Ki emlékszik olyanra, hogy Tom Hanks negatív szerepben volt látható? Én nem. De ezt a szerepet bevállalta és valami olyat tett bele Baz Luhrmann Elvis Presley filmjébe, amit tőle nem szokhattunk meg. Már ezért érdemes volt leülni elé.

Mert ez a film egy más megközelítésben mesél a rock királyáról. Tom Parker ezredes lesz az elbeszélő, aki védbeszédet mond maga mellett. A jelen, Elvis halála után a nyitópont, amikor őt vádolják visszaélésekkel és az énekes halálba hajszolásával. Egy közel 3 órás filmben fejti ki, hogy milyen volt Elvis és érvel, hogy nem ő tehet a végéről. A durva különben az, hogy mégiscsak az sül ki belőle, hogy nagyon sok mindenért ő a felelős. Mintha vak lenne arra, hogy önzésből mit vétett az énekes ellen. Kihasználta, és úgy alakította a karrierjét, hogy neki, Tom Parkernek legyen a legjobb. Amikor Elvis menekülni akart volna, nem engedhette el – a saját adósságai miatt -, és mondhatni, belezsarolta egy olyan életbe, ami a pusztulásba vitt.

Talán ez az, ami nekem legjobban lejött a filmből. Elvis itt egy álmodozó, egy muzsikus, akit az álmai húznak előre. Megvan egy cél, el akarja érni és azért teljes erőbedobással küzd. Lehet az egy új stílus, egy nagyszabású show vagy valami anyagi, mint egy ház. Parker lesz az, aki megöli az utolsó álmait, és így ez az Elvis csak egy robot lesz, akit bedrogoznak, lenyomja a haknit és feladja. Akart volna egy komoly filmszerepet, világ körüli turnét, és Parker egyiket sem engedi. A fiatalabb Elvis még lázadt és ki tudott törni, de a 40 éves, az apjával és az anyagiakkal fenyegetett Elvis már csak belepusztul ebbe.

Tetszett az is, hogy átadja a film, hogy milyen hatást gyakorolt az énekes – nem csak a zenére, hanem társadalmi kérdésekben. Nagyban mennek a polgárjogi harcok, a feketék küzdenek az egyenjogúságukért, és Elvis az ő kultúrájukat terjeszti. Van is egy olyan rész, ahol egy rasszista politikus azért száll rá a fiatal énekesre, mert a hangzása, a mozgása az afroamerikai kultúrát idézi, népszerűsíti. De látszik is, hogy Elvis a fekete zenészekre nézett fel, tanult tőlük, később népszerűsítette is őket.

Van idealizálás a történetben, ez is igaz. Elvis emelkedik a Jó piedesztáljára, míg Parker egyre lejjebb süllyed a Rossz felé. De ettől működik a film – miközben ott van a karrier, egy olyan életmű, ami máig meghatározó a zeneiparban, a kettejük dinamikája mozgatja a filmet. Nehéz is igazságot tenni, mert abban is van igazság, hogy Parker főleg a kezdeteknél sokat tett, sztárt és ikont faragott Elvisből. Csak aztán már nem Hóember volt, aki a merészet és meghökkentőt kereste, aki nagyot nyújtott – hanem a kényelem ember, aki begyűjtötte volna a pénzt és semmi kockázatot nem vállalt volna. Nem véletlen, hogy ő nyomja annyira az Elvis nevével eladott ajándéktárgyakat. Míg Elvis merne újítani, megújulni, Parker már semmit nem próbálna ki.

Látvány, színészek, zene – Luhrmann ezekhez nagyon ért, és egyik téren se nagyon lehet belekötni. A soundtrack egyszerre eredeti Elvis, egyszerre újrajátszás és helyet kap benne a korszak egyéb zenéje, a maivá tett Elvis dalok is. Sokszínű, miközben megvan a tematika.

Látványos, harsány, a korszakot és azt a show világot is megmutatja, amit a rock királya épített. Az különben önmagában látványelem, ahogy Austin Butler az elején adhatja magát, aztán egyre inkább ahhoz az Elvishez igazítják még az arcát is, akit mindenki ismer.

Erős a szereposztás. Ahogy írtam, Luhrmann jó abban, hogy kihozza a színészeiből a maximumot. Tom Hanks nekem teljesen megújult ezzel a szereppel, míg Butler azt mutatja, hogy több van benne, mint egy helyes pofi, amibe a tini Carrie Bradshaw beleszerethet.

Bár szeretem Luhrmann filmjeit, ettől azért kicsit tartottam. De nem kellett volna. Közel 3 óra és le tudott kötni végig.