Jövőbeli, robot meghibásodós, házi őrizetben tengődő.

A nem túl távoli jövőben robotok teszik az emberek életét még kényelmesebbé. Alice szereti a régiségeket is, de az ő háztartásában is van több robot: egy kiszolgáló, egy agytröszt, régi típusú takarító vagy a lánya gyerekkori pajtása. A házát is mesterséges intelligencia irányítja. Az asszony éppen vendéget fogad: egy ügynököt, akit érdekelnek az írásai és akár színpadra is feljuttatná. Max a fiát is magával hozta, aki a tévét kapcsolgatja, amíg az apja befűzné Alice-t. Hamarosan érkezik Alice válófélben levő férje, Victor az új barátnőjével, a nevelt lányukat beadni az asszonynak. A szomszédasszony is beugrik az elkóborolt kutyáját keresve. Mire észbe kapnak, egy kinti közúti eset miatt a ház bezárja őket a saját védelmükben. Miközben az emberek egymásnak esnek, kitörni próbálnak vagy éppen egymásra találnak, Alice robotjai azon dolgoznak, hogy emberibbek és szerethetőbbek legyenek. Kell is, amikor a hatalmat átvevő diktátor robotok egyike a házba jön és parancsolgatni kezd.

Egy francia filmtől alapvetően azt várnám, hogy legyen életigenlő, esetleg tragédiák ellenére is napfényes, legyen tőle jobb kedvem. Az egyik olyan film, ami ezt a sémát kialakította a fejemben Jeunet Amelie-je volt.

Le is csaptam, amikor feltűnt, hogy a Netflix kínálatában ott van egy film a rendezőtől, amit még nem láttam. Most meg gondban vagyok, hogy mit is mondjak erről a filmről. BigBug – nagyon nem illik a fent említett zsánerbe.

Egyrészt, ez egy szatirikus sci-fi. Nem éppen az a zsáner, ami a képernyő elé tudna csábítani. Mindig inkább a zavaró, rossz érzést keltő részek dominálnak számomra az ilyen filmekben, és a humor helyett az élek vágnak annyira, hogy nem tudom élvezni a filmet.

Ebben is találtam ilyen részeket. Visszatérő motívum egy tévéműsor, amiben robotok idomítanak embereket, ha ez jó szó rá. Az emberek tesznek úgy, mintha a robotok lennének az emberek, ők meg az állatok. Csak egy példa: a robot sétáltatja a kutyát, csak éppen itt a kutya egy négykézláb mászkáló ember, aki kutyát játszik. Értem, hogyan akar ez humoros lenni és még azt is felfogom, mi benne az üzenet. Csak éppen taszít, mint nevettet. Közben meg azon járt az agyam, hogy vajon a kutyám hogyan éli meg, hogy pl. pacsit kell adnia, hogy odaadjam neki a vacsoráját.

Az is elég visszás, ahogy a házi robotok emberiek akarnak lenni. Rossz volt nézni, ahogy erőlködnek, aztán csak azt érik el, hogy az emberek megijednek tőlük, vagy nem értik, mit művelnek. Pl. töltenek le maguknak humort a netről. Aztán a nevetésüktől mindenki kikészül. A végére mégis emberibbé válnak, mert segítenek az embereknek a szuperrobot ellen. Feláldozzák magukat, kedvesek, és itt már nem a szemöldök szalad fel, amikor az egyik közli, hogy lelket is töltöttek le maguknak. A végére családtagok lesznek.

Sok eleme van, ami miatt merengtem, hogy ez egy utópia vagy egy disztópia. Mert az agyamra ment, ahogy egy reklámrobot azonnal mindenre megjelent és kínálta az új terméket, de tényleg minden téren kielégítették a robotok az igényeket. Minden házimunkát ők végeztek, és pl. a szomszédasszony, Francoise egyszerre szeretőként és szinte fiaként szerette a család edzőrobotját. (Az se semmi volt, amikor ez a robot tanította a többit csábításra.)

Az embereket nem véletlenül hagytam a végére. Elsőre mindenkire rá tudok húzni egy klisét: a kanos szélhámos, aki bármire kész, hogy a háziasszonyt ágyba vigye. Az emberektől elvadult kamaszfiú, aki szívesebben lenne robot, mint ember. A lázadó kamaszlány. A kapuzárási pánikban szenvedő férj, aki nejét lecserélte a fiatalabb és bögyös titkárnőre. Ahogy össze lesznek zárva, aztán változni kezdenek a viszonyok és sok esetben nyitni tudnak a karakterek valami mélyebb felé. Nem mindenki, vannak menthetetlenek, de többeknél van személyiségfejlődés. Azt szerettem nézni, ahogy ez olyan apróságokban is megmutatkozik, mint a személyes terük megváltozott használata. Pl. Léo, Max fia. A film első felében a többiektől elkülönülve ül, véletlenül sem ér hozzá senkihez, és ő az egyetlen, aki pl. azt a robot-ember tévéműsort szívesen nézi. Aztán a kevés hely miatt neki jut a matrac Nina, a háziak kamasz örökbe fogadott lánya szobájában. A lánnyal beszélgetni kezdenek, és egyre csökken köztük a táv. Ahogy jönnek az érzelmek, Léo egyre inkább emberi és már nem akar robot lenni. A végére már közvetlenül Nina mellett ül, spontán megpuszilja és eszébe se jut bekapcsolni a tévét, hogy robotokat nézzen.

De ki lehetne emelni Victort is, aki szembenéz azzal, hogy mit adott fel és mire cserélte le. De melyik az, amelyik tényleg boldoggá teszi? Szinte azt tudnám mondani, hogy akik fejlődhetnek és egymásban megtalálják, amitől ember az ember, együtt maradnak és család lesznek. A robotokat is beleértve. Akik pedig képtelenek a mélyebb érzésekre, felszínesek és üresek önzők voltak és maradtak, távoznak.

Vannak viták, érzelmesebb vagy furcsa jelenetek, most kifejezetten élveztem nézni, ahogy a csoport dinamika hullámzik a kényszerű karantén alatt. Ahogy azon igazság is tökéletesen megjelent, hogy nincs nagyobb összekötő erő, mint egy közös ellenség.

Látványra is a különös lesz a számomra találó jelző. Nem túl futurisztikus, kis részletekben látszik, hogy a jövőben játszódik. De a robotok vagy nagyon gépszerűek, vagy szinte teljesen emberiek kis jelmezzel robotossá alakítva. Nem látványfilm, be is vannak zárva egyetlen házba, de tudott működni.

El tudom képzelni, hogy más hangulatomban eléggé irritált volna a film, mert a furcsa jelző lekoptathatatlan róla. De most inkább érdeklődve tanulmányoztam, van is benne olyasmi, aminek a kedvéért újranézném, mert jobban meg akarom érteni.

BigBug – 5/4 tetszett, hogy mennyire megosztó és különös. Talán zavaró is, de most inkább az agyam mozgatta és van kedvem újra megnézni is.