Tanáros, kisvárosba költözős, szerelmes.
Agathe imád tanítani, ha a családja szereti is azzal cukkolni, hogy ennél sokkal fontosabb és komolyabb munkát is végezhetne. De a nő az angoltanítást és a gyerekeket is kedveli. Így nem is kicsit sokkolja, amikor a párizsi állását nem hosszabbítják meg, hanem egy vidéki iskolába nevezik ki angolt tanítani. Az apja megígéri, hogy a 
kapcsolatait használva áthelyezteti, csak egy évet kell kibírnia vidéken. Így Agathe belevág a kalandba, ha kezdetben folyton csak a rosszat is látja mindenben. A gyerekek keveset tudnak angolul, ráadásul a szemtelenek. A kiadó lakás csak egy szoba, a háziasszony ráadásul bolondos. És miért akarja mindenki az erdőbe küldeni? De elég egy szimpatikus matematika tanár, némi erőfeszítés, és a nő otthon kezdi érezni magát.
Francia filmek, annyira próbálkozom, miért nem találok végre egy olyat, amit kedvem lenne újranézni? Ez az a szint, mint a legutóbb látott Omar Sy film. Egyszer meg lehet nézni, de sem maradandó élmény, se felhőtlen szórakozást nem nyújt. Hol van az a varázslat, amiért szerettem a francia filmeket? Lassan kénytelen leszek feladni, és Amelie, majd a Kóristák vigaszához nyúlnom.
De előbb nézzük, milyen a jelen filmünk!
A történet klisés. A fővárosi tanár lekerül vidékre – ez megfelel annak, amikor az amerikai filmben a menő körzet tanára elmegy egy szegényebb körzetbe tanítani. Már az Apácashow 2. része is erre épült, de így hirtelen eszembe jut még a Vezet a ritmus, az Osztály, vigyázz, de még a Kóristák is. Az kit lep meg, hogy a foglalkozásnak hála a gyerekek megkedvelik a nőt, és tanulni kezdenek? Hogy lesz egy jóképű, kedves férfi, aki a főhősnő szívét megdobogtatja? Hogy pont akkor kapná meg az állom állást, amikor már helyben is jól érezné magát? Ahogy mondtam, nem eredeti ötlet, hanem klisék halmozása a film.
Hangulatában sincsen semmi plusz. Sem a karakterek, sem a kisváros nem rendelkezik valami egyéni színnel, bármivel, amiért megjegyezném őket magamnak. Nincsenek hagyományok, kiugró látnivalók, a szereplők a lehető legközelebb állnak a hétköznapihoz. Nem is értettem, hogy a matematika tanár, Raphael, miért tetszik meg a nőknek elsőre. Mintha olyan jó pasi lenne, de szerintem nem az. Amivel különben nincsen baj, mert mindenki ennyire hétköznapi a filmben. Csak a kiemelése furcsa, mert nincs alapja.
Nem lett igazán vicces a film. Most komolyan az a legnagyobb ötlet, hogy a gyerekek olyan bénák angolból, hogy amikor olyan házit kapnak, hogy rajzoljanak egy luxus villát, lesz, aki egy arany villát (evőeszköz) rajzol és ad le?
A konfliktus is semmilyen. Annyira hiányzott egy kis dráma, valami igaz érzelem ebből az egészből! Így csak egy limonádé, aminek semmi egyedisége nincsen. Csak nézed, aztán el is felejtetted, milyen volt a film.
Ahogy most belegondolok, nekem az volt a film legemlékezetesebb része, amikor Brüsszelbe mentek kirándulni, és megnézték az Atomiumot. Az sem a jelenet miatt, csak jó volt filmen is látni a helyszínt, visszahozta saját nyaralási élményeim.
Nem fájt nézni, de semmi pluszt sem adott. Ez csak egy elment…
Isten hozott Trouilly-ben! - 5/3 ismeretlen színészek, közepes poénok és sokszor látott klisék – egyszer elmegy, de ennyi.
