ez miért szinte lehetetlen vállalkozás. Nekem különben a hegymászók jutottak róla eszembe – a teljesítményüket az inspirálja, hogy megmutassák, ez is lehetséges. Hogy az ember meg tudja tenni ezt is. Igazából nem nyernek vele semmit, kényelmesebb és biztonságos utak is léteznek (pl. hajó, ha már ennél a történetnél maradunk), de ez az emberi kitartás, teljesítőképesség eposza, így itt Nyad úszik, nem hajózik.

Az alaptörténet lassan, de alaposan fel van építve. Miért kezd el megint úszni, hogyan készül fel a teljesítésre, milyen emberek és miért állnak mellé. Még azt is sikerült érdekesebbé tenniük, hogy Diana a vízben van és tempózik. Ráadásul nem olcsó húzásokkal: nem fog cápákat kicselezni, vagy átúszni a viharon. Nem mesét akartak készíteni, hanem egy valósabb gyökerű igaz történetet elmesélő filmet. Így Diana el is bukik, jut mélypontra és a személyisége sötét oldalát is láthatjuk.

De, akkor a cselekményben az, ami miatt mégsem lettem rajongó. A filmben visszatérő elemként jelennek meg Diana emlékei az úszó múltról. Véletlenszerűen jönnek az apjával kapcsolatos emlékei, a fiatal versenyzőé, aki már a világbajnoki rekordra hajtott nyílt vízen Kuba és az USA átúszásával elsőként a világon, és az ifjúsági úszó világa az edzőjével kapcsolatos emlékekkel. Ami pedig átmegy egy nemi erőszak és kiskorúak kihasználása történetbe. Egyszerűen nem értettem, az miért és így került be a filmbe. Lábjegyzetként. Súlyos téma, itt meg van is, nem is, és olyan fura különben a film történetében. Nem illik bele. Értem, ezzel lesz #metoo vonala, főleg, amikor egy ponton a jelenben Bonnie-val arról beszélgetnek, a kamaszlányok miképpen próbáltak kiállni és véget vetni a dolgoknak, és mire jutottak összesen. De kellett ez ebbe a filmbe?

Az üzenetet különben Diana alakja meg is fogalmazza, amikor a film végén nyilatkozik. Abban benne van minden, amiről ez a film szólt. Hogy nincs olyan, hogy öreg. Ha akarsz valamit, dolgozz érte, érd el és hallgass a vészmadarakra. Meg, hogy kell egy csapat. Mert ez az egyéni ambíción és makacsságon túl a barátság története is. Bonnie, aki feladja az életét, hogy segítsen a barátnőjének. Bartlett (Rhys Ifans meglepően szimpatikusan játssza), aki bőven kap hideget, kevesebb meleget az úszótól, de kitart mellette és viszi a cél felé. Ebben annyira furán néz ki, hogy a 62-65 éves nő a 13-14 éves korában történteket emlegeti, és alig van kötve a jelenéhez.

Szuper a kémia a vezető színészek között. Bening és Foster tényleg úgy vannak a vásznon, mintha az életüket egymás mellett leélő és támogató barátnők lennének. Bening zseniálisan hozza az asszonyt, akiről nehéz is eldönteni, hogy felnézzünk rá, vagy a viselkedését lehetetlennek és elviselhetetlennek találjuk. Azért meglepődnék, ha Bening ezzel húzná be az Oscart, de különben megérdemelné. Nagyon sok minden megvan ebben a filmben és alakításban, amiért szeretnek díjakat osztani.

Van humor benne, van látványelem és dráma is. Igaz történet az alap. Határozottan a jó Netflix-filmek közé sorolom.

Én simán szeretem a meséket. Akár a gyerekeknek készülteket is elnézem, de az anime és a felnőtteknek szánt sorozatok is jöhetnek.

Ez utóbbi kettő közé tenném be a kék szemű szamuráj történetét. Tudtommal nincsen manga alapja, és most rá is néztem, tényleg nincs. De érzem benne azokat a történeteket is, különben meg egy teljesen kerek bosszúmese jó kitérőkkel.

Történelmi alapokra van építve: Japán elzárkózik a világ elől, bár 4 angol maradt a szigeten és sötét üzelmekkel vagyonokat keresnek. A kevés félvér gyerek szörnyetegnek van elkönyvelve, üldözik és kínozzák őket. Mizut már gyerekként megbélyegezi a kék szeme, és bosszút fogad a 4 férfi ellen, akik egyike az apja. Felnőve, harcművészként a nyomukba ered.

De a sorozat több annál, hogy Mizu levadássza az angolokat és végez velük. Megvan ez a vonal is, és roppant látványos akciójeleneteket nézhetünk végig. Pl. a kettes számú angol egy vidéki kastélyban bujkál, ami halálcsapdává lett alakítva. Mizu megrohamozza és brutális küzdelmekkel halad szintről szintre, egyre feljebb. Ugyanakkor téma, hogy miért vannak itt ezek az angolok, a rendszer korrupciója. A sógun és a nagyurak játszmái. Történelmi háttere van, és kapunk olyan mellékszereplőket, akik egész más színben is szinten mutatják be a világot. A kedvencem különben Akemi hercegnő volt köztük, aki nőként próbál boldogulni egy nagyon férfi irányította világban. A kezdetben a szerelme után szökő naiv lányka komoly játékossá érik, egy ponton már jobban is érdekeltek az ő dolgai, mint Mizu bosszúja.

De sok-sok mellékszereplőt ki lehetne emelni. A kemény bordély tulajdonos, Madame Kaji, aki szintén nagy túlélő. Ringo, a nyomorék szakács, aki a legjobb akar lenni valamiben a világon, és hű kiskutyaként szegődik Mizu nyomában. Aki elvhű, naiv, elvei vannak. A Kardok Atyja, aki vak és öreg emberként is a szakmája mestere, és több emberséget, éleslátást tanúsít, mint a nagy többség a történetben.

Ha már szereplők, angolul brutális a szinkronhangok névsora. Ha csak egyet akarok kiemelni, akkor az évad fő ellensége, Fowler a fegyverkereskedő Kenneth Branagh hangján szólal meg. Különben belehallgattam szinkronnal is, az is teljesen rendben volt. Talán csak azt rónám fel neki, hogy a hang nagyon hamar elárulja Mizu egy titkát – a nemét.

Mert a történetnek van feminista közelítése is. Ábrázol egy olyan társadalmat, ahol rangtól függetlenül pocsék volt nőnek születni. De látunk erős asszonyokat, lányokat, akik érvényesülnek a korban. Illetve, törekednek erre. Hogyan? Van itt, aki férfiként él. Van, aki a testén keresztül. Van, aki kombinálja az eszét a szépségével és egyre ügyesebben helyezkedik. És persze, itt lesznek az áldozatok is. Nagyon is meg van fogalmazva, hogy milyen olcsó egy nő élete a korban.

Végül, roppant jól néz ki ez a sorozat. Nem csak a harcok. A városok, a szereplők megjelenítése, a színezés. Jó volt nézni.

Mégsem, hogy egy negatív dolgot is írjak. Nyitott a vége, és az irány, amit a végére belőnek, nem tetszett. Abban nem látok perspektívát, hogy Mizu Londonba menjen. Ott aztán kétlem, hogy bármit is tud kezdeni magával. És hiányozna az is, hogy mi történik a sógun köreiben.

De még nem láttam második évados berendelésről hírt, így egyelőre nem spekulálok azon, hogyan tovább. Jelen pillanatban van egy látványos, izgalmas sorozat, amit simán jó volt megnézni.

Hú de utálták a kritikusok ezt a filmet. Olyan alacsony százalékai vannak, hogy komolyan valami Adam Sandler szintű gagyi vígjátékra számítottam, amikor elkezdtem nézni. Lehet, nekem azért is tetszett jobban, mert messze nem olyan szánalmas, mint Sandler egy-egy agymenése.

Igaz, az egyik első benyomásom az volt, hogy Elizabeth Lail egy író palántát alakít, honnan is ismerős ez nekem? Igen, van hasonlóság a You első évadában látott szerepével, de inkább csak ennyiben. Beck egy modern, kevésbé ártatlan fiatal nő volt, Mack sokkal konzervatívabb, csak az írás a közös pont kettejükben.

A történet különben egyfajta testcsere történet. Mack egy vidámpark szerűségben bevállal egy előző életeket felfedő kezelést, csak éppen azt fogalmazza meg, minek és kinek érzi magát belül. Nem egy harmincas, fiatal nőnek, hanem egy 70 éves néninek. És bumm, hirtelen ott találja magát 70 évesen. Egyedül a legjobb barátnője tudja majd az igazat, különben azt mondja mindenkinek, hogy ő Rita néni, aki házat cserélt Mackkel, aki elvonult írni. Elvben meg azon dolgozik közben, hogy megtalálja a mutatványost és visszakapja a fiatalságát, csak éppen tényleg jól kezdi érezni magát a testében. Végre ad egy esélyt a jóképű szomszéd srácnak, aki teljesen más, mint korábban gondolta. Jobban megy az influenszer lét is, és kiélvezhet olyasmit, amit fiatalon cikinek tűnt megtenni. Még az is felmerül benne, hogy jó neki úgy, ahogy van.

És igen, szerintem itt van az, amiért ez a film olyan kritikákat kapott. Eleve az ötlet fura, hogy valaki így cserél testet. Az meg pláne, hogy abban virágzik ki, hogy időssé válik. Nagyon mese, és egyszerűen vannak dolgok, amik furák és nem jó nézni őket. Mondjuk, a kapcsolat Jackkel. Ahogy be van állítva az influenszer megélhetés. Én pl. nem értettem, miért is kap Mack fizetést? Ok, a reklámszerződéseket persze értem. Csak azt nem, mégis kik és miért, pláne tömegesen követik a lányt, hogy influenszer lehessen? Nincs semmi olyasmi benne, amiért követhetnék. Igencsak réteg könyvet írt korábban, mérsékelt sikerrel, és már nem is emlékszik rá senki. Szóval, ő nem egy Stephen King, akit annyira követni kellene az olvasóknak. Lail helyes színésznő, de Mack nem egy olyan szépségnek lett ábrázolva, aki kb. modellként gyűjti a követőket. Inkább a helyes szomszéd lány irányba fejlesztették, így ez is kiesik. Akkor mondja már meg valaki, miért akarnak vele reklámozni és tud ebből megélni?

A logikát és értelmet tehát ki kell dobni, és a poénokat is szűrve kell beengedni az agyunkba. Vannak jobb ötletek a filmben, de akadnak kifejezetten erőltetett és kínos, viccesnek szánt rész is benne. Rita a jógán? Tipikusan ilyen.

Viszont, Diane Keaton olyan életörömmel, jópofán hozza Rita nénit, hogy abban benne volt az a plusz, ami miatt még jól is szórakoztam a filmen. (Különben Keaton a legrosszabb színésznő jelöléseket is begyűjtött a szereppel.) Igen, simán fura, hogy a belül fiatal harmincas lány jobban kijön a barátnője nagyszüleivel, mint a barátnőivel, de a filmben benne van az a bajtársiasság, az élet megélése, amitől egészen napsugaras lesz. Megmosolyogtatott - és nem a poénjaival, hanem az egésznek a hangulatával.

Nem látványfilm, komédia. Van benne eye candy faktor, mint a szomszéd Jack, és Mack legjobb barátnője az a divatos, mutatós fekete szépség, akiről akár el is hinném, hogy influenszer. Plusz, tetszettek a ruhák. Rita néni stílust kap, és egészen jó összeállítások is előkerülnek a szekrényből a történetben.

Szóval, abszolút rossz filmnek van elkönyvelve és látok is benne béna dolgokat, de ennek ellenére én jókat mosolyogtam rajta és egyáltalán nem szenvedtem vele. Nálam a közepes szintet simán elérte, nem a legalja.

Összejöttek nekem most a szekták. Ilyen könyvet olvastam, és ebben a filmben is ilyen téma volt. De nem is ez a fontos, ezt a történetet nem a szekta adta el.

Hanem, ahogy az Emily Deschanel Suzanne egyre jobban belekeveredett a játszmába, és a saját fájdalmával is küzdött, miközben segíteni akart a betegén. De, akkor, hogy érthetőbb legyen, az alap. Dr. Suzanne Mathis megszállott klinikai pszichiáter, akinek kényszere, hogy segítsen az embereken. Ahogy megy előre a történet, megtudjuk, hogy ő maga is bántalmazott gyerek volt, és ez olyan megszállottá tudja tenni, ami mindent felülír. A kamasz Mae bekerül a kórházba, láthatóan bántották és megszökött otthonról. Suzanne pillanatok alatt magát látja benne, a lány rá is érez erre, és mire észbe kapnak, Suzanne már haza is vitte őt a saját családjához. És folyamatosan megy a pszichés hadviselés: ahogy az anya a lányai és a férje helyett Mae-t választja. Ahogy a lány családja utána nyúl, és veszélybe kerülnek.

A történetben többször is elhangzik, hogy valaki figyelmezteti Suzanne-t, hogy nem egészséges, amit művel. A saját pszichológusa konkrétan meg is mondja neki, hogy vakítják el a saját emlékei, kivetít, de a nő nem tud leállni. Látjuk, mi történik a családjával – látjuk, hogy Mae is mennyi mindent titkol és manipulál. A sorozat pedig feszültséget generál azzal, hogy Suzanne mellé állítanak minket, vele kellene együttérezni, és csak a végére válik hangsúlyossá, hogy az ő viselkedése is mennyire beteg. Hogy lehetne kritikával élni egy olyan nővel szemben, aki ennyit ad másnak? De lehet, ahogy a következményekkel szembesülünk, jönnek a jogos kérdések és aggodalmak, amit a család meg is fogalmaz. Érthető, miért kell azt tenniük a végére, amit.

A végén meg ott a plusz poén, amikor Suzanne is ízelítőt kap abból, amit a néző menet közben összerakhatott. Mi láttuk, hogy milyen kis ügyei voltak Mae-nek, amit a család nem vett észre. Elég csak az oltárra és a hitére gondolni. Megvolt az eszmélés, és innen jönne a kérdés, hogyan tovább. De a sorozatnak itt vége, szóval ez megmarad a horror filmeket idéző végnek. A gonosz soha nem hal meg igazán, mint tudjuk.

Hiszen a másik sarokpont Mae. Mennyire áldozat, vagy mennyire gonosz? Nem annyira sátánista, mint a plakát vagy a hangulat nyomja, de azért messze nem egy egészséges elméjű személy. Izgalmasan keveredik benne egy áldozat és egy elkövető személyiségjegyei is.

Nem látványsorozat, a színészeknek kellett eladni. Deschanel és Madeleine Arthur a legfontosabbak, és hozzák is a szerepet. Mae megosztó, Deschanel meg szerethető, kedves nőt játszik, több érzelemmel, mint amit Dr. Csontként láthattunk tőle. Hozzá jönnek a mellékszereplők, a családtagok, akik között Sam Jaeger a legfontosabb, a férjként. Tulajdonképpen ugyanaz a karakter, akit a Parenthood soraiban is játszott.

A pszichés kapcsolódások miatt elnéztem, lekötött, de nem az a sorozat, amit többször is megnéz az ember. Egy thrillernek elmegy, Bones nézőknek meg pláne.

Azért Julia Roberts kap egy pacsit, amiért nem állt be azon színésznők sorába, akik 50 felett olyan romantikus komédiákat forgatnak, mint 20-30 évvel korábban. Lehet a zsánerben maradni úgy is, hogy nem nyomják le a néző torkán, hogy örökké 30-40 éves marad egy nő.

A történetben egy egykori házaspárt látunk, akik már leginkább csak ölik egymást, évekkel a válás után is. De most össze kell fogniuk: frissen jogon végzett lányuk a diploma után Balin nyaral, majd hír jön, hogy megismert egy helyi fiút, hozzámegy és nem megy haza. A szülők jönnek az esküvőre, de azzal a tervvel, hogy összeugrasztják a párost és hazaviszik Lily-t. Aztán megindul a játszma.

Meglepően ízlésesek tudtak maradni. Talán csak két poén volt, ami nélkül jobban meglettem volna. Az egyik, hogy Georgia aktuális barátja jóval fiatalabb nála, és ezt a volt férj rendszeresen fel is emlegeti. Egy ponton már túlzottan önismétlő és unalmas. A másik is ahhoz a szerencsétlen pilótához kötődik: amikor megcsípik az öbölben, és a nőnek kell kiszívnia a mérget. Nem kifejezetten altesti poén, de úgy adták elő, mintha az lett volna.

Szerencsétlen Paul (Lucas Bravo alakításában) különben is a film gyenge pontja. Úgy megy Georgia után, mint egy pulikutya. A nő nem tud olyat tenni, ami ne tetszene neki, vagy amit ne tudna elfogadni. Folyamatosan bókol és helyesel a nőnek. Nem is párbeszédet folytatnak, Georgia mond valamit, kutyus meg pitizik neki. Még nézni is fárasztó volt, de különben Georgián is lehetett látni, hogy mennyire szeretné, ha Paul nem mindig ilyen papucs lenne. Csak idő, amíg magának is ki meri mondani, hogy nem passzolnak. Amit különben mindenki lát rajta kívül, de Lily kell, hogy észbe kapjon. Őt meg is hallja.

Az nagyon látszik, hogy Clooney és Roberts jó barátok, köztük megvan a kémia és az összhang. Nem véletlenül rájuk épül a film, kellemesen komédiáznak egymással. Működött, amikor egymás agyára mentek, de az is, amikor az egykori érzelmek támadtak fel az egykori házasok között. És igen, én már tudom díjazni, ha nem Channing Tatum bűvöli le a lábukról a kilencvenes évek sztárszínésznőit.

A másik pár is helyes volt. Kaitlyn Dever játszotta Lily-t, és egy francia – polinéz modell színész (Maxime Bouttier) játszotta a párját. Tudnék gonosz lenni, hogy nem véletlenül ez a fiatalember lett szerződtetve. Sokkal inkább európai vonásai vannak, mint bárki másnak, aki a családtagjaként szerepelt. De nem leszek gonosz, helyesek voltak, kedves fiút játszott, egy kis eye candy faktorért meg nem panaszkodunk.

Billie Lourd Lily barátnőjeként komédiázott, de nem sok jelentősége volt a jelenlétének. Kapott pár poént, megjelent és ennyi. Ő az, aki ha nem lenne a történetben, fel sem tűnne a nem léte. De így legalább nem csak a két páros volt a színen, ennyi funkciója akadt.

A látványt a helyszín jelenti. Szép helyszínen forgattak – különben Spanyolországban, de el lehet hinni Balinak is. Nem véletlenül van a címben a Paradicsom is, ha azért többre is utal, mint a szép környezetre. Benne van az is, hogy jó helyen és jó emberekkel vannak, szeretetben. A házasulóknak tartanak egy beszédet arról, mi mindennek kell összeállni, hogy sikeres legyen a frigy. Kb. az lenne az, ami itt összeáll a szereplőknek, és felfedezhetik a maguk kis Paradicsomát.

Amit még megjegyeznék, mert általában idegesítenek a film végére betett rontott jelenetek, itt volt egy, amin jót mosolyogtam. A repülős jelentnél Clooney-t leönti a légi kísérőt játszó nő, Robert meg megjegyzi, semmi gond, csak Clooney-t üti ki. Mire ő meg benyögi, hogy hívják helyette Brad Pittet. Azon jót vigyorogtam. Ok, Ocean’s trilógia fan vagyok, és ők ott jó csapat voltak, nem véletlenül mosolygok, ha összekerülnek a neveik, de azt akkor is bírtam ott a végén.

Sokkal rosszabbat vártam, de ez egy kellemes komédia volt. Nem sírva nevetős, de cserébe van ízlése. Kasszát különben nem robbantott, de azért sikeres lett. A kritikusok nem voltak odáig érte, mi nézők jobban szerettük.

Nem a klasszikus szuperhős vonalon halad Stallone szuperhős filmje, ami az előnyére válik. Még akkor is, ha nem egyszer eszembe jutott, hogyan reflektál a történet a Dredd bíróra, ami képregényfilm is volt, meg Stallone is játszotta benne a főszerepet.

Mivel ez sűrűn eszembe jutott, akkor kiírom magamból ezt. Abban Dredd a saját legjobb barátjával, egyben ikrével kellett, hogy megküzdjön. Pontosabban ugyanannak a bírónak a klónjai voltak mindketten, de az már részletkérdés. Ugyanaz a dilemma volt kettejük között: az egyik lázadó volt és a saját szabályait akarta követni, míg Dredd tökéletesen bízott a rendszerben és annak az embere volt. Itt is bedobják, hogy Szamaritánus és Nemezis ugyanazt a traumát más oldalról igyekeztek feldolgozni. A hős segíteni akart azoknak, akik ugyanúgy a társadalom kivetettjei voltak, mint ő is gyerekként. Nemezis viszont nem tudta elfelejteni, hogyan közösítették ki és bántották. Ő elégtételt akart. Van olyan szereplő a filmben, aki Robin Hoodnak állítja be, aki a gazdagok ellen küzdött. A film végül kompromisszumot köt: nincs jó és rossz egyszerűen. Mindenkiben megvan mindkettő, és lehetséges akár változni is.

A másik ötlete a filmnek, hogy Joe valójában kicsoda. Sam meg van róla győződve, hogy az egyszerű szemetesként élő idős férfi volt egykor Szamaritánus. Ha azonban figyelünk arra, hogy miket mond Joe, nem lesz meglepetés, amikor a végén leleplezi magát. Az egész történetnek így van értelme, és egyszerűen kellett, hogy így alakuljon. Akkor van jellemfejlődés, jóvátétel és értelme a múltnak, ha ő az, akinek majd mondja magát.

A film egy sivár környéket és sok erőszakot mutat. Mindennapos a bandák aktivitása, és még az úgymond jó gyerekeknek is vannak stikliik, hogy fenn tudjanak maradni. Társadalmilag rossz a környezet, amit kevés helyszínnel és visszatérő utcarészletekkel, lepusztult lakásokkal meg is tudtak ragadni.

Mert ez nem egy látványfilm. Eleve Stallone már kiöregedett abból, hogy hozzá képest kamaszokat verjen laposra. Így beérik azzal, hogy a történet szerint emberfeletti az ereje és nehéz megsebezni. Nehézkes, rosszul is néz ki, amikor beveti magát, és küzdeni kezd. Ahhoz meg nem is szólok semmit, amikor előkerül a régi kalapácsa. Benne lehetne a legbénább szuperhős kellékek listájában, ha létezne ilyesmi. Ha szépen egymás mellé tesszük, hogy Stallone, szuperhős film, nem ezt várja az ember, de ez a film ilyen. Sokkal inkább működik drámának, mint akciófilmnek.

A mélypont? Amikor a nagy ugrás van beállítva hősi tettnek. Amikor egyszer fejtegeti, mekkorát tud ugrani, sejtettem, hogy ezt nem ússzuk meg, egy ponton jön egy ugrás, de hogy lehetne ezt látványosan előadni? Sehogy, nem is sikerült.

A szereposztáson is látszik, hogy ez B kategória, vagy még gyengébb. Stallone még így is a húzónév, mellette Dascha Polanco és Moses Arias lehet ismerős a sorozatnézőknek, egyiküknek se sikerült megugrania a sikersorozatuk sikerét szólóban. (Amelyekben ráadásul mellékszereplők voltak, teszem még ezt is hozzá.)

Elég gyenge kritikái vannak, és meg is tudom érteni őket. Egyszer különben meg lehet nézni, de nem szuperhős filmnek és akciónak. Annak valóban csalódást keltő – drámának jobb.

A mai első évadzáró The Morning Show (s03e10) epizód lesz. Kétesélyes volt, mit döntenek, és természetesen azt az utat választották, amivel lehet majd folytatni a műsort. Vagyis, nem lesz felszámolás. Mondanám gyávább megoldásnak, de benne van az újrakezdés lehetősége is. Több szereplőtől olyan helyzetben köszönünk el, hogy itt akár ki is szállhatnak a műsorból. Le van kerekítve minden, és parádésra sikerült Alex kiállása is a hitéért, ha lehetett is sejteni, hogy melyik oldalra fog állni. Paul pont azon a téren szemétkedett, amit Alex nem tud elnézni. Azért kicsit sajnáltam őket, Paul volt a nő eddigi legnormálisabb pasija a sorozatban. Nem mintha sok lett volna neki… Arra az összecsapásra lett kihegyezve minden, de stílusosan mindenkinek adtak egy-egy nagyobb jelenetet. A kedvence Chipé volt, de rendben volt ez így. Még azt is mondhatnám, hogy reménykedő egy kevésbé korrupt és megvehető világban.

Kevésbé szép dolgok jutnak eszembe a Valami Amerika (s01e05) heti epizódjáról. Már egyértelműen párba rendezték a szereplőket, és a három testvérnek kiemelten fontos a szerelmi szála. Ez köt le kevésbé, ráadásul Marci és Vivi még idegesít is. Tudom, el kellene engednek, de megint rengeteget emlegették Andrást. Nekem meg ő volt a kedvencem a filmekben, és nagyon nem esik jól azt elképzelnem, hogy Bala ténylegesen agyonlőtte. Sokkal szívesebben nézem Zita és Zénó kettősét, és végre énekeltek egy rendeset is. Az első olyan dal volt, ami jól is állt Brasch Bencének, ebben a részben volt. Ugyan nincs jövőjük, mert ha Zita megy az USA-ba, amire látok esélyt a végére, távkapcsolat nem megoldás, de így is ők tudják egymást legjobban összerakni. Az egyik majd megint merhet énekelni, a másik meg talán felvállalja a saját zenéjét. A héten ők voltak a kedvenceim. Pedig a show szokott az lenni, bírom a hátteret, mi történik a színfalak mögött. Csak éppen ismerős a poén – ahogy Mónika beugrik énekelni, annyira ismerős a 2. filmből.

A következő évadzárás: 80 nap alatt a Föld körül (s01e06-08). Közben már írnám is hamar, egyben sorozatzáró is. Ugyan a végén bedobnak egy másik Verne kalandot, ami miatt utaznának, de az már nem fog elkészülni – nem megyünk Nemo kapitányt felkeresni. Ellenben körbeérünk a Földön, azt kell mondanom, nagyon összecsapva. Az utolsó 3 részben volt egy lakatlan szigetet túlélés, egy Western kaland és végül Fogg beszélhetett a nővel, akit 20 éve hagyott elmenni. És ez a fél világ kb., mert Ázsia és az USA ezzel lett letudva. Egyik fájdalmasabb volt, mint a másik. Próbálták beletenni témának a rasszizmust, így az egyik első fekete marsallt is megismerhettük, aki miért is ne a KKK egyik alapítóját akarta bíróság elé állítani. Nem ezzel kellett volna modernizálni, mert túl egyszerűen zártak mindent, és túl átlátszóan mutattak ezzel Fogg útitársaira és a köztük alakuló szálakra. Még mindig áll, hogy olcsó a látvány. Egy-egy helyszín, azonos ruhákban. Bár arra legalább volt egy poén, miért nem öltöznek át. A nagy rohanásban elvesztek a csomagjaik. Az is bökte a szemem, amikor kiderül, hogy Fogg kikkel egyidős – pl. Abigail apjával, aki kb. 10 évvel idősebbnek tűnik nála. Bele se akarok ezekbe gondolni. A végére teljesen elvesztett a sorozat, és hiába Tennant, akinek a hangját szívesen hallgatom és jó színésznek tartom, nem bánom, hogy nem megyünk tovább a Nautilusra.

Egy, ami jobb. Ment tovább az Invincible (s02e02) is, Mark továbbra is keresi az egyensúlyt a hős lét és a kamasz/new adult énje között. Volt akció, volt ballagás, és nagyon jól meg van fogva a családi élete, ahogy az anyja legalább annyira össze van törve, mint ő. Végig vártam, hogy az előző részen született gonosz majd mit lép, de az egyelőre még csak utalás szinten van, gyűjti más világokból az infót, hogyan lehet őt legyőzni. Különösebben nem is hiányoltam, annyira mozgalmas volt magában is ez a rész. Atlantisszal, halemberekkel és álnok humorral, a többi hős szerencsétlenkedésével és a The Boys világát idéző benyúlásokkal. Hiszen látjuk, a többi hős új vezére miképpen csajozik a csapatban, vagy a sokkal súlyosabb téma: ahogy Eve jót akar, és az apja a fejére olvassa, hogy mennyire veszélyes a képessége még akkor is, ha jót akar tenni. Különben még mindig nagyon felnőtteknek szánt animáció, mondanom se kell, hiába fiatalok a főszereplők. Vér és erőszak, halál és szenvedés, ez is a palettán van.

Majdnem sorozatvég, mert akár az is lehetett volna a heti Libabőr (s01e09). Látszólag minden visszatér a rendes kerékvágásba, és a szereplők élik tovább az életük. Kamasz vonalon újfent előkerül a szerelmi tematika, ki kivel került össze és a jövőbéli tervek hogyan hatnak az életükre. Ami ennél érdekesebb, hogy Bratt előéletét is megismerjük, és elkezdik árnyalni, hogy már ne lássuk jó embernek. A történetüket regénnyé írja, és az ütős lezárás végett ő hozza majd azt a befejezést, amit Stine is előszeretettel írt. Vagyis, nincs nyugalom és happy end, jönnie kell egy gonosz csavarnak. Az különben kifejezetten tetszett a részben, ahogy a cselekményt meghatározza, hogy Bratt regényének cselekménye miképpen alakul. És volt meglepetés – voltak ötleteim, mivel rukkolnak elő, de erre akkor sem gondoltam, amikor Bratt ki kellett, hogy ásson egy koporsót. A démoni pudli meg kifejezetten jó poén, majd megszakadtam, amikor vörösre váltak a szemei és hegyesek lettek a fogai. Kicsit gonosz rész volt, de ezt élveztem benne. Azt meg várom is, innen hogyan tovább – mert annyira erős a lecsapása a történetnek, hogy tényleg elment volna évadzárónak is.

A Shrek egyik részében volt mellékszereplő, aztán jöttek a saját filmek. Ha minden igaz, ez a legutóbbi. És, szerencsére, jobb, mint pár korábbi. Ezt mutatja az is, hogy nehezemre esik felidézni, mi történt Kandúrral az önálló kalandjaiban. Rémlik Tojás Tóbiás rosszfiúként, és kb. ennyi.

Ebben viszont volt ötlet és humor. Nem az első két Shrek szintjén, de már ennek is örültem. Az alaphelyzet, hogy Csizmás elveszti a 8. életét is, már csak egy maradt neki. Annyira elkapja a halálfélelem, hogy még házimacskának is elszegődik. De jön a nagy ötlet – a lehullott csillagtól kívánni, vissza az életeit. A kalandok során csatlakozik hozzá Puha Pracli, az elhagyott menyasszonya és Perrito, aki nevezhetne a legszerencsétlenebb keverék kutya címére. A nyomukban meg olyanok járnak, mint Aranyfürtöcske és a medvék. Mindenkinek a kívánság kell.

A történet meg a hajsza, ahogy egy térkép segítségével a nyomában járnak. Vannak feladatok és kalandok, közben poénok, és építgetik Csizmás jellemét is. Megnézzük, mi marad belőle, ha a nagy kalandor, a beképzelt macska eltűnik, és egy olyan figura marad, aki már nem tud szemközt nevetni a halállal. (Pláne, hogy ő személyesen is megjelenik, ha Csizmás először egy fejvadásznak is nézi.) Ha már felemlegettem, ő az egyik kedvenc új szereplőm. Stílusos egy Halált kapott a film, western filmes beütéssel, de jól állt neki.

Próbáltak tehát többet markolni, és olyanokról mesélni nekünk, mint az igazi bátorság, a remény és a család. Perrito, akinek az egész élete arról szólt, hogy nem kell senkinek, és végezni akartak vele, mégis a jót látja mindenkiben és boldog tud lenni azzal a kicsivel is, ami jutott neki. Ari, a kis árva, akit a medvék fogadtak be. Aki annyira vágyik egy igazi családra, hogy szinte túlságosan későn veszi észre, mi az övé már most is. Némelyik eléggé szájba rágós – Arinak még Perrito is elmondja, hogy a lány megnyerte az árva lottót, de a lánynak nehezen esik le a lényeg. De Csizmást is lehetne mondani, akinek szintén Perrito lesz a megmondó eb: neki is csak egy élete van, abból is ki tud hozni mindent, minek neki több, ha boldogul az egy életével is? Igen, Perrito a mese megmondója.

Hozzá jönnek a kalandok és sokféle harc is. Érdekesen vannak animálva – mintha más lenne, mint különben a mese. Képregényesebb, más gyorsítással. Jól néz ki, érdekesnek is találtam. Már csak azért is, mert más, mint a többi.

DreamWorks, azt tehát nem kell fejtegetnem, hogy látványos és szépen van animálva. Hoztak olyan visszatérő poénokat, mint a szem kidüllesztés és a cukiság. A kutyának is igyekeznek megtanítani, de arra jobb nem is emlékezni, neki mit sikerült kihozni ebből a trükkből. A kutyus különben a gyenge pont, valahogy neki sikerült legkevésbé a megjelenése. Inkább az olyasmik a jól sikerültek, mint a Halál a pengéivel, vagy Csizmás és Puha Pracli közös harca, amikor tánclépésekkel még szinte repülni is tudnak.

Vannak benne rendes poénok, gyerekeknek is van szánva, az én szórakozásom meg a gonosz pékárus vállalkozó és ügyei voltak. Mellé szegődik a Pinokkió kapcsán ismerős lelkiismeret-tücsök, aki egy ponton már fel is adja, mert ilyen lelketlen alakot ő elképzelni sem tud. Ők bemondogatnak egymásnak, és az a figura tényleg egy olyan szereplő, aki vegytisztán rossz. A féltékenység farag belőle olyan személyt, aki kb. olyan, mint Néró Róma lángolásakor. Másnak a világvége, ő meg szórakozik a romokon, mintha neki rendezett műsor lenne. Pszichopata, találok jelzőt is. De annyi humorral, hogy egy gyerek is simán nézhesse a műsort.

A franchise nagyságát mutatja, hogy még mindig döbbenetes, az eredeti szinkronban milyen neveket láthatunk. Banderas és Hayek visszatérők, de Aranyfürt pl. Florence Pugh hangján szólalt meg, míg Perrito az egyre több mindenben feltűnő komikus, Harvey Guillén volt. A medve mama meg egyenesen Oscar-díjas, Olivia Colman személyében. Nyilván a gyerekkel nem angolul nézi az ember, de ha valakinek egymagában kedve támad hozzá, ajánlom is az eredeti hangsávot.

Különben most is olyan vége van, hogy folytatható legyen. Akár Shrek visszatértével is. Majd kiderül, mert azt már jól tudjuk, Hollywood nem szokta levágni az aranytojást tojó tyúkokat.

Most gondban vagyok, mit is írjak erről az anime-ról. Már azzal is meggyűlik a bajom, hogy egyáltalán milyen zsánerbe helyezzem el. Sci-fi: számítógépes játék, virtuális valóság és valóság összefonódásai. De családi dráma is. Néhol fantasy elemekkel. Igen, nem egyszerű választani.

Vezérfonálnak talán azt választanám, hogy van egy nagyon rosszul működő család. Az anya már nem is él velük, néha emlegetik, de sokáig azt sem tudjuk, hol van, és mit csinál. Az apa munkamániás, mogorva, alig szól a gyerekeihez. Akik két kamaszfiú. Az idősebb játékos remete, aki inkább él egy kitalált mesevilágban, mint a valóságban. Az öccse viszont jó tanuló, jól boldoguló fiatalember, és a testvére meg is van róla győződve, hogy a testvére gyűlöli és szánalmasnak látja őt. Egy halom jelenetet kapunk, hogy mennyire nem működnek együtt. Hogy menekülnek egymás elől, és néha mennyire kevés kellene, hogy áttörjön a gát. Elsősorban a két fivér között, de egyik sem képes kimondani, magának sem beismerni, hogy mit érez, és mi lehetne neki a másik.

Erre van rápakolva egy játékvilág, egy virtuális valóság. Egy fantasy környezet, ahol harcos képességeket lehet fejleszteni, és olyan szörnyekkel harcolni, mint a sárkányok. Itt él egy virtuális család, összetartva és egymást segítve. A poén meg az, hogy fogalmuk sincs róla, hogy mindenki szépen felvette a saját szerepét, hiszen egymással játszanak családot, csak nem tudják. A sorozat egy pontján rájönnek, lesz is nagy döbbenet. Hogy lehet az, hogy ott szeretik egymást, és fontosak egymásnak, a valóságban meg szólni sem képesek egymáshoz?

Simán bele tudom magyarázni a korunk leképzését, ahol tele vagyunk virtuális kapcsolatokkal, és elidegenednek az emberek. A sorozat világa természetesen túlnyomottan hozza ezeket az elemeket, de simán el lehet belőle gondolkozni, hogy milyen veszélyei és áldásai vannak a technológiának. Vagy a családi drámán, hogy mennyire kellene a kommunikáció, amire képtelenek a szereplők.

De ott a sci-fi réteg is, amiről sokat nem akarok mesélni, mert a tényleges cselekmény ezt bontja ki, egy-egy csavarral. Mert az a játékvilág nem éppen az, aminek látszik. Lesznek tervek, és a mesterséges intelligenciák is fontos szerepet kapnak. Volt benne zavaró elem, néhol egészen különös is a történet. A családi drámát inkább néztem benne, de tény, hogy az izgalmat és a csatát ez a sci-fi rész szolgáltatja.

Éles különbség van a sorozat világai között. A valóság szürkébb, az alakok élesebbek és nyomorultabbak. A játék világa színesebb, látványosabb és jobban animáltak a szereplői. Ugyan minimálisan törekedtek arra, hogy a játék és a valós alak távolról hasonlítson, de minden esetben a kitalált figura néz ki jobban. A fő alak, Taichiro esetében legjobban. Ichi menő figura, míg az eredetije csontsovánnyá fogyott méregzsák, aki elsősorban magában duzzog, elhanyagolt hajjal és szemüveggel. De összességében itt is van valami különösség benne, a valóság olyan… nyomasztó is, de annál több is. Szinte azt mondanám, hogy torznak tűnik a játékvilághoz képest.

A szereplők komoly terheket cipelnek, tele van személyes és családi drámákkal. Taichiro/Ichi haragja és dühe van a középpontban, de megjelenik Asuma/AAAAA talajvesztettsége és magánya is, ami ugyan nem látszik rajta, de amiért a játékba menekült ő is. Az apa bűntudata, ahogy mindent helyre akar hozni, de kimondani semmit nem tud. Az anya, aki alig jelenik meg a történetben és nem sokat tesz hozzá az egészhez. Inkább azt találom érdekesnek benne, hogy a játékbéli énje mit fejez ki, milyen ahhoz képest a valódi nő.

Messze nem egy szórakoztató darab, inkább érdekes. És, ami azért fontos, zárt. Ez egy történet, lezárással és elvarrt szálakkal. Nem maradt hiányérzetem a végére.