Bár a kritika szerette a filmet és Diane Kruger személyében egy ismertebb név is van benne, valahogy mégsem tűnt ki a kínálatból. Pedig a hasonló, karriert építős, táncos filmek érdekelnek, keresem is őket. Mindegy, a lényeg az, hogy belefutottam ebbe a darabba.

Mert elég kemény film. Bármilyen téren nézem, a hősnő, Joy elég kemény helyzetekbe keveredik. A családja, a teste, a karrierje, a szerelmi élete. Néha volt is olyan érzésem, hogy egy nagy lejtmenetet nézek, amiben hiába igyekszik a hősnő, hiába érdemelne többet, egyszerűen nem olyan a világ, hogy hagyja érvényesülni.

De, akkor történettel nézzük - a legfontosabb oldal a karrieré. Joy Womack volt az első táncos, akit amerikai létére felvettek a Bolsoj tánciskolájába. Ott aztán mindenki megnehezítette a dolgát: mivel amerikai volt, távolságot tartottak tőle és utálták. A tanárok minden mozdulatába belekötöttek, mert amerikai és nem orosz stílus szerint táncolt. Mindennaposak voltak a rivalizálás miatt a kemény megmozdulások: simán tettek a lányok tört üveget egymás tánccipőjébe. A tanárok pedig úgy fogták őket, hogy akkor is táncolni kellett, nem lehetett időt kérni és megtisztítani a cipőt. Ha vércsíkot húzott, akkor azt húzott. Még mondogatták is, ha nem szenvednek és nem fáj nekik, akkor valamit nem csinálnak jól. Papírvékonynak kellett lennie, így aztán a 15-16 éves lányok már komoly anorexiát szedtek össze. Nem lehetett elég jónak lenni, ami az amerikai lányt duplán sújtotta.

Amerikai - azzal elérünk oda, hogy hiába minden, azért nem kapja meg az áhított felvételt a Bolsojba. De Joy - akit itt Joikának oroszosítanak, nem adja ilyen könnyen az álmát. Képes kiskorúként érdekházasságot kötni egy táncostársával, hogy orosznak számítson. Ott aztán majd megint jön a szenvedés: ott sem az számít, ki a tehetség, ki érdemelné meg, hogy szólót táncoljon. A pénz számít. Kinek vesz a kitartója szerepet? Vagyis, Joy ráébred, hogy a táncosokat prostituálják, és ha többet akar, nem csak a kart, akkor neki is kell keresnie egy pénzes művészetpártolót. A társulat segít, minden annak van alárendelve, hogy ki tudja magát árusítani.

És innen még van, a film folyamatosan hozza a fordulatot, új helyzetet. De a tematika látszik: Joy elér valamit, hogy aztán jöjjön az újabb pofon és akadály. Jó film, okosan van megírva, de brutális, mennyire komor és zsarnoki, megnyomorító rendszert mutatnak be. Ami még azt is ledarálja, aki elfogadja a szabályokat és mindent elvisel. Mint Joy tanára, Volkova, aki belekényszerült a támogató karjába, terhes lett és a rendszer eldobta.

A film egyik nagy kérdése számomra az volt, hogy miért tartják fent ezt a rendszert? Mert, aki belekerül és felér a csúcsra, az átveszi az életét megnyomorítók viselkedéseit és szokásait. Annyian emelhetnének szót, tehetnének valamit, de mindenki csak tűr és megroppan.

Joy története, de mellette szépen felépítik Volkovát és a kettejük kapcsolatát is. Tanár - diák viszony, de az orosz szigorral és keménységgel. Mintha a tanár össze is akarná törni a diákot. Ez mondjuk nem csak Volkovára igaz - Joy más órákra is bejár és ugyanez igaz ott is.

Amit egy ilyen filmben látványba bele lehet tenni, ez a film hozza. A táncot, a helyszíneket, ruhákat. De ennél is fontosabb a két kiemelt nő és az őket játszó színésznők. Ryder olyan szinten hozza a kínzott lányt, hogy nem egyszer felszisszentem a szenvedései láttán. Csodálom is, hogy a színésznői kapcsán sincs jobban előtérben a film, mert van ebben a filmben munka és emlékezetes alakítás.

Nem fogom a Fekete hattyú mellé odatenni, és hasonlítgatni, bár lehetne. Abban alapvető különbséget látok, hogy Joy nem magával kellett küzdjön, hanem ez a film egy egész elnyomó, brutális és kegyetlen rendszerbe helyez bele egy fiatal lányt. Akadályok és pofonok, de megy előre.