Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy én ezt a történetet már láttam. Ahogy néztem, folyamatosan az volt bennem, hogy ez nem egy remake? De mié?
Nem is jó, hogy ez kötötte le az agyam, mert ez egy korrekt thriller. Biztosan jobb lett volna, ha nincs folyamatosan a déjá vu, mert így a durva csavarokon se tudtam meglepődni, olyan ismerős volt. Pedig ebben a filmben nem kényeskednek, olyan fordulatok vannak benne, hogy az ember csak néz, hogy ez már nem lehet igaz. Röviden: itt nincs biztonságban semmi és senki. Azt hiszed, ő a főszereplő, a hős és biztosan megússza? Itt nem szabad erre mérget venni.
A történet fordulatain túl eladja a szereposztás is. A legjobb húzásuk az volt, hogy Hugh Bonneville nagyon kiléphetett a keretből, amibe a Downton Abbey tette. Azzal díjakat nyert, és vagy az a szerepe, vagy a Paddington jólelkű apa figurája jut róla eszembe. Itt viszont… Látszólag egy modern lord, előkelő környezettel, csupa modor és rang, kifinomult beszéddel és komoly, bírói szakmai múlttal. Aztán beugrik hozzá egy lázadó graffiti művész, meglát valamit, és jön a mélyrepülés. Az álca hullik, és Bonneville már nem az a megbízható nemes, akinek eddig láttuk. Nem akarom lelőni, mit és hogyan tesz, milyen indokból, de teljesen más arcot mutat, mint amit hozzá kötök. El tudom képzelni, hogy lesz, akit zavar ez a nagyon más szerep, de azt kell mondanom, nem is ugyanaz a célközönség. Mindenevőkkel nincs gond, de aki egy-egy zsáner szerelmese, kétlem, hogy a Downton Abbey után erre a thrillerre fájna a foga.
Kellemes meglepetés volt Kelly Macdonald kétségbeesett anya figurája is – talán az volt a kedvenc részem tőle, amikor az egyik betege arról mesél neki, hogy azért öngyilkos lenni, hogy a szüleinek bemutasson. Ahogy közben szétesik a nő, mert a saját fiával való kapcsolata rémlik fel neki.
George MacKay volt a lázadó graffitis, szintén nagyon más szerep, mint ami az 1917 után róla beugrik. Nem állt neki rosszul, de annyi jelenete nem volt, hogy igazán kiugorjon.
Működött a film, ahogy váltogatja köztük a nézőpontot. A fiú és az anyja, a legjobb barátja és az egykori bíró. Kirakósként áll össze a történet, és működtek a kis utalások. Hiába láttam, hogy mi történik, valahogy mégis kellett, hogy majd ki is mondja, és el is higgyem. Mert azért arra figyeltek, hogy az igazán sokkoló részeket ne mutassák. Ha mutatták volna, akkor lett volna itt holttest darabolástól kezdve kínzásig sok minden. Sejtetnek, és ez jobban is mozgatta az agyam, mintha premier plánban közvetítettek volna mindent.
A végére talán a keserédes jelzőt dobnám be, sokan nagyon nem azt kapják, amit érdemeltek volna. Néha ki is maradtak kockák, van egy megromló házasság, amit pl. nem értettem, hogyan jutnak oda, hogy nagyon várják a közös babát, majd külön költöznek.
Már próbáltam rákeresni, de még nem jöttem rá, honnan ismerős ennyire a sztori. Még töröm a fejem.
