A kedvenc sorozataim között van a Black Mirror, és képes vagyok a kevésbé sikerült dolgokat is szeretni benne. Érzékelem, persze, ez már nem az a tükör, ami fénykorában volt, de a szórakozásom még megvan.
Ez az évad 5 epizódot tartalmaz, változó hosszúságban. Van benne olyan, ami filmként is elmenne, más a szokott 40-45 percben mozog. De az mindegyikre igaz, hogy film minőségben készültek. Költöttek a látványra, a színészekre, az egésznek a hangulatára.
Az is igaz, hogy valami a jelenükre illő, felnagyított és pofonvágó elemet igyekeznek beépíteni a történetekbe. Borzalmas Joan történetéből kiderül, hogy mennyire felelőtlenül fogadunk el felhasználási feltételeket, és a stream felületek tartalomgyártásának is látjuk a paródiáját. A Henry-tó hasonló gondolatot vet fel – a mélyebb tartalmak helyett szenzációhajhászás, aztán lehet elviselni a következményeket. Bár itt lazább ez a vonal, könnyen nézhető lenne sima thrillernek is. Aztán jött a Beyond the Sea, amit az évad talán legjobb részének éreztem. Sci-fi, robottal és űrutazással. Emberi kapcsolatokkal, gyásszal és thriller elemmel. Ebben halmozottan megvan minden. Emberi, szórakoztat, és kiosztják azt a bizonyos pofont is. Elképesztő, mire lehet képes a tudomány, de az emberi természet sötét oldala is. Az üzenete sem olyan könnyen rányomható, mint a másik kettőé előtte és utána. Talán ezért is van középen. Mazey napja horrorba oltott urban fantasy – és a paparazzi kultúra vádirata. Amivel a kultúránk vádirata és visszakapcsol a Henry-tóhoz. Hogy a szenzációért, népszerűségért semmi sem drága. Mert azért lehetnek ilyen dögevők a paparazzik, mert kereslet van a képeikre. Végül, egy könnyed kis fekete komédia a végére a ’79-es démoni világvégéről. Ebben az emberi természet kap tükröt – sokkal kellemesebb egy démon, mint az embertársak társasága. Megérett a világ a pusztulásra, itt meg is adják neki.
Minden részben van legalább egy olyan emlékezetes rész, ami beragad, és nem enged szabadulni. Mert talán nem olyan fájó disztópia, jövő képek vannak benne, de az emberi rossz, a sötét oldalunk kifejeződik benne. Ahogy Zazie Beetz megfogta a fényképezőt, és célkeresztbe vette a végén a halálra készülő színésznőt. Ahogy Hartnett csak ül az asztalnál, és kihúzza a széket a társának, miután az szembesült vele, mit tettek a családjával. Ahogy a sorozat után feltűnt egy régi házi videó, ami újraértelmezte a szülők kikapcsolódási szokásait.
Színes a zsánerekből a paletta. Horror, thriller, sci-fi, fekete komédia, szatíra is akad benne. Van humora, ha más-más szinten is alkalmazva. Egész más a nyitány és a vége humorának a színezete. De különben ebben a sorozatban volt a legötletesebben használt WC-poén, ami eszembe jut. Az a kiborulás, amit utána írtak Salma Hayeknek… kész.
Erős a szereposztás. Váltogatva vannak benne olyan világsztárok, mint a már emlegetett Hayek vagy Kate Mara, vagy az olyan színpadon díjazott előadók, mint Anjana Vasan. Mondjuk, amin legnagyobbat néztem, amikor azt hittem, Mazey Alicia Vikander lett. Pedig nem, csak nagyon hasonlít rá a dán színésznő. Többen a tőlük megszokott keretek között maradtak, mások megmutatták, hogy bevállalós, humoros személyek. Ilyen szempontból is érdekes volt.
Darabonként elemezhető lenne, de most inkább az összképet igyekszem megragadni. A legtöbbet előkerülő témája a média hatása, a tartalomgyártás. A Netflix saját magának is mutatja a görbe tükröt, a Streamberry egyértelműen róluk van mintázva. Nevekkel dolgoznak, és látványos, amit bemutatnak. Néha egészen filmes. A legszórakoztatóbb számomra a Demon 79 volt, de a legjobb résznek a Beyond the Sea-t találtam.
Most emlékezetesebbnek, jobban sikerültnek érzem, mint az 5. évad volt. Az biztos, érdeklődve várom, hogy teljesít majd nézettség tekintetében.
