Azt se gondoltam volna, hogy pont ez a film lesz az utóbbi időszak legcukibb romantikus filmje, amit láttam. A regényt nem sokkal az után olvastam, hogy kijött magyarul, és mit ne mondjak, nem voltam elájulva tőle. Tucat romantikus komédia, amiben olyan gyerekességek voltak, hogy a fejem fogtam kínomban. Komolyan egy farkasszem-párbaj a vetélkedő kollégák nagy versenye? Meg hasonlók.

De most rászántam magam a filmre is, és nagyon kellemesen csalódtam. Amit a regényben nem éreztem át, a színészek eladták nekem. Kb. minden jobban működött így élőszereplősen, még elmélkedem is rajta, miért.

Az biztos, hogy a színészek sokat számítottak. Pedig különösebben egyiket se bírom. Stowell leginkább katonaként van előttem Chris Hemsworth háttereként – ahogy belegondolok, elég sok mindenben játszott katonát. Most már állítom, jobban áll neki az öltöny, mint az egyenruha. Hale pedig PLL lánykaként égett be az agyamba, és mondanom se kell, Aria egyike volt azoknak, akiket nem sajnáltam volna, ha ’A’ elintéz. Itt viszont teljesen jól működnek, és párként is aranyosnak találtam őket. Színészkedni túl sokat nem kellett – szexinek és cukinak kellett lenni. Látványelemként egyértelműen ők szolgálnak, és megvan ehhez minden elem, korhatáron belül. Vagyis, Lucy Hale kapott egy sorozat ruhát, amelyek mutatnak, de nem rakják ki az idomait kirakatba. Austin Stowell pedig alapvetően öltönyben nyomult, de megvolt a kötelező kockahas jelenete is. Eye candy faktor a hatványon, azt kell mondanom.

Azt viszont tényleg nem tudom, hogy ugyanazok a béna játszmák, amiket a regényben utáltam, miért jobbak a filmen. Pedig végtelenül gyerekesnek találom, ahogy azzal ugratják egymást, hogy pl. Josh tükörként utánozza Lucy munkavégzését. Bár, egy tippem azért van. A regényben Lucy belső hangja is az agyamra tudott menni, ami a filmben szerencsére nem kerülhetett be.

Eléggé vegyítve van a klisé ezzel a baráti ellenségeskedéssel, hogy ne fussak világgá a romantikus filmek tipikus cselekményvezetésétől. Vagyis, itt is megvan a szentháromság: szenvedélyes/ellenséges kezdet után összejönnek, butaságon szétmennek és a nagy gesztussal beeveznek a boldog párok mesevilágába. Tényleg az dobja fel, ahogy az utálat – szerelem váltakozik a dinamikájukban, és nézőként akkor is inkább a szikrákat érezni köztük, amikor azt bizonygatják, hogy egymás ősellenségei.

Mivel a könyvet olvastam, azt nem tudom felmérni, hogy a fordulatok mennyire ülnek vagy meglepők – már tudtam, mi lesz. Vagyis, nekem nem kerekedett el a szemem, mint Lucy-nek, amikor szembesült azzal, hogy Josh komoly egyetemi kapcsolatának azzal lett vége, hogy a lány elhagyta a bátyjáért, aki aztán a cselekmény során össze is házasodik ezzel a nővel. Az meg ugyanolyan érthetetlen számomra, hogy Josh apja miért nézi le annyira a kisebbik fiát. Mert rájött, hogy nem orvosnak való és váltott? Komolyan, ha valami életművész vagy csaló lett volna belőle helyette, érteném. De a Harvardon szerez üzleti diplomát, és jó is abban, amit csinál. Hogy lehet egy harvardi diploma annyira ciki a szemében, hogy kb. minden második mondatával ezért állítsa pellengérre a gyerekét?

De mindegy is, nem ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy hangulata van a filmnek, és éppen annyira majdnem komikus, hogy ne csak románc legyen. Én ugyan nem nevetgéltem rajta, de tény, hogy nagyon más a humorom. A nekem tetsző feketébb elemek ebbe a történetbe és hangulatba nem is fértek volna bele, nem is kellettek. Helyes és cuki ez így.

Ok, még egy zárógondolat. Szerintem nyertünk azzal, hogy Robbie Amell visszaadta a szerepet, és Stowell lett Josh. Kifejezetten jók voltak Hale-lel együtt.