Több regény foglalkozott azzal a témával, hogy Európából vonattal mentették a kisgyerekeket a nácik elől Angliába. Ezek alapján nekem nem tűnt úgy, hogy ez olyasmi téma lenne, ami ismeretlen, távol van a köztudattól.

Így nem is értettem, hogy miért alapkoncepció ebben a filmben, hogy a csehektől vonattal mentett gyerekek is léteztek. A történetben, amikor Nicholas a naplójával elviszi az adatokat egy történészhez, az teljesen ledöbben, milyen mértékű szervezkedés volt ez. Így azért átértékeltem az előzetes gondolatom: ez nem pont az a gyerekvonat; ez kifejezetten Prágából indult és csak onnan hoztak gyerekeket, helyezték el őket angol családoknál. Nem volt hivatalos szerv mögötte, csak pár lelkes fiatal a családjaikkal, akik szerveztek mindent. Bőven volt mit: a film Nicholas Winton nyomába ered, aki a bejutáshoz szükséges dolgokat kezdi intézni Londonban. A hibátlan úti papírok csak egy dolog, de eleve rendelkezni kellett családdal, aki fogadja a gyereket. Pénzt kellett letenni előlegbe – nem is keveset, amelyet majd a háború után a gyerekek hazaútjára szántak. A filmet elnézve minimális lehetett az a gyerek, aki visszakerült a hazájába a történet után. A kiderülő történetekben inkább az hangzik el, hogy az otthon maradt családtagjaik hogyan haltak meg a gettóban betegen, vagy melyik táborban gázosították el a németek, vagy lőtték agyon egy menetelésben.

A múlt jelenetei ezt a munkát és azt a veszélyt mutatják be, amit a fiatalok vállaltak a családokért. A jelen azonban egy egészen más szempontból közelít a témához: a jelenben az idős Nicholas még mindig szenved a történtek miatt. Nem is szereti, ha szóba kerül a háborús munkája – ha valaki mégis ismeri a történetét, a saját szerepét szinte semmire se tartja. Bűntudata van, tömören megfogalmazva. Ő nem azt látja, mennyi gyereket mentettek meg, hány élet folytatódhatott Angliában. Őt azok kísértik, akiket hátra kellett hagyni. Hopkins ezt domborítja ki, és ez a film jelenének mozgatója is: ahogy szerényen, az élete vége felé rendezné a papírjait, és keresi, ki venné még valami hasznát, nem csak porosodna egy múzeum szekrényében. Csak aztán a történet robban, amint megfelelő emberek tudomást szereznek róluk és a gyerekekről. Kiszámítható, de akkor is hatásos jelenet, amikor a tévéstúdióban a műsorvezető a közönség felé fordul, ahol első sorba be lett ültetve Winton, és megkéri őket, álljon fel, aki neki köszönheti az életét. Lehet tippelni, mi történik.

Nem nagy film, amit reklámoznának a moziban. Nincs benne olyan látványelem vagy sokkoló képsor, ami miatt emlegetnénk a háborús filmek között. Minimális helyszín, irodák és magánházak, a vonat. Az, hogy mégis valami több van benne, nekem a szereposztás miatt egyértelmű. Tele van pakolva kisebb-nagyobb sztárokkal, és még kis mellékszerepre is beugrott egy olyan név, mint Jonathan Pryce. Hopkinstól már láttam hasonló belső dilemmát filmen, de attól még jól hozza itt is. A nagy kedvencem különben a múltban az anyját játszó Helena Bonham Carter volt. Annak a nőnek olyan energiái vannak, hogy teljesen mindegy, hogy gonosz banyát, mellőzött hercegnőt vagy a főszereplő anyját játssza, ellopja a rivaldafényt. Johnny Flynn a fiatal Nicholas, amit még mindig nem emésztettem meg. Nagyon más karakter, mint a színésztől megszokott, nehezemre is esett ráismerni. Ami a film szempontjából nem baj – inkább láttam Nicholast, mint Johnnyt a jeleneteiben.

Mivel friss élményem az Érdekvédelmi terület is, nem tudom nem egymás mellé tenni, hogy ugyanaz az élethelyzet, mennyire mást hoz ki emberekből. Az egyik képes piknikezni a krematórium mellett, míg a másik évtizedekig rosszul érzi magát attól, hogy nem mentett meg elég embert. Ez a brutális.