Barátos, fogadós, dolgok nélkül létezős.
Paul és Anton gyerekkoruk óta legjobb barátok. A 30-as éveik második felére még a cégük is közös: Paul kitalált egy mobil alkalmazást, amely emberszerűbbé teszi a készüléket, hangot ad neki – olyan, mint egy jó barát. Anton pedig igyekszik értékesíteni: egy fórumon megütik a főnyereményt is. Egy amerikai milliárdos kész milliókért 
megvenni az alkalmazást. A buliban a két barát összeszólalkozik és őrült fogadást kötnek. Mindenükről lemondanak, egy raktárba elzárják, és 100 napon át, minden nap egyetlen tárgyat vehetnek magukhoz. Részegen megalkusznak, és másnap üres lakásban ébrednek, meztelenül. Egyikük sem akarja feladni a versenyt, így igyekeznek a semmiből is boldogulni. Miközben rádöbbennek arra, hogy mennyire rossz értékek mentén élték eddig az életüket, a barátságukat is próbára teszik, és mindketten megtalálhatják azt, ami igazán boldoggá teszi őket.
A német komédiákra hamar rá tudom fogni, hogy harsány, szinte már erőszakos és szexuális humoruk van. Elnézem őket, de nem a szívemre szoktak hatni. Nevetek egy jót rajtuk, aztán lépek is tovább. Néha azonban akad egy-egy, ami ennél többet is tud.
A 100 dolog nem találta fel a spanyolviaszt. Volt már olyan film, amely ugyanezt az üzenetet fogalmazta meg nekünk. Fogyasztói társadalmunkban rengeteg mindenünk van, mégsem vagyunk elégedettek és mindig csak többet akarunk. Akkor is, ha arra semmi szükségünk sincs igazából. A nagyszüleinknek hány cipője volt? Az enyémeknek kettő – egy a templomba és ünnepre, egy dolgozni. Nekem csak papucsból a szobámba van három.
De boldogok vagyunk? Erre csak annyit mondanék, hogy tele van a világ elidegenedett, mindenféle szociális fóbiákkal küzdő egyénekkel. Japánban már külön társadalmi osztályt képeznek azok a fiatalok, akik szinte remeteként élnek, és csak online lépnek ki a világba.
Most kicsit komolyabb oldalról közelítettem a filmhez, de nem kell megijedni. Ez csak az, amin az agyam elkezdett pörögni a film hatására. Ez abszolút komédia, amiben legfeljebb a sorok közül olvasható ki, hogy milyen modern népbetegségben szenved a korunk. Itt inkább nevettetni akarnak, és a felszínen azt az üzenetet adják el, hogy a barátság mennyire fontos az életben. Az, hogy én a fogyasztói társadalom kritikájára voltam fogékonyabb, szubjektív. Nyugodtan lehet komédiaként, könnyed filmként fogyasztani a 100 dolgot.
Tele van olyan poénokkal, hogy a mindennapi eszközeik nélkül hogyan próbálnak boldogulni a karakterek. Mi az, ami fontos? Aztán persze a hiúság szed áldozatokat: nyomorult Anton, aki nem akar szemüveget hordani, de a kontaktlencse sem hordható akármeddig, mert akkor számolni kell a csúnya szemészeti következményekkel… Vagy: randi úgy, hogy még poharad sincs? Egy kis kreativitással sok minden megoldható.
Kellemes hangulata van a filmnek. A végére egyre több a dráma, az eleje sokkal fogyaszthatóbb, de azért végig megmarad a jó hangulat alapja is. Nekem sok volt a barátság – konfliktus vonal, Anton és Paul sokkal alaposabban összevesztek, mint az indokolt lett volna, de ezzel akarták a nagy békülést alapozni a végére. Klisés, persze, de aranyosan az, így annyira nem bántam.
Nemzetközi sztár nincs benne – Daniel Brühl mellett különben akad német színész, akit világszinten jegyeznek? Nekem hirtelen más nem ugrik be. Az Anton figuráját játszó Matthias Schweighöfer azonban sok német filmben feltűnik, őt már régi ismerősként üdvözöltem. Mondjuk, itt az ízlésemhez képest sokat kellett meztelenkednie, de kigyúrta magát, gondolom, most szereti mutogatni a hasfalát és a karizmait, ha már megdolgozott értük…
Nem lesz sokszor nézős, fergeteges komédia, de nem is olyasmi, amit nézek és azonnal elfelejtek. Van benne a humoron túl tartalom is, ami miatt emlékezetesebb tud lenni.
100 dolog - 5/4 kedvesen humoros, a modern életről is mond valamit, el is nézhető neki a klisés volta.
