Hétvégén nem sikerült olyasmit néznem, ami igazán hatásos lett volna. Időhúzás és a szokott semmit mondás. De akkor sorozatokra bontva is.

Az All American (s05e13) még mindig a gyásznál tart, de azért érthető is, hogy egy főszereplő halála után nem térnek vissza azonnal a hétköznapokba. Most Liv van azon a ponton, hogy nem bírja tovább, és a többiek igyekeznek segíteni neki. Így mindenkivel tölt egy kis időt, beszélgetnek az apjáról, gyászról és feldolgozásról.

Lehetett volna simán egy csendes, érzelmes rész is, de persze Spencer karaktere azt nem engedi. Az egy dolog, hogy szokás szerint ő segít a legtöbbet Livnek. Az is feltűnő, hogy a barátnője mennyire erőlködik, de nem jut semmire. Spencer meg azonnal lemondja a közös programot, amikor a másik lánynak szüksége van rá. De igazából nem is ez volt a lényeg – hanem az ellentét. Liv szembe tudott nézni a fájdalmával, ő már elkezdett feldolgozni. Spencer viszont ugyanerre képtelen. Látszólag tartja magát, de be van lengetve, hogy robbanás lesz.

Sokkal jobban működne az egész, ha Spencert jobb színész játszaná, de tartom, hogy Daniel Ezra inkább eye candy. Nem véletlenül kell neki félmeztelenül edzeni most is…

Az All American: Homecoming (s02e13) pedig ötvözi az időhúzást a feketék elnyomásával, amit megint sikerült témává emelni.

Vagyis: Simone nem tud még mit mondani Damonnek, így kerüli, a srác meg gyötrődik. Most már meg sem akarom tippelni, hogy összejönnek-e vagy sem. Túlzottan ők az a páros, akiknek ez szint elő van írva a bevezető rész óta. A többiek történetei jobban sikerültek: az újabb táncórás dráma, vagy a vita a diákelnökségért.

De, ami a sorozat vállalása: most a rasszista rendőrökből kaptunk ízelítőt. Megállították a versenyre tartó csapatot, megalázóan bántak velük. Az egész szezonnak vége is lett miattuk, hiszen nem értek oda a versenyre. De talán az volt a legjobban eltalált jelenet, amikor a végén a dékán bement az edzőhöz, akin ott és akkor jött ki a feszültség. Ott látszott igazán, mekkora tétje volt az egésznek, és milyen könnyen tragédia lehetett volna.

Még akkor is, ha egy részét közhelyesnek éreztem, azért valamit át tudott adni abból, hogy miért annyira téma még mindig, hogy mennyire fájdalmas, amikor valaki csak a bőrszíne miatt kerül hátrányos helyzetbe, akár életveszélybe.

A Servant (s04e10) évadzáró annyira nem akasztott ki, de messze nem hozta azt, amit vártam.

Ha nagyon röviden össze akarnám foglalni, végre mindenki kibeszélhette magát és rendezték a dolgokat. Válaszokat ugyan nem kaptunk, legfeljebb nagyon utalásokkal és ennyi. A célt ki lehet pipálni annyival, hogy a házaspár egymásba kapaszkodik, újrakezdik és el tudnak már köszönni a halott gyermeküktől is.

Kevesebb a horror elem, és ami volt, inkább fura volt, mint ijesztő. Leanne feláldozza magát – csak éppen azt nem magyarázták el rendesen, ahogy az egész évadban nem jutott rá idő, hogy miért kell ezt tennie és ki az, akit így engesztel ki. Isten? A haláltánc a tűzben, a legfinomabb jelző, ami eszembe jut, a különös.

A plusz poénnak szánt Julian részt a végén meg inkább hagyjuk. Ebből lehetne folytatást kiszenvedni, de nagyon remélem, hogy senkinek eszébe se jut. A legbénább karakter volt az övé, és semmi kedvem további ködösítésre az Apró Szentek Egyházáról.

Zárás után egy visszatérés: A mi kis falunk (s07e06), vagyis a vasárnapi ebédem újfent ezen komédia mellett költöm el.

Ez az, amire tökéletesen igaz, hogy ugyanazt hozza és semmi meglepetés. Kicsit erőltetett, nem kicsit parodizált, de a színészek eladják.

Mivel visszatérés, a lehető legtöbb szereplőt belenyomták, és sok minden volt a részben. Anikó Laci-csábítása, könyvklub szervezés leginkább a falu asszonyaival, a közmunkások esete a hazugságvizsgáló géppel. Az a szint, ahol néha már fájnak a poénok – pl. Bazsó apja simán azt hitte, a Tamás bátyja kunyhója szakkönyv a kunyhóépítésről, de ahogy előadják, mégsem annyira gáz.

Arra meg nem is mondok semmit, hogy a legutóbbi karácsonyi rész után itt már meleg a tavasz, vagy korai a nyár. Arra nem jöttem rá. Nem is számít.