Újabb epizódokat nézhetünk halálról, szerelemről és robotokról. Azért az évad végén megfordult a fejemben, hogy hol a szerelem? Robot és halál van benne rengeteg módon, de gyengédebb érzelmek elvétve és mellékszálon. Talán egy, amiben valami vonzalom akadt, de ott sem az a történetszál, ami köré a cselekmény épül.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne szórakoztató az antológia. Sokféle történet, több csattanós vég és a látványa is változatos. Minden történet egy más világ, minden tekintetben.

Ami elsőre beugrott, hogy John Scalzi nagyon szeretheti vagy gyűlölheti a macskákat. Korábban őket tette meg a Föld új gazdáinak, most pedig az apokalipszis idején a macska lesz, akinek sikerül elhagynia a Földet és újrakezdenie egy más bolygón. Vagy ez sci-fi író betegség? Felötlött bennem Tchaikovsky regénye, a sokféle világgal – az egyikben a macskák lettek az élő istenek, akiket minden más élőlény rajongva szolgált és imádott.

Addig is bírtam azt a részt, ahogy a három robot felmérte, hogy az emberiség mennyi módon igyekezett túlélni a világ végét, és milyen módokon pusztultak mégis bele. Alapozhatsz a vadakra és a gazdálkodásra, ha a bolygót már levadászták és a földet tönkretették… De a vezetők bunkerét is lehetne említeni, ahol gyorsan eljutottak az étkezés újragondolásáig. Bár, ha belegondolok, az elég régi módszer, pl. a bálnavadászok is majdnem ugyanezt tették, amikor a csónakkal hánykolódtak a vízen, és sehol a part vagy a szerencse. A különbség? Nekik nem volt tálcájuk tálalni.

David Fincher pazar szörnyfilmet rendezett, talán ez volt a leghosszabb epizód az évadban, de minden perce megérte. A halászhajóra felkerül egy szörny, ami zsarolni kezdi a legénységet. Megmondja, melyik szigeten akarja, hogy kitegyék. Remek módon kommunikál: egy hullát húz magára, akár egy zoknibábot. Az önjelölt kapitány, eredetileg navigátor igyekszik mindenkit megmenteni, az ártatlanokat a szigeten, de a saját legénysége is veszélyforrássá válik. Minek kockáztassák az életüket, ha a szörny mást is megenne helyettük? Kettős feszültség van egészen a végjátékig: ki öl és eszik meg kit? Ember, szörny is lehet gyilkos bestia. Torrin erkölcse ravaszsággal párosul, és izgalmas játszma végig az epizód.

Bár az emberi alakok nem nyűgöztek le, erőteljes a rész látványvilága is. Egyes jelenetei akármelyik horrorban megállnák a helyüket.

Van zombifilm miniben – jót mosolyogtam azon, hogy kicsit Swift fejében érezhettem magam. Milyen jelentéktelennek tűnnek a dolgok, ha te vagy Gulliver Liliputban. Akár az egész emberiség pusztulása is csak egy jelentéktelen kis esemény a világegyetem végtelenségében. Mennyire semmi az ember, és mégis, azt gondoljuk, mi vagyunk a világ közepe. Közben meg ott van minden zombis klisé, és valóban, kicsiben lefedi az ilyen filmeket.

Martha egy idegen bolygón marad egyedül sérült felszereléssel és próbál életben maradni. Jól nézett ki, de különben nem fogott meg különösebben. Látványos grafikájú akció a katonai csapat harca a módosított grizzly medvével. Elsőre különben azt hittem, Ragadozó átgondolás lesz, hát nem éppen… (Van benne még egy katonai csapat akcióküldetés is, ott idegen lények ellen. Hasonló élmény: kevesebb mondandó, de látványos harcok sora.)

Van egy hasonló gondolat a Swarm világában is. A fejlettség nem kedvez a túlélésnek. Érdekes sci-fi, más kultúra, és szép grafika. De a minden mögötti gondolat, az a végső kimondott igazság, azért érte meg igazán megnézni.

Durva, de Mason patkányai is megmozgatták az agyam. Adott egy paraszt, aki a patkányokat akarja kiírtani a pajtájából, aztán egy második világháborús csata közepén találja magát. Brutális, hogy a gép mit tesz az állatokkal, akik hősiesen küzdenek az életükért. Az sci-fi, hogy a patkányok hogyan fejlődnek és lesznek emberiek, de ha ezt leveszem, marad az emberi természet, akkor ez is a komoly darabok egyike. Az emberi tényleg csak ennyi lenne? Meg sem próbál együttélni, kompromisszumot találni – a megoldás a tömegmészárlás. A történet ad reményt, tanulhatunk és még van visszaút, de jó lenne tényleg ilyen irányba lépni, mert mire észbe kapunk, minden élet patkánynak érezheti magát köröttünk. Hiába küzd, fejlődik, az ember és a technológia végez vele.

Végül, amit még kiemelek, Jibaro. Aki egy süket konkvisztádor, aki társaival egy misztikus vízi asszonyt akar megrabolni és -gyilkolni, aki töméntelen vagyont hord a testén, és a hangjával végez a rá törőkkel. A látvány nagyon egyedi, szinte valós – de csak majdnem, ettől nagyon zavarónak is találtam, miközben a szépségét is felfogtam. Van benne valami egzotikus. A történet tipikusabb, ismerős panelekből áll össze – de ahogy mindez megelevenedik, az kiemeli.

Így gondolom már látható, hogy a robotok és a halál téma többszörösen megjelenik, míg a szerelem most nagyon eltűnik. A Jibaro egy jelenetében van valami gyengédebb vonal, amit a férfi erőszakkal gyorsan meg is tör. A Swarm két tudósa között alakul ki viszony, de azt se nevezném szerelemnek. És ennyi. Nem sok, igaz?

A sorozat jellemzője, és most is pipa, hogy ismert szerzők novelláit is feldolgozzák. Érdemes a rendezőket is figyelni, már neveket is nyertek meg. Sőt, az eredeti novella átdolgozói között is bújik meg olyan név, mint a saját jogon sikerszerző Joe Abercrombie (pont a nekem bejött patkányos történetet dolgozta fel ő).

De több jó sztori, gondolatok és sötét szórakozás vár, és nézni is jó. Kedvet is kaptam, hogy korábbi részeket is visszakeressek, mi mindent volt már ebben az antológiában megrajzolva.