Danny DeVito sokat foglalkoztatott, jellegzetes komikus volt a nyolcvanas években. Neki már akkor volt érzéke ahhoz, hogy több lábon álljon. Ő akkor már rendezőként is próbálkozott és mutatta meg, hogy azért nem egészen olyan a humora, mint amilyen filmekben elő szokott fordulni.

A rózsák háborúja ugyanis vérbeli fekete komédia. Eredetileg különben regény volt, de azt nem olvastam, így nem fogok tudni nyilatkozni arról, hogy mennyire vette szó szerint DeVito és az írója, vagy átdolgozták a történetet. Az alap a szinopszis alapján különben egyezik.

Mi a sztori? Oliver és Barbara találkoztak, egymásba szerettek és mire középkorúak lettek, megcsinálták az amerikai álmot. Álomházban élnek, Oliver sikeres ügyvéd. Barbara vállalkozása is egyre sikeresebb. Mindkét gyerekük jó egyetemre jár. Csak éppen a nő rájön, hogy neki ez így már kevés. Valamit elvesztettek - válni akar. A gond pedig a vagyonelosztás: mindenki a házat akarja. Oliver fizette, Barbara újította fel, rendezte be. Mindkettő a sajátjának érzi és nem adja. Így egy fedél alatt maradnak és igyekeznek elüldözni a másikat.

Érdekes az is benne, hogy ami tényleg a komédia, ahogy ez a két ember módszeresen írtani kezdi egymást, csak a film utolsó harmada. DeVito feltérképezi azt, hogy mi veszik el az együtt töltött évek alatt. Bár a nő szájába adja, hogy ő nem a családanya kliséje, aki nem tud mit kezdeni magával, miután a gyerekek kirepültek, igazából az. Meg sem próbálják rendezni a kapcsolatukat, valahogy feldobni a házasságot, egyből mennek ügyvédhez és azokat emelik ki, ami az évek alatt annyira idegesíti már egyiket a másikban.

Szépen megvan, ahogy egyre messzebb mennek el. Nem sima bosszantások vannak, tényleg elkezdik leépíteni egymást. Oliver simán botrányt rendez Barbara céges vacsoráján és elüldözi a leendő ügyfeleit. Barbara szexuális ajánlatot tesz a férje válóperes ügyvédjének, simán behazudja, hogy pástétomot főzött a férje szeretett kutyájából. Azért szerencsére annyira nem fekete a komédia, hogy valóban végzett a kutyával. Annyira nevetni nem tudtam a látottakon, de ebben érzem, hol és miért vicces. Csak talán kissé sajnálom a szereplőket, mert ennek nem kellett volna így alakulnia.

Szépen fel van építve, és erős vége van a csillárral és az utolsó mozdulataikkal. Mondjuk, azon érezni a korszak filmes szokásait, hogy ma nem így nézne ki egy ilyen zuhanás után a két test. Se vér, se semmi? Komolyan oda kellett figyelnem, hogy most akkor túlélték, vagy meghaltak? Annyira steril lett.

Ami viszont nem tetszett, ahogy az ügyvéd keretbe teszi a történetet. DeVito így írt be magának nagyobb szerepet és ő mesélheti is a filmet. Egy későbbi ügyfélnek meséli elrettentő példaként a Rose házaspár történetét. Túl sokszor törik meg vele a filmet és a dinamikát és nem sok értelme van az egésznek.

Elsősorban a színészei adják el. Ez az a korszak, amikor ez a trió kifejezetten sikeres volt együtt is, külön is. Nem véletlen, hogy DeVito őket kérte fel Rose-éknak. A smaragd románca és A Nílus gyöngye után adta magát, hogy megint összeállhatnak, és az ott elért happy end után most mutassák meg, hogy mi jöhet a boldogan éltek, amíg meg nem haltak után. Mai szemmel az már nem nagyon tetszik, ahogy az eltelő éveket akarták érzékeltetni a külsejükön, de még ezzel sem volt különösebb bajom.

Még ma is működik azzal, hogy a hétköznapok hogyan szürkítenek el nagy szerelmeket és azokból lesznek a legjobb ellenségek, akik egykor nagyon szerették egymást. Ők aztán tudják, hova kell szúrni, hogy a másiknak fájjon. Legközelebb majd megnézem, hogy néz ki mindez, ha már a XXI. században gondolkodunk.