Családi, gyászolva nyaraló, összeveszős.
A Staunton család a téli szünetet Ausztriában tölti, egy síelős nyaraláson. A családfő, Pete még mindig gyászolja a közel egy éve elhunyt apját, és ezen a nyaraláson akarnak kicsit összerázódni, visszatérni egymáshoz. Azonban már kezdetektől megvannak a súrlódások: Pete sokat lóg a telefonon, és a kollégájának írogat, miközben a neje és a fiaiak várnak rá. A gyerekbarát szálló helyett egy olyanba sikerült helyet foglalni, ahol egy kikapós nő a 
házigazda és inkább felnőtt programok vannak, nem családosak. Amikor egy irányított lavina a teraszuk felé tart, a család végig kell, hogy nézze, ahogy Pete nélkülük menekül. Ez olyan törés lesz, ami elkezd minden eddig elnyomott érzést és sérelmet felszínre hozni. A szülők a saját útjuk kezdik járni, és Pete egyre messzebb kerül a családjától. Vajon időben ráeszmél még, hogy hozza helyre a dolgokat, vagy ez a nyaralás a vég kezdete?
Nem egyszer állapítottam már meg, hogy Will Ferrell szerepei, komédiái nagyon nem tetszenek nekem. Kicsit egy szinten van a fejemben Adam Sandlerrel, csak míg Sandler többre is képes lenne, Ferrell ezt a fajta humort teljes mellszélességgel és sikerrel képviseli. Ahogy Sandler, az ő filmjeit is sokan szeretik.
A Downhill azért lehet érdekes, mert most komoly szerepet vállalt. Egy talajvesztett idősödő férfit, akinek családi gondjai vannak. Meg is állapítottam, hogy simán Ferrell az, aki nekem nagyon nem szimpatikus. Mert itt nem idióta poénok vannak, a karaktere sem olyan agyament, és most sem tetszett jobban.
Igaz, a történet sem segített éppen, hogy megkedveljem a filmet vagy a szereplőit. Ez egy csendes dráma, amiben még a konfliktusok is a felszín alatt maradnak. Olyan kis jeleket látunk, mint a fogmosáskor a tükör más-más oldalára állás, ahogy a családi programokból elkezdik kihagyni az apát. Nem beszélnek meg dolgokat, csak őrizgetik a sérelmeket, amelyek egyre nagyobbak lesznek. Néha nem is érteni, miért van olyan sértődés és probléma a családban. Simán csak rossz nézni, ahogy egyre inkább, egyre többen szenvednek. Az egyik mélypont, amikor Pete helikopteres utat szervez, egy csomó pénzt költött rá, aztán el sem tudnak indulni egy kesztyű miatt. Pedig igazából nem a kesztyű az ok, csak az indok. Mert, a film szokása szerint, az igazi problémát szőnyeg alá söprik.
A megoldás pedig a semmiből érkezik, és nem érthető, miért. Billie egyszer csak úgy dönt, hogy mégis ad egy új esélyt a férjének. De miért? Olyan könnyen békülnek ki, és hozzák megint egységbe a családot, mintha nem is komoly problémák lettek volna. Pedig azok voltak, így nem is ok, hogy ilyen könnyen elintéznek mindent.
Van a filmben némi humor is, csak éppen nem a fogamra való. A legtöbbször inkább grimaszba rándult az arcom, amkor éreztem, hogy most nevettetni akarnak. Pl. Pete kollégájának érkezésekor a vacsora. Fárasztott, nem szórakoztatott.
Komikus karakternek szánták a házigazda Charlotte karakterét, aki a párhoz képest nagyon nyílt és bevállalós. Vállalja a viszonyait, a testét, és ezekre buzdítja a párost is. Nem akar rosszat, még akár szimpatikus is lehetne, ha nem lenne ennyire eltúlozva. Arról nem is beszélve, hogy rémes egy akcentust erőltettek Miranda Ottóra. Rossz volt hallgatni.
Ferrell mellett Julia Louis-Dreyfus játssza a női főszerepet, aki szintén komika. Valahogy őt sem találtam érdekesnek ebben a szerepben. Ahogy csalódottan néz maga elé vagy a férjére… Hitelesebb, mint Ferrell, de itt őt sem bírtam. Arról nem is beszélve, hogy idősek is ekkora gyerekek szüleinek. Maga a család hiteltelen ekkora gyerekekkel.
Úgy tűnik, egy Will Ferrell film marad, amit tudok szeretni. A Jégi dicsőségünk. Ezt meg igyekszem olyan gyorsan elfelejteni, mint a Mi a manót.
Downhill - 5/2 a dráma nincs kibontva, a komikus elemek nem működnek. A szereplők közt sincs kémia.
