Egy kisfiú legjobb barátja a játéka. Amikor a játék elveszik, más játékokkal összefogva igyekszik hazajutni. És nem a Toy Story, amit mesélek. Hanem a Netflix mini sorozata, ami összevágva akár film is lehetett volna. Ami, tényleg nagyon a Toy Story alapját nyúlja…

A különbségek között van, hogy itt egy plüssnyúl szeretne hazajutni. Ollie nyuszi. Más az időkezelés is, de ezt egyelőre még nem raktam össze. Hol telt el az idő? Mert a film olyan, mintha pár nap története lenne. Ehhez képest a végére igencsak meglepődtem, hogy mindkét kiemelt játék, Zozo és Ollie történetében is mennyire nem érződött az eltelő idő. Ok, Zozo esetében legalább komoly utalás volt rá, de a nyúléban nem. Van egy nagy szakadék ott, hogy kint marad az udvaron és magához tér az adományboltban.

Ami szintén Toy Story ötlet, hogy a játékok élnek és beszélnek, ha nem látjuk őket. Zozo története pont azt hozza, Ollie esetében kicsit többet megengedtek a játékoknak. Ugyanis, amíg a gyerek van a játékkal, ők beszélgetnek, játszanak, és élhet a játék. És van még egy, ami felidézte bennem a Pixar mesét. Hogy van gonosz játék is. A Toy Story 3. mackója köszön vissza, csak itt nem plüssben. És azért annyira erős kép sincs, mint amikor mentek a játékok a kazánba a holokausztot idézően, de hát az egyik azért Pixar kasszasiker, míg a másik Disney utánérzet.

Jó ötlet volt, és nagyon szépen kivitelezték is az előszereplő és animáció együttesét. Jól mutattak együtt, nem volt olyan idegen érzete az embernek, mint egy Garfield, Hupikék Törpikék vagy éppen Alvin filmje kapcsán. Észrevenni, hogy az emberi és a játékok világát azért próbálták szeparálni, de amikor kellett, jól működtek együtt. A boltban a kutyával, vagy amikor Billy és Ollie együtt játszottak. Pedig még csak be sem zárták őket egy helyszínre, mert a játékok bejárnak egy hosszabb utat, ahogy Billy és az otthona – iskolája – kórház – erdő között mozog.

Két filmet adtak el közben, hiszen nem csak Ollie hazaútját látjuk. Az alapfilm az, de közben küzd az emlékeiért. Ugyanis sok minden kiesett neki, és apránként jut eszébe, mi történt vele, hogyan veszett el. Ami meg egy másféle film: családi dráma. Billy családjában nagyon komoly tragédia történik, és sem a kisfiú, sem az apja nem tudják könnyen kezelni. Így a film szól a gyászról is, és arról, hogy miképpen próbálhatnak a túlélők egymásba kapaszkodni. Anélkül elvesznének.

Van benne érzelmi töltet, és nem egyszer kifejezetten érezni, hogy a nézőket meg akarják siratni. Akár Ollie történetében, akár Billy-ében, bőven akad olyasmi, ami megindítja a könnyeket.

A Netflix a szereposztást a szokott módon intézte. Ha nem is világsztárokkal van tele, de fel lehet ismerni a szereplőket vagy a hangjukat. Jake Johnson lett az Apa, Gina Rodriguez az Anya. Zozo hangja Tim Blake Nelson, Rózi Mary J. Blige és Ollie Jonathan Groff. Angolul néztem, és direkt vártam, hogy meg fogják-e énekeltetni Ollie-t. Groff ugyanis musicalszínészként kezdte, és azóta is sűrűn kap zenés szerepeket. (Jégvarázs – Kristoff, csak egyet kiemelve.) Amikor meg az is kiderült, hogy Anyának van egy dala, amit el szokott énekelni a fiának, pláne vártam. Hát, nagy éneklés nem lett. Képesek voltak inkább Nelsont és Blige-t énekeltetni. Mondjuk, abban is találtam poént. A Jolene volt a dal, és Groff is szerepelt már Jolene előadásban, még a Glee idején.

Ha már a szereposztás. Egyszerűen a Netflix nem bírja megállni. Billy szülei vegyespár, latin és fehér amerikai. Billy kislánya meg fekete amerikai. Az ugyan nem derül ki, hogy vegyes pár a feleségével, vagy örökbe fogadtak, de mindegy is. Szivárvány családok, halmozottan. Nem lenne bajom vele, ha nem érezném úgy, hogy a Netflix direkt halmozza ezeket. Vagy örüljek annak, hogy ebben legalább LMBTQ játékok nem voltak? Ok, nem leszek gonosz.

Kedvesen szomorú mese, szépen van kivitelezve is. Nem minden tetszett benne – pl. Zozo és Rózi sorsa -, de a film összességében bejött.