A Dalgliesh megkapta a 2. évadot, és mondhatjuk, hogy folytatták azt, amit az első évadban. Hasonló a felépítés, és továbbra sem törekednek átívelésre. Most még annyi sem volt, mint az előző éveadban.

Mert mi is van ebben a sorozatban? Egy újabb egyedi nyomozó, bár ő nem azzal feltűnő, mint skandináv társai. Adam Dalgliesh több értelemben úriember és költő. Egyre sikeresebb is, jegyzem meg. Mégis, képtelen a rendőri munkától elszakadni, egyfajta belső kényszer számára a nyomozás. Az átívelés is az lesz, hogy a kiadója igyekszik rávenni, hogy csak az írásnak éljen. Túrázni akarják küldeni, de ahhoz fel kellene mondania. Megteszi? Aki kicsit is kiismerte a jellemét, tudja, hogy nem fog. Még a költészete is részben a rendőri létből, a halál közelségéből fakad.

De Dalgliesh egy jó ember is, figyelmes és kedves, ő valóban segíteni akar. Nem csak rejtvényként oldja a bűnügyeket, neki fontos, hogy az ügyben érintettek élete is rendezve legyen. Van benne nagyon sok empátia. Mellette jó főnök is, nem véletlenül szeret bele a kis beosztottja is - és szerintem ezt nyomozónk direkt nem veszi észre. Ez az egy, amiben hasonlít a skandinávokra: benne is megvan a hajlam, hogy boldogtalanabbá tegye az életét, mint muszáj lenne.

Ez az évad is 3 nyomozás történetét mondja el, 1-1 gyilkosságot és megoldását két részre bontva. Kb. olyan, mintha megnéznénk 3 kosztümös krimit. Lassabbak, de jól áll neki a kényelmes tempó, és ahogy megismerik az esetet és a benne szereplőket. Olyan kis ötletekkel meg fel van dobva, mint a kicsit más felvezetés. A felügyelő mindig ott áll a papírlapon, de az ügyre jellemző, szimbólumként értelmezhető tárgyat tesznek mellé.

A három eset között nincs összefüggés, a nyomozók személyén túl. Mindben közös jellemző, hogy megnézik a helyszínt, megkezdik a kihallgatásokat és Adam közben összerakja, mi is történt. Nagyon finom módszereik vannak, gyakran az emberség lesz az, amiért beszélni kezdenek. De különös hangulata van annak is, hogy nehéz belőni a korszakat, amikor játszódik a sorozat. Vannak modern eszközeik, de messze nem napjainkban vagyunk. Néha szinte Sherlock Holmes kortársának érzem őket, de pl. sokkal jobban az autóik. Még helyszínelők is érkeznek néha, az első esetben egy törvényszéki magánlaborban is járunk. És mégis, nem érződik úgy, hogy modern tudományos eszközök segítik a nyomozást.

Ezzel együtt hangulatos. Nekem leginkább azért, mert szimpatikus ez az úriember nyomozó. Bertie Carber továbbra is szomorú melankóliával játssza. Peer Kate nyomozója viszont mintha a rossz zsaru próbálna lenni mellette, kifejezetten erős tud lenni a kontraszt a két nyomozó között. Ha Kate veszi át a kihallgatást, szinte megfagy azonnal a levegő, többször is felfigyeltem erre.

Megvan a sorozat maga bája, ha régimódibb is, mint amilyen ma már egy krimisorozat általában.