Már nem is tudom, hány Pókember volt az utóbbi években. Az egyik leginkább emlékezetes minden valószínűséggel az animált Miles Morales története volt, Oscart nyertek vele, és az nagyon jól nézett ki, ahogy egy történetben sok Pókember szerepelt – más-más képregénystílust megragadva.

Elkészült a folytatás is, és mivel van Pókverzum, nem volt nehéz újabb fejezetet nyitni. Olyan Pókok fognak össze, akik tudnak a világok között ugrani, és elhárítják az átívelő károkat. Mivel Gwen bekerül, természetesen majd felbukkan Miles világában és a fiú nem bír nyugton maradni. A lány után megy, és szembesül azzal, mit váltott ki a puszta léte.

Tudom, zavaros, de nem akarom lelőni a poént. Mert van neki – ez nem csak annyi, hogy van egy univerzumokon átutazni képes gonosz, akit el kellene fogni. Pedig van az is. Nagyon sok szó van elrendelt végzetről, egyéni választásokról és a szülő – gyerek kapcsolatokról. Bár a végzetről szóló rész közel van ahhoz, hogy inkább a negyedik falat bontsa le. Egyszerűen kell a Pókember hősnek, mindegy melyik dimenzió, hogy nagy tragédia érje. Mert így van megírva. De nem csak a halál, hanem, Gwen megfogalmazza, a világokban Pókember és Gwen rendszeresen egymásba szeretnek, és soha nincs jó vége. És az eleve elrendelés az író akarata, de itt erre még nem mennek, simán az van, hogy egyes dolgoknak meg kell történni, hogy Pókember az legyen, aki. Ha beavatkoznak, nagyon ki tudnak siklani a dolgok. Elég megnézni, mi lett azzal a világgal, ahonnan a Miles képességeit okozó pók jött.

Így a film most még nem is annyira kaland és bűnüldözés, sokkal inkább önfelfedezés és a multiverzum szabályainak a megismerése. Ehhez képest hosszú – és nem kicsit lepett meg, ahogy vége lett. Eszembe nem jutott volna, hogy a Dűne trükkjét vetik be. Ettől kissé rossz is lett a szájízem, mert ebben a formában nagy a befejezetlenség, a jellegéből fakadóan.

Viszont, történetmesélésben és formátumban megint nagyot alkottak. Újfent kapunk nem egy verziót, hogy a különféle képregényvilágok hogy néznek ki. De már növelték a tétet, és filmkockákat is beillesztettek a filmbe, így a kánonba emelték a korábbi filmeket is. (Azért a Marvel nem tűnt fel, vagy legalábbis nem sikerült kiszúrnom. Csak a korábbi verziókat.)

Jól építik a szereplőket. Több dimenziót kaptak, és annak ellenére, hogy hősök, eléggé küzdenek is a jobb szó híján nyomorukkal. Senki sem egy sikerember, traumáik és kínjaik vannak, amitől a Pókemberek elég gyászos társaságot is alkotnak. Ez nem a vidám és közkedvelt Pókember mókás kalandozása, hanem a lelki töröttek gyülekezete, akiknek késztetése van a gonoszok megállítására.

Van benne ötlet, látványos, de a végső benyomást majd a folytatás fogja kőbe vésni. Úgyhogy, folytatása következik.