Két dolog volt, ami bevonzott az előzetes után. Az egyik a szereposztás, bírom Oscar Isaac munkásságát. A másik, a kártyás vonal. Van bajnokság, szerencsejáték nem annyira a szerencsére bízva. Aztán megnéztem a filmet és most fogom a fejem.

Mert ez sokkal inkább dráma, háborús trauma film, mint sport vagy más. William veterán, és olyan traumát cipel, ami szinte elmebaj. Nem véletlenül alakított ki magának rutinokat, és vannak olyan szokásai, mint a hotelszobák teljes lefedése lepedőkkel. Cirk nem volt katona, de az apja igen, és másodkézből élte meg, mit tett a sereg a saját embereivel. Mindent vissza lehet vezetni addig, hogy a rendszer rossz és a kisemberek szenvednek. Látjuk azt, mit kellett tenniük, milyen szenvedést éltek túl és ez milyen problémákat okozott. Látjuk, hogy hagyta őket maga a rendszer cserben, és kaptak még több szenvedést, míg mások, a hatalom emberei élik vígan az életüket és gazdagodnak minden trauma nélkül.

De mellette egyéb szálak is haladnak. William szeret láthatatlan lenni, nem feltűnni és biztonságban élni tovább. De az életébe lép Cirk a maga őrült bosszútervével, és William őt akarja megmenteni. Ez a végső vezeklése. Ezért nevez a pókerbajnokságra, és ezért nézzük, ahogy menetel a bajnoki cím felé, Közben kártyajátékosként is megismerjük: hogyan számol, és inkább matematika számára a szerencsejáték, nem simán hazárdjáték. Közben La Lindával, a pénzemberrel összekötő egykori játékossal is egyre közelebbi viszonyba kerül.

Így van sport, van mentor – tanítvány viszony, van szerelmi szál és van road movie is. Csendes, nyugodt film, ami a sorsfordító csapást is olyan halkan viszi be, hogy elsőre nem is hittem, hogy ilyen könnyeden a feje tetejére tud állni minden. De tudott.

Megvan a maga stílusa, ahogy így csendesen mond el nagyon komoly tartalmakat. Bűnről, vezeklésről, kisiklott életekről. Nem tolja a háborút a képünkbe, de sok-sok sérült emberen keresztül mutatja, hogy milyen következmények vannak. Hogy mindenki sérül – ha konkrétan a filmet nézem, itt egykori vallatótiszteket látunk, akkor szenvedést okoztak másoknak. De ők maguk is kikészültek, és nagy nehézségek árán tudnak csak valamiképpen funkcionálni. Van, akinek ez sem sikerült, mint Cirk apja, aki bántalmazó férj és apa lett, majd öngyilkos is lett.

Elméletben tudom mindezt értékelni, és van benne több minden, amin el lehet gondolkodni. Mint a főszereplőnk neve: William Tell. Tell Vilmos. Tulajdonképpen ez a Will is fel fog lázadni a rendszer ellen, de hogy sikert ér-e el a végére? Nem hiszem.

A szereposztás is pazar. A négy kiemelt szereplő mind sikeres színész. Oscar Isaac nagyon oda is pakolta a játékát. Olyan erős a jelenléte, hogy halványodik mellette mindenki. Tiffany Haddish meglepően bájos és nőies tud mellette lenni. Tye Sheridan szerintem színésznek lényegesen gyengébb náluk, de az elveszett és kallódó majdnem tinit azért hozta. Willem Dafoe pedig meglepetés volt – nem is ismertem fel. A stáblistán ütött meg, hogy ő kit játszott.

Látványvilágra is ki van számolva, és hangsúlyosan vannak elhelyezve a kizökkentő jeleneteket. Ahogy a sivár haladást megtöri egy-egy emlék, vagy amikor nyakig véresen a végére kijön a szobából William.

Elméletben tehát sok jót tudok mondani erről a filmről. Van tartama és mondanivalója, korrekten megvalósították és Isaac nagyot játszik benne. Mégis, én nagyon nem szerettem nézni. Nem egyszer lassúnak, unalmasnak is éreztem, és tényleg csak Isaac játéka miatt tartottam ki vele végig, a történet nem tudott lekötni. Így azért szemöldökfelvonással díjazom az olyan kritikát, melyek szerint ez az év egyik legjobb filmje. Hát… nálam nem.