Egy dalt biztosan tudok, amit mindenki ismer Leonard Cohentől. Könnyen lehet, hogy más előadásában, de az a szám beleégett a kollektív tudatunkba. A Hallelujah. Gyorsan megjegyzem, ebben a sorozatban nem nézhetjük meg, hogyan írta meg. Még csak meg sem hallgatjuk. Egyszer elhangzik, hogy ő írta és ennyi. De kiemelem, mert a nevét ugyan ismertem, de nem tudtam volna dalt mondani Cohentől. Pedig ezt én is ismerem, jó pár verzióban hallottam is már.
A sorozat nem a sztár Cohent mutatja meg. A fiatal költőt, aki keresi a hangját, a helyét és az identitását. Az egyszerre nagyon konzervatív és forradalmi lelkületet, amit nehéz is összeegyeztetni. A depresszióra hajló jellemet, akinek rendszeresen kellett egy jó tündér, hogy kirángassa a legmélyebb helyekről. Köze nincs még az ikonhoz, aki aztán lett belőle.
És, ahogy a mondás tartja, keressük a nőt. Mert Cohen mögött is volt egy múzsa, akivel legendás a kapcsolata. Marianne, a svéd modell, akit még Axel Jensen író feleségeként ismert meg. Aki mellé odaállt, amikor Axel nagyon durván intézte a házassága végét. Olvastam a kapcsolatukról regényt is, a sorozatot is végignéztem és mindkettőben benne volt, mihez nem volt képe a férfinak. Nem elég, hogy a volt nejére íratta az autóját, mert neki nem volt pénze az adóra, még haza is vitette vele. Sőt, Marianne kellett ápolja a férje autóbalesetben súlyosan megsérült szeretőjét a kórházban. Mit ne mondjak, az a rendszer se semmi, ahol nincs ápolónő, hanem a családtag megy be és gondoskodik a beteg kényelméről.
de, nem is ez a lényeg. Hanem Cohen és Marianne. A nő, aki mindig visszarántotta a peremről, amikor Cohen merült. Aki annyira megértette, hogy el tudta engedni és magát zárójelbe tette mögötte. Elég sok mindenen mennek keresztül párként és nem kevés dráma is kijut nekik. A számomra leginkább megosztó, hogy Marianne még abortuszra is hajlandó, mert megérti Cohen azon összetettségét, hogy nem akar gyereket - ha mégis, akkor zsidó nőtől, hogy a gyerek is teljesen zsidó legyen. Akkor is, ha Marianne a szerelme, akihez és vadházasságukhoz akkor is visszatér még, amikor már megindult a sztárság felé. Bár, az veri be a koporsószeget a kapcsolatba. A sztár már mindenkinek kell, és már nem olyan nagy szám, hogy egy olyan kinézetű nő, mint Marianne, kezd vele.
Megvan ennek a kapcsolatnak sok mélypontja, de látjuk a szép pillanatait. Mindketten bőven adtak a másiknak és nem véletlenül maradtak egész életükben barátok is. Az abszolút benne van a filmben, hogy mit köszönhetnek egymásnak.
De nem egy boldog sorozat, nekem nem is esett jól nézni. Iszonyatosan megviselt Cohen karaktere, az meg rátett egy lapáttal, ahogy Wolff játszotta. Mivel nekem kimaradt a Cohen jelenség, az én életemben már meglett idősebb ember volt, akinek a zenéje a gyerek, kamasz énem nem is érdekelte, fogalmam sincs, hogy mennyire pontos, amit Wolff itt összerak. De ez a szenvedés és néha szinte mániás depressziónak tűnő állapot... Arról nem is beszélve, hogy a színész külleme engem taszít. Már azt sem értettem, hogy az idősebb. háromgyerekes anyát játsszó Anna Torvot hogyan szedte fel a sorozatban (Charmian Clift írónő), de Marianne? Cohen jobb napjain talán egy négyes, de ebben már benne van a szövege is. Marianne nyolcas, amikor sminkelik és összerakják modell munkára, még feljebb is pontozható. De különben is - Cohen kapott a sorozattól egy nők bálványa érzetet, amit egyszerűen nem tudtam elhinni. Igen, a beszéde, amit és ahogy mondott, azt megértem. De különben... De, ahogy már említettem, Wolff a számomra idegesítő színészek között van. És énekel is ebben... hú, az különösen fájt.
Pedig a maga módján színes és izgalmas az a világ, amit itt megmutatnak. A művészvilágot, kétféleképp is. A görög szigeten, akik fizetéstől fizetésig élnek. A New York-i elit, olyan nevekkel, mint Morrison és Niko. Sokféle dekadencia és életvilág felvonul benne, de ez még a jobbik része. Ha olyan színészt kell benne találnom, akinek tetszett az alakítása, az Anna Torv lesz. A végzet asszonyának már a Fringe-ben sem működött, de ez az életére visszanéző, sok mindent megbánt, érzékeny írónő jó volt tőle.
Van korszellem, van sok helyszín. Minden város kapott egy saját hangulatot, mi több, Cohen is más hangulatban volt, éppen merre találkozunk vele. Mintha ilyen mélyen hatna rá a környezet. Ez és a színészek jelentik a látványt benne. Mint említettem, a zenét sem vetik be, ez a kezdetek és nem a sztárság.
Már említettem a So Long, Marianne könyvet is. Meglepő, de nem abból készült. Mivel mindkettő életrajzi, ennek ellenére nagyon sok közös jelenet van bennük. De, ami sokkolt - ki tudja, ki a sorozat egyik írója? Már kétszer visszanéztem, de most se bírom elhinni. Jo Nesbo. Mit ne mondjak, ez azért messze van a Harry Hole-könyvektől...