Tudósító, hivatásért mindent megtevő, háborús.
Marie Colvin hisz abban, hogy a szavaknak és a képeknek ereje van. Hisz abban, hogy ha elég embert érdekel, mi történik a világban, milyen háborúk és kegyetlenségek zajlanak, változni fog a helyzet. Csak meg kell nekik mutatni. Hadi tudósítóként mindenhol ott van, ahol fegyverek törik meg a csendet és a vezetők titkolóznak. A lapjának több díjat is nyert, és nem nézi, mit kell feláldoznia. Rámegy a házassága, nem vállalt gyermeket, és 
egyszer mellette robbantottak – majdnem belehalt, a fél szemét el is vesztette. Gyűlöli a háborús övezeteket, de a kötelességtudata nagyobb. Neki ezt meg kell tennie. Közben próbál egy párkapcsolatot is fenntartani, és megtalálni maga mellé a hasonlóan elhivatott fotóst, aki vele tart bármeddig.
A film megtörtént események alapján készült, és egyértelmű célja, hogy emléket állítson a riporternek. Nem véletlen, hogy a végén mutatnak róla igazi felvételt is, és bejátsszák, ahogyan megfogalmazza az életcélját.
Érdekes a koncepció. A végén indulunk, egy bizonyos háborús övezetben. Ha nincs előismeret, nem tudjuk, miért pont ez a helyszín, ahonnan majd visszafejtjük a korábban történteket. Visszaugrunk éveket, és a végponthoz képest határozzák meg mindig, ahhoz képest hol vagyunk, hány évvel korábban.
Ha tudjuk, miért az a film végpontja, hogyan válik majd az a drámai tetőponttá, egyszerre nyerünk és vesztünk is. Sokkal érthetőbb a szerkezet, ha ismerjük ezt az adatot. Különben nem érteni, miért kell egy ugyanolyan helyzetből visszaugrálni sok korábbi, szinte ugyanolyan háborús övezetbe. Legfeljebb Marie magánéletében vannak változások, de ezek annyira mellékszálon vannak, hogy azért nem lenne érdemes ennyire ugrálni ide-oda.
Ám, ha tudjuk, miért az a kiemelt helyszín, a film poénja és drámai tetőpontja veszik oda. Nem lesz meglepetés, nem lesz tragédia. Nem vagyok benne biztos, hogy megérte így ugrálni az időben. Valószínűleg egy lineáris cselekményvezetés nekem jobban tetszett volna.
Mit tudunk meg ebből a filmből? Amit biztosan, hogy egy hadi tudósító, ha komolyan veszi a munkáját, mennyi áldozatot hoz. Nem csak a testi épségét és az életét veszélyezteti, de soha nem lehet olyan családja, mint az átlagembereknek. Túl nagy a nyomás, túl keveset van otthon, és akkor is máshol jár az esze. Tele van visszamaradt sérülésekkel, nem csak fizikailag, de lélekben is. De ez, konkrétan Marie életében nem látszik itt személyes drámának. Annyira szárazan, dokumentarista stílusban jelenik meg mindez, hogy érzelmileg nem tudtam átélni a nehézségeket.
Pedig Rosamund Pike remek színésznő, és eljátssza a szerep érzelmi oldalát is. Az érzelmi traumák, a keménysége, a karakter összetettsége megvan. Csak a film és a cselekmény nem segít abban, hogy mindez át is jusson hozzám a vásznon keresztül. Annyira nagy, drámai központi üzenetet akarnak megfogalmazni, hogy elveszik közben a film.
Az üzenete. Egyet tudok érteni vele. A modern ember egoista vakságban szenved, ahogy Marie is látja. Nem tudják, de nem is érdeklik őket, hogy a világ más, gyakran eldugott helyein milyen kegyetlenségek zajlanak, hogyan mészárolnak le tömegeket. Amíg a modern nyugati ember napi kényelme és komfortja megvan, mit érdekli őt, hogy máshol mindennapi gyakorlat gyerekkatonákkal nőket erőszakoltatni és kivégeztetni a civileket? Jobbnak kellene lennünk, és ezért vannak olyan közvetítők, mint Marie volt.
Az üzenet azonban önmagában kevés. Sok háborús övezet, és egyik pokla sem ütött meg a filmből. Annyira vártam, hogy rázzon meg, de nem tette.
Papíron sikerdrámának tűnik. Erős téma és üzenet, tele remek színészekkel. Mégis, a végeredményt látva ez csak ígéret maradt.
Egy magánháború - 5/3 az üzenete értékes, de mint film, nem tudott lekötni. Pike kemény, de mozaikos a sztori.
