Most már regényt is tudnék ilyet mondani, de inkább filmeken találok olyan alkotásokat, amelyekben feldolgozzuk a szovjet érát és a szocializmust. Ilyen a Mesterjátszma is, ami különben több novella adaptációja és van benne még egy ismerős toposz.

A címben is van rá utalás, és ebben a filmben sokan és sokat sakkoznak. A sakk különben is köthető a szovjet világhoz, ha nem is éppen a mi sakkozóinkkal, hanem az amerikaiakkal vívtak csatákat címekért, melyek nemzetek összecsapásai is lettek. A Vezércselre is mutogathatnék, ha az utóbbi éveket nézem, de ott van a Sakk musical is, éppen ezzel a témával. De magyar történet is rémlik, csak nem tudom, mi is volt az pontosan. A magyar sakk-bajnoknak kellett az orosszal kiállni, a magyar még ifjúsági volt. Talán kamasz. És vesztenie kellett, hiába volt ő a jobb, de nem verhette meg az oroszt. Mivel mattot mert adni, elég durva bosszút álltak rajta. Mi is volt az? Passz. De a sakk II. világháborús történetekben is bukkant fel, nácik és zsidók között, mint a Halálfej-Sakk klubban vagy az Egy kém Auschwitzban történetében.

A sakk itt is egy nagyobb játszmát jelképez. Nem csak a szereplők sorsa múlik egy játszma eredményén, de az egész hitéért kiálló pap és a megtörni akaró vallatók között is van egy játszma. Azzal ugyan nem tudtam azonosulni, ahogy a sakkal alakítottak ki egy tört személyiséget, de különben volt benne ötlet. A Mesterjátszma nem csak egy játék, hanem az egész vonaton fennálló helyzet is az.

Jól ki van találva a keret. Hogy mi az a vonat, ki kicsoda rajta és ahogy a különféle embereknek majd beugrik, hogy kerültek ide. Még meg is lepődtem. Mondjuk, nem azon, hogy az nem egy Nyugatra tartó menekültvonat és látszat csak minden. Az első gondolatom a pap megtörésére egy vallató trükk volt, de azt hamar elvetettem. Ahhoz túl sok volt az orosz és kommunista a vonaton. Majd arra gondoltam, a pap találta ki az egészet a cella magányában, és a fiatal pár – István és Márta – megmentése az ő fejében levő játszma, amivel azt jelképezi, hogy nem engedi magát megtörni, nem vall. A filmben más a válasz, de azt azért nem tárgyaljuk most ki.

Maradjunk inkább annyiban, hogy a részleteket szépen összeillesztették. Az olyan apróságoktól, mint a leragasztott ablak, addig, hogy mennyire sokféle ember ül a vonaton. Mondjuk, mindenki idősíkja, ahonnan jött, szerintem nem illik össze, de nem is ez a lényeg. Vagy a jegyvizsgáló alakja – jót vigyorogtam azon, hogy itt 50 dollárt kér. Eszembe is jutott a végére az ókori párja – neki két drachmát kellett fizetni. Vagy, amit a végére István megfigyel, a vérzést. Azt következetesen viszik végig, de csak a végére érthető a miértje.

A vonat különben jó arra is, hogy ne legyen zavaró, hogy egy helyszínre vagyunk bezárva. Működött itt is, messze jobbak voltak a vonaton levő jelenetek, mint pl. a városi vágókép Mártával és Istvánnal.

A castingban is vannak kifejezetten jó húzások. Mácsai Pál egykori sakkozó vallatója, Hajduk Károly Bálint atyája. Péterfy Bori, mint ügynök és vallató. A fiatal pár nem ért fel hozzájuk, de azért a történetbe kellettek ők is.

Egynek simán jó volt. Kisebb költségvetéssel, de jó színészekkel így lehet valami értelmeset összerakni a sakk és személyiségzavaron túl.

Elméletben ez egy krimi komédia. Gyakorlatban meg nem tudom, min kellene nevetnem. Sorozat, krimi, podcast és humor – ide azonnal beírnám, hogy Only Murders in the Building. Nem fog a Bodkin ide kerülni mellé, több okból sem.

Egyrészt, azért ennek a sorozatnak elég egyedi és gyakran furcsa a humora. Ahogy már írtam is, nekem járatnom kellett az agyamon, hogy egy-egy jelenetnél mi is a poén. Nem állítom, hogy mindig rájöttem, máskor meg inkább kínosnak éreztem, mint nevetősnek az ábrázoltakat. A szereplőkkel történnek fura dolgok, és a helyi lakosok különösek. Ezzel operálnak és az egész évadot megnézve inkább erőlködés, mint igazi humor.

A történet különben egyszerű – Dove menő riporter, csak éppen a legutolsó cikke informátora öngyilkos lett, és Dove kénytelen kényszer-menekülni, amíg elülnek a hullámok. Mély utálatára egy podcast szakmai segítőjének kell lennie, és a stábbal vissza kell utaznia Írországba. Bodkin a kisváros, ahol kb. 25 éve hárman rejtélyesen eltűntek Samhain ünneplésekor. Gilbert erről készíteni műsort, remélve, hogy nyereséges lesz és a cégét, házasságát is megmentheti. Emmy az asszisztense, aki lelkesen, de annál kevesebb hozzáértéssel szervezi az utazást, fuvarozást, szállást, stb. Dove meg legszívesebben leütne mindenkit. Egészen addig, míg rá nem jön, hogy van itt egy történet. Messze nem Samhain, de a kisvárosiaknak megvannak a maguk titkai, és az egyik helyiben a nő egy hírhedt csempészt ismer fel. Mire észbe kapnak, hol veszekednek, hol összedolgoznak, de egyre régebbi és baljósabb történeteket ásnak elő.

A szereplők szélsőségesek. A helyiek furcsák, és nem csak a titkaik miatt. Nem mondanám mindenkire, hogy kretén, de van köztük az is. Ahogy csendes őrült meg látszólag rendes ember igencsak rovott múlttal. Akinek az ilyen különcök bejönnek, nekik a sorozat is működhet. Én egy ponton már inkább szenvedtem velük, és csak fogtam a fejem, miért nincs itt egy normális ember.

Mert a főszereplőkben is inkább a paródia felé hajlást éreztem. Dove, aki érzéketlenül és bárkit kihasználva nyomoz, utálja az embereket és nincs senkije, semmije. Legfeljebb az utálata az apácák meg Írország iránt. A naiv, gazdag apuci elkényeztetett kislánya, Emmy. Ő már annyira kedves meg jót akar, hogy azzal nevetséges. A végére bele akarták venni, hogy Dove példáját követve keményedik és önellátó, akaratos nő lesz belőle, de arra már eső után köpönyeg. Már idegesített. Gilbert meg simán csak szerencsétlen, sok kínlódással magában, amit mosoly és poénok mögé igyekszik rejteni. Will Forte szépen hozza is a karaktert. Mivel ők nyomoznak, és nem bűnözők, nekik kellene drukkolni, néha még ment is. Az elején bírtam a trió dinamikáját – csak éppen nekem jobban működtek egymásnak beszóló, piszkálódó idegeneknek, mint a végére a barátságukkal.

Az ügy kanyarog, a végére meg is fejtik. Némi szerencsével, de komédiához képest viszonylag normális nyomozás után. Azt a felét a sorozatnak komolyabban vették, és nem nevettetni akartak azzal, hogy mi történt, ki és miért halt meg. Ami persze nem akadályozta őket olyan abszurdnak tűnő mellékszálaknál, mint az angolnacsempészet vagy a beépített ügynökök.

Érdekes, engem menet közben vesztett el a sorozat. A nyitányban még láttam ötletet, és a trió is tetszett. Aztán túl sok lett a fura helyi, vagy a nekem egyáltalán nem tetsző történetszál. Egyszer azért elment, de nagy szerencse, hogy pár részes csak az évad. Ennél több már irritáló lett volna belőle.

Akkor már valami baj van, ha azt veszem észre magamon, hogy a sorozatban nem a főszereplőnek, hanem az ellenfelének drukkolok. Itt sajnos ez volt.

Pedig, elvben Gerard Butler játssza az abszolút hőst. Az elkötelezett katonát, aki különleges bevetéseken kockáztatja az életét és védi az USA érdekeit. Ha férjnek nem is vált be – mert mindig a munka volt az első -, apaként próbálkozik. Semmi rosszat nem tudok rá mondani azon túl, hogy unalmas és kiszámítható.

A történet alapja, hogy egy sikeres akció után elvállal egy újabb fedett munkát. Tom kap egy helyi vezetőt – Mo személyében – és elindulnak. Csak éppen gyorsan ki kellene vonni, mert az álcája lebukott, a korábbi társát már ki is végezték. Nincs kimentési pont, nincs segítség. Az egyetlen esély, ha a SAS támaszpontra eljutnak Kandahárba, ahonnan éppen készül hazafelé egy gép. A gond meg az, hogy hadurak és az ISI is el akarja kapni őket. Megindul a hajsza.

Az ISI ügynök, Kahil Nasir meg az a szereplő, akinek sokkal érdekesebb volt az útja, mint a főszereplőké. Ő tűnik a felkészültebbnek, az ő egysorosain mosolyogtam jobban, meg maga az egész karakter sokkal színesebb. Túl sokat nem fedtek fel belőle, de még így is ő érdekelt jobban. Kb. a jobban kinéző jelenetek is neki jutottak – Mo és Tom szépen unalmasan kocsikáztak, míg ő szelte a távolságot motoron, miközben szervezte is az akciót telefonon. Hát, én szívesebben néztem volna Nasir ügynök küldetéseit, mint Tomét.

Pláne, hogy a film azért ráutal arra is, mennyire furcsa, ahogy az amerikaiak ott jelen vannak. Mert bizony nem emberség vagy a világbéke utáni vágy vezeti őket, hanem politikai és gazdasági érdekek. Az egy kifejezetten jól sikerült mondat, amikor Tom azt mondja, vannak olyan háborúk, amelyeknek nem is akarnak véget vetni.

Akció téren tettek bele látványosabbnak szánt összecsapásokat. Küzdenek is, menekülnek is, van mindenféle jármű és pusztakezes harc is. Jobb lenne az összhatás, ha a cselekmény nem szabotálná őket. Van olyan, hogy a sérült Roman – Tom egyik főnöke – kiveti magát a kocsiból, hogy az önfeláldozásával időt nyerjen Tomnak és Mónak a meneküléshez. Ők meg mit csinálnak? Megállnak, és nézik, mi történik. Ezt nevezem aztán értelmetlen áldozatnak.

A szereposztás mostani szemmel nem éppen nézőcsalogató. Gerard Butler már unalmas az ilyen katonaszerepben – épp eléggé meguntam több filmen át, amikor az elnököt védte. De különben arra is rájöttem közben, kire emlékeztet itt bántóan. David Boreanaz Jasonje a SEAL Teamben. Az egyike azon kevés sorozatnak, ami már annyira fájt, hogy félbehagytam. Pedig az nekem nehezen megy. Travis Fimmel elveszik a történetben, de nem is nagyon hagytak neki mit játszani. Ali Fazal kapta az egyetlen menő szereplőt, de ahogy már említettem, itt ő az ellenség oldalán áll ISI ügynökként.

Remekül gyártottam adattáblákat mellette, szóval háttérfilmnek ok, de én bizony untam volna, ha valamit nem csinálok közben, míg nézem a filmet.

Egy újabb példa arra, miképpen használnak egy mellékszereplőt reklámra. Pedig nem is az a leggázabb poszter, amit a bejegyzés mellé tettem. Van, amin csak Bean szerepel.

Én simán azt is hittem, hogy Sean Bean játssza a címszerepet előzetesen, pont a poszterek miatt. Ahogy az első részt néztem, először azt hittem, kombinálni fogják a regényeket. Az első részt és valamelyik jóval későbbit, párhuzamba állítva, és lesz egy fiatal Shardlake, meg egy öregebb, akit Bean játszik. Le is döbbentem, amikor kiderült, hogy Bean Cromwell, egy idősík van és képesek voltak kiemelt helyre tenni a színész miatt egy olyan karaktert, aki az első és az utolsó részben tűnt fel talán 1-1 jelenetre. Hiába láttam már ilyet, akkor sem esett jól. Pláne, hogy nem hiszem, hogy Bean neve még annyit jelentene, mint a Trónok harca és a LotR után. Na, mindegy.

A sorozat az első Shardlake-regény feldolgozása, egy nagy változtatással. Mivel a regényeket mind olvastam – Sansom halála miatt több nem is lesz -, meg is engedem magamnak, hogy ezt kiemeljem. Értem, a sorozatban miért így oldották meg, de van vele egy gond. Na, de sorban. Shardlake, részben azért is, mert testi fogyatékos, segéddel dolgozik. A sorozatban valóban Jack Barak az állandó társa, ahogy itt is látjuk. De – Jack Barak a 2. kötetben lépett színre. Az elsőben, a Kard által címűben, amiből ez az évad készült, egy Mark nevű fiatalember volt mellette. Nagyjából őt is vették le a sorozatban, csak már Barak volt a neve. Érthető, ismétlem: ha elég sikeres lesz, és lesz második, vagy akár sokadik évad, akkor már most meg van alapozva a főszereplő nyomozó páros. A gond az ezzel, hogy Mark és Jack Barak nagyon nem hasonlítanak egymásra. Barak nekem mindig is inkább egy katonát, egy nyersebb embert idézett, míg hozzá képest Mark piperkőc és széplélek volt. Ha másért nem is, ennek az ellentétnek a feloldásáért érdekelne is egy második évad. (Bár a 3. kötet a regények között a kedvencem, addig eljuthatnánk a sorozatban is.) Igaz, azt legalább most megoldották, hogy Barak maradhasson – az eredetiben Mark elment a franciákhoz Alice-szel, ezért is kellett Baraknak belépnie a második kötetben.

Távolról a sorozat különben A rózsa nevére emlékeztet. Itt is van egy idősebb nyomozó, aki fiatal társával a kolostorban történt halálesetet akarja felderíteni. Csak Eco olyan szimbólumrendszert használt, hogy az irodalomról, kultúráról tartalmazzon mélyebb gondolatokat. Az szépirodalom is. Sansom és Shardlake, így a sorozat is inkább a történelem felé hajlik ki. A történelmi környezet egy dolog, de minden mögött ott van Henrik és az ő általa megváltozott angol világ. A kolostorokat zárni akarja a vagyonukért, ki is van mondva nyíltan Shardlake-nek, hogy el kell érnie, hogy az apát adja át a kolostort és a vagyont a királynak. Nem az igazi bűnös a lényeg, hanem a papok bűneinek leleplezése. Csak éppen Shardlake az igazság megszállottja, és akkor sem áll le, amikor egy vagyoni csalás miatt már megvan a kolostor lejáratásával. A gyilkossági ügyet is megoldja – az pedig szintén történelmi indítékot kap. Nem magyarázom el, hogyan, de nagyban kapcsolódik ahhoz, ahogy Henrik megszabadult a második feleségétől, Anna királynétől.

A nyomozásra is rányomja a bélyegét, hogy történelmet is kell nekik magyarázni közben. Regényben jobban működött, de igyekeztek a sorozatban is. Shardlake alakja, ahogy el van kötelezve az új rendszernek és miért, szépen ki is kerekedik belőle. A magánéleti szálak – Barak és Alice – nagyon semmilyen lett. A színészek között se volt kémia, de különben sem látszott úgy, hogy ez szerelem lett volna. Ahhoz több kellett volna annál, hogy párszor egymásra mosolyognak, meg viszonyba kezdenek kb. nulla alappal. Mindegy, elengedem.

A fő helyszín a kolostor lett, azt szépen be is mutatták. Kívülről, a több épülettel és gazdasággal még látványos is lett. Különben nem sok minden van benne, de tudjuk: a kosztümös filmek és sorozatok drágák, így lehetett kicsit spórolni. Meg azzal, hogy a szereplők többsége ugyanazt a ruhát hordta az egész évadban. A legfeltűnőbb Barak esetében, akinek a nemeseket leszámítva a legfeltűnőbb volt a szerelése.

A színészek kapcsán már említettem, hogy Sean Bean lett Cromwell, Shardlake és Barak megbízója. Ő a legismertebb név a sorozatban. Nem sokat van jelen, nem is nagyon kellett játszania, csak kicsit keménykednie meg hangsúlyozni, hogy gyors eredményt akar. Shardlake – Arthur Hughes inkább színházi világból érkezett, meglepően sok Shakespeare darabban játszott már. Az ő esetében azért kár, ahogy a testi nyomorék voltát kamerával megfogták. Shardlake durván púpos, itt ezt meg főleg azzal fejezték ki, hogy az egyik keze mintha kisebb lenne és béna. Kamerabeállítási trükk, de annyira bántotta a szemem… Pedig Hughes jól játszotta, ő hozta legjobban a szerepe jellemét, de ez az olcsó megoldás nem tett jót. Barak, vagyis Anthony Boyle szintén színházi gyökerekkel rendelkezik. Ő azért több filmes és tévés munkát is kap, még az is lehet, hogy neki sikerül kitörnie is és ismertebbé válnia. Majd kiderül.

Ha már a szereposztás, még ezt a sorozatot is elérte a Bridgerton-hatás. Nem is tudtam mit kezdeni azzal, hogy az egyik szerzetes a kolostorban malagai, és tényleg déliesebbek is a színész vonásai. A nyomozók ezt le is veszik, és gyorsan szóvá is teszik neki, hogy került Angliába. Azért nem rasszista megnyilvánulás, de elég erős a kiemelés. Azon viszont senkinek szeme se rebben, legfeljebb nézőként nekem, hogy Fabian apát – a kolostor vezetője vastag aranygyűrűkkel és vagyonnal – afroamerikai. Arra meg mintha vakok lennének. Ez kifejezetten fura a spanyol kiemelése mellett.

Mivel csak 4 rész volt, így a bőven elment kategóriában elfért. Még úgy is, hogy Barak hirtelen belebújt a piperkőc Mark szerepkörébe. Elég jó kritikái is vannak különben, szóval nem kizárt, hogy a Disney tényleg fogja folytatni is.

Nehezen hiszem el, hogy ez ugyanannak a személynek egy újabb története, akit a legismertebb Ripley filmben vagy a Netflix sorozatban láttam. Biztosat nem állítok, az eredeti regényt nem olvastam, de ez a film egy egészen más hangulatot és karaktert hoz nekünk, mint az előbb említettek.

A mostani Tom Ripley művész baráti körrel szépen éldegél, színésznek tanul. Csak éppen a siker előtt álló festő meghal, és ahogy Ripley hirtelen beugrik a helyére a többiek előtt, már meg is van a terv, hogy miképpen gyűjtsék még be az összes pénzt, mielőtt Derwatt halála kiderülne. Aztán jön majd a bonyodalom, mert Ripley egyrészt szerelmes lesz, másrészt az egyik vevő állítani kezdi, hogy a képe nem is Derwatt, valaki - és jól ré is érez, kik - hamisítja és át akarják vágni.

Szó se róla, a szereplő most sem megy a szomszédba hidegvérért és szenvtelenségért, amikor ölni kell vagy a hullát kell valamiképpen elrejteni. De egy sokkal fiatalosabb, emberibb arcát mutatják meg. Van hobbija, amiben szeretne jó lenni - a színészet. Heloise-t valóban szereti, és elég sok mindent megtesz, hogy megszerezze és meg is tartsa a nőt. Azon még mosolyogni is tudtam, amikor a végére kiderült, hogy mennyire megtalálta a zsák a foltját. Itt nem annyira rideg és üres. Nem egy jófiú, de már jobban lehet vele azonosulni. Csibészes, gátlástalan, de azért nem egy szörnyeteg.

A történet is sokkal lazább, populárisabb. Van kis hajsza és megtévesztés, de ahogy Heloise miatt egy helyben kell maradnia, másként kell játszania a fiatalembernek. Plusz, most vannak bűntársak. Persze mindent nem tudnak Ripley igazi világáról, de ez már nem egy magányos farkas útkeresése, hogy valami értelmet adjon az életének.

Körömrágóan izgalmasnak nem mondanám, és a végére tett csavar sem olyan meglepő. Ha az embernek van füle hozzá, akkor azért Heloise egy-egy mondatából lehet következtetni, hogy ő nem az az ártatlan virágszál, akinek tűnik. Csak sokkal jobban megjátssza magát, mint pl. a művészi körbe tartozó Cynthia, akit művész gruppinak is tudnék nevezni. Ha jól számolom, csak a baráti négyesből hárommal ágyba bújt, kettő el is vette volna, ha a nő el akarta volna kötelezni magát. Ok, ez már 5 évvel a Pasik és csajok meg a tinifilmek után volt, de akkor is meglepett, hogy Claire Forlani kapta és vállalta ezt a szerepet, tangával, szexjelenettel és szabados erkölcsöket megjelenítve.

Ha már színészek. Az is vicces valahol, hogy a két főszereplő, akiket nem tudtam volna névről beazonosítani, a többiek sokkal jobban helytálltak máig, mint ők valaha. Pepper mellékszerepel alig észrevetően ebben-abban, Barrett meg inkább arról ismerős nekem, hogy ő Gabriel Macht felesége és két gyerekének anyja, egyszer a Suits-ban is feltűnt. Dafoe vitte a legtöbbre, de Alan Cumming és Claire Forlani neve mond valamit, tudok szerepet mondani tőlük, míg a főszereplőkkel ez nem áll.

Nem tévéfilmnek szánták, de ma szinte annak látszik. Pláne, ha melléteszem a Netflix sorozat látványvilágát a fekete-fehér Rómával, ami sokkal mozisabb élmény, mint amit itt kapunk. Pedig van francia kastély is benne...

Ha minden igaz, ez a legkevesebbre értékelt Ripley-film. Meg tudom érteni, miért, noha én a Matt Damon verziót se szerettem. Ez valahogy nem elég Ripley-t idéző számomra.

Nem is tudom, mire várok ebben a sorozatban. Vagyis, az All American (s06e05) megint nem haladt semerre. Olcsó romantikus problémázást kaptunk, mert kiderült, hogy Liv angol legjobb barátnője éppenséggel egy helyes fiú, csak éppen olyan keresztneve van, amit mindkét nem viselhet. Mindenki jól meglepődött, a páros meg megbeszélte, hogy bíznak egymásban. Ok, még mindig inkább ez, mint amikor minden részbenn némi túlzással mással kavartak, de nagyon mű volt az egész. A többiek történetei se segítettek, meg olyan visszatérő is, ahogy Layla pszichés betegsége néha erősödik. Valami új kellene már, legalább a fociban, mert az sem volt. Kb. ha nem ment volna ez a rész, se vesztettünk volna semmit a cselekményből.

A heti The Sympathizer (s01e04) legalább vicces volt. Hősünk fel lett kérve egy háborús film tanácsadójának, és a tábornoka lánya meg vele szökött. Robert Downey Jr. megint lophatta a músort, és azt még élveztem is, ahogy nem is sejti, hogy a tanácsadója miképpen kezd kommunista propagandába a háta mögött. Pl. rendszeresen olyan szöveget adat az ázsiai szereplők szájába, aminek semmi köze nincs ahhoz, amit a rendezőnek mond. Van is, aki el sem akarja mondani a kommunista reklámszöveget. De mellette érzelmi oldala is akad, ahogy az anyjával kapcsolatos emlékeit újraéli. Abban is érzek jelképes gesztust, hogy a végére a falut szétbombázzák. Volt humor, volt emberi oldal, de a keret még mindig nem tiszta. Hol fogoly, és ki hallgatja meg a főszereplő történetét? Ha a nagy egészhez nem is tudom, mennyit tett hozzá ez a rész, ez fillerként és vendégszereplőkkel a forgatáson remekül működött.

Évadzárót kapott a Palm Royale (s01e10) és ezzel mélypontot is. Képtelenek voltak egy szálat is elvarrni, Maxine talpa alól meg elég jól kirántották a talajt. Avagy a bálon mindenki kamuzott és csalt, mások lebuktak és jött az elnök, akit egyesek meg akartak merényelni. Én eddig elszórakoztam ezen a sorozaton, de most idegesített az egész rész. Túlzások, buta fordulatok és még a vége se lett jó. Nem tudom, lesz-e második évad, ha nem, akkor kifejezetten gáz, hogy ennyire nyitva hagytak mindent. Semmi évadzáró hangulata nincs, inkább utolsó előtti résznek éreztem.

A The Tracker (s01e07) jelen részéhez különösebben nem akarok hozzátenni semmit. A hacker barát kért segítséget, főszereplőnk jött segíteni és elmondták kismillió meg egyszer, hogy ő magányos farkas. Nem volt különösebben érdekes sem az ügy, inkább a mellékszereplőket szerették volna kicsit járatni.

A szokott módon az eset és a magánélet keveredett a The Good Doctor (s07e08) heti részében. Shaun családjában azon megy a vita, hogy elkezdjék-e már most vizsgáltatni, hogy Steve örökölte-e az apja másságát. Miért is ne, az orvosi esete meg egy olyan kisfiúé volt, akinek 3 keze volt, és a harmadik kis kezét a család a testvérének hívta. Igen, annyira durván is nézett ki, ahogy ez hangzik. Park a házasságon törte a fejét, de Morgan ’lánykérései’ nem sikerültek viccesre. Pedig nagyon próbálkozott, de valahogy nem igazán működött az a szál. Mégis, mit várt Park? Nem olyan nőt választott magának, akit az érzelmei irányítanak. Aaron meg sajnos átívelést kap a drogos lánnyal, és az még folytatódni is fog. Már most nem tetszik, és a színésznő is ellenszenves. Pedig a legjobb jelenet az övék, amikor Aaron kifakad, és felemlegeti a lányát. Hála égnek nem voltak sokat az új rezidensek, őket még mindig nem sikerült megkedvelnem.

Végül, alapozás Georgie és Mandy családi életére, avagy Young Sheldon (s07e10). Szokás szerint két történet volt: az egyikben Georgie kapott tippet az apósától, mi a jó házasság titka. Ez legalább mosolygós volt, és az a család Mandy szüleivel sokkal jobb műsort nyom, mint az eredeti felállás. Nem véletlen, hogy a másik szálon sem Sheldon vagy a Cooper család került előtérbe, hanem Connie közmunkája. Volt benne erőltetettség, de ahogy egy ideje írom, az már teljesen ki is van fulladva. Én már egészen úgy nézem, mint a fiatal házasok előzmény-sorozatát.

A helyzet az, hogy elsőre nem esett le, miért olyan ismerős nekem ez a film. Nem egyszer azon kaptam magam, hogy előre mondtam, mi lesz. Mint az ágyak fal melletti összetolása, vagy a közös vacsora a fallal elválasztva.

Az első gondolatom az volt, hogy ezt biztos olvastam már. Még szerzőre is tippeltem volna, kihez illik. (Beth O’Leary különben, és nem csak azért, mert Az ágybérlő című, sorozattá is feldolgozott regényével távolról tudom rokonítani.) Nem bírtam, rákerestem és akkor a fejemhez kaptam. Volt egy francia film, a Vakrandi. Ez annak a spanyol filmes átdolgozása. Lehet sejteni, mennyi eredetiség szorult belé, ha ennyire déjá vu érzetem volt egy-egy jelenettől. Még egy megjegyzés – a francia verzió jobban sikerült.

Van aranyos elem az alapötletben, de ebben a verzióban a végeredmény mégsem aranyos. Gyakran inkább erőltetettnek tűnt, nem igazán működött a humora. Csak egy-egy jelenetben sikerült valamit elkapni, ami működött. Jó kérdés, miért. Leginkább a könnyedség miatt. Nem volt meg az a hangulata, ami a cselekményben benne lehetett volna.

Plusz, az érzelmi szélsőségeket nem sikerült érdemben átadni. David gyásza a halott szerelme miatt tipikusan ilyen. Alig egy jelenetet szentelnek neki, és úgy túllép, hogy igazán fel sem dolgozta a filmben. De lehetne Valentina kapcsolatát is ide hozni, ami hálára és szolgai engedelmességre épült. Valentina menekül belőle, de a férfi vissza-vissza tudja rántani és elbizonytalanítja. Ártalmas kapcsolat, amit a nő nem ismer fel. És nem tudták megragadni, amikor ő is megérti, amikor felismeri, hogy magának kell alakítania az életét, a maga álmát követnie, nem azt tennie minden érzelem nélkül, robotként, amit az exe tanácsol. A történetben vannak érzelmek, amelyeket sokkal erősebben meg lehetett volna ragadni, a filmben nem volt meg az erejük.

A poénok kapcsán felmerült bennem, hogy nekem már azért nem volt vicces, mert egyszer már láttam. (Ha nézéskor azt is hittem, olvastam.) De az egyik barátnőmék megnézték úgy, hogy ők nem látták a Vakrandit. Ők sem találták viccesnek, úgyhogy ott is félrecsúszott valami a dinamikában.

Az egyetlen, ami lényegesen eltér és más itt, hogy Valentina a szíve mélyén énekelni szeret és ebben az irányban szeretett is volna haladni az exe közbelépése előtt. Aitana játssza a nőt, aki különben Spanyolországban popsztár is. Így természetesen volt egy dala, amit írt és amit a végére elő is adott. Vagyis, a szereposztás miatt nem csak zongorázás van, hanem a film betétdala a filmben elhangzó dal lett. Tipikus, csajos lírai popdal, elhallgattam, de nem lett dallamtapadásom és nem kezdtem el Aitana dalait sem hallgatni a neten.

Nem látom értelmét, miért kellett ezt a filmet elkészíteni. Nem fáj, de nem is jó. Az a hangulat, amit meg az eredeti tudott, ebben nem találtam meg.

Gárdonyi egyike azon íróinknak, akit annál jobban értékelek, minél többet olvasok tőle. Az ő esetében megvan az, hogy minden évtizedben mást veszek észre benne, másért tudom szeretni, és bőven írt is, vagyis, még van is mit olvasnom tőle.

Az Ida regénye az a könyve különben, amit a kedvencemnek tartok tőle. És nem csak azért, mert ugyanaz a vezetéknevem, mint az egyik főszereplőnek. Kamaszként szerettem a visszafogott romantikáját, ahogy szerelmes regény tud úgy lenni, hogy semmi olyasmi nincs benne, amitől a nyálregények messziről megismerhetők. Egyetemistaként Csaba festőként való világa fogott meg, ahogy a képek megszületnek, ahogy jön az ihlet és a téma. Amikor legutóbb olvastam, akkor is a művészet volt az egyik kedvencem, de már a korrajz is nagyon lekötött, ami a szerelmes történet hátterét adja. Újgazdagok és tönkremenő nemesi családok, egy polgárosodó Pest.

Talán az első filmfeldolgozást is láttam, de az nem hagyott bennem mély nyomokat. Csak az, hogy mennyire giccs és utálat a vége egy ágyon levő, romantikus párnával. Hú, még mindig a hideg ráz tőle. De most már egy új generáció és modernebb köntösben ismerkedhet meg filmen is a regénnyel – Goda Krisztáék készítették el 2022-ben.

Az első vallomás, hogy engem a plakát nagyon ijesztett, nem véletlenül tartott eddig, hogy leüljek a film elé. Annyira szerettem a regényben Idát és Csabát, hogy a plakátra kitett páros kapcsán csak arra tudtam gondolni, hogy egyik se szimpatikus, negyed annyira se, mint a regényhős. Nem rombolom az illúziót. (Igen, én vagyok az, akinek a Harry Potter élményt Daniel Radcliffe és Emma Watson elrontotta.) Hála égnek a film és a színészek mozgóképen sokkal megnyerőbbek, mint ez a szerencsétlen kép. Szerethető mindkettő.

Érdekes döntés különben, hogy a főszerepeket adták ismeretlen arcoknak, míg kis mellékszerepekre is befutott és ismert színészeket hívtak meg. Se Mentes Júliát, se Rohonyi Barnabást nem láttam még másban. Mentes különben szépen hozta Ida romlatlanságát és erkölcsi fölényét, Rohonyi meg jól mutatott mellette – a féltékeny jelenete volt talán a meggyőzőbb, azt inkább elhittem neki, mint amikor egy jelenetben ’elmélyülten’ fest. A baráti körbe pedig betették Ember Márkot, Mészáros Bélát, Kovács Lehelt, Bata Évát és Sipos Verát. Ida apja Hevér Gábor, a rendfőnöknő Györgyi Anna és még lehetne nézegetni a náluk is kisebb szerepeket kapókat is.

A külcsín kellemes, de mélyen visszafogott. Egy város, egy lakás, egy műterem. A festményekért legalább hálás voltam, ha nem is az alkotás folyamatát látjuk, mint a regényben. Nem egyszer volt egy olyan érzésem, hogy takarékoskodni kellett a pénzzel, és amúgy is tudom, hogy a kosztümös filmek drágák. De ezt sikerült úgy összerakni, hogy tévéfilmes külcsínnél jobb legyen, ha azért a nagy produkciókkal nem is tud versenyezni.

Amit viszont zokon vettem, vagy inkább mélyen sajnáltam, hogy ki lett savazva Gárdonyi regényének a cselekménye. A filmen kb. úgy néz ki, mintha Csaba és Ida pár napot, esetleg hetet töltött volna együtt. A regényből pedig pontosan tudom, hogy hónapokat töltenek el az álházasságban. Ott érződik az idő, itt egyáltalán nem. Amikor Csaba visszaadja a hozományt, elejtve, hogy sikerült fél év alatt előteremtenie a teljes összeget, még az állam is leesett, hogy mi: fél év eltelt? Sok-sok olyasmi hiányzik, ami a regény szerves része volt. Itt úgy látszik, mintha végig a lakásukban, egy városban lettek volna. Teljesen ki lett véve, hogy külföldön is voltak művészeti táborban. Vagy, Jolán esete – itt Csaba a városban rohangál, míg a regényben lejár vidékre. (Azt inkább megértem, hogy a kisfiú szálát nem vették vele, az némileg gonosz is Gárdonyitól, hogy a történet örvend egy kisfiú halálának, mert így nem megy tovább az apa vérvonala.) De mondhatnám azt is, ahogy a festmények születnek, ahogy Ida be lesz vonva az alkotói folyamatba.

A film azért összeáll, és ráismertem a történetre, csak… Ez az átka annak, hogy az eredetit ennyire szeretem. Ha értem is, miért kell húzni – terjedelem vagy költségvetés – csak hiányolom, amit a regényben szerettem.

A regényhez könnyen meghozta újra a kedvem – kellemes film lett mindennel együtt. Aki még nem olvasta, ezért rászánja magát, annak meg örülök. A regény több és jobb, de mindenki eldöntheti maga, neki melyik a jobb.

Találtam még egy színészt, aki beragadt egy szerepkörbe. Jött a Riverdale, Cole Sprouse meg ifjúsági filmek hősszerelmese lett egy csapásra. Ami csak azért megmosolyogtató, mert elvben ő a motoros banda tag volt a sorozatban, nem a szerelmes szépfiú Archie.

Mindegy, annyira akartam kilyukadni, hogy Sprouse megint a film szerelmesét játssza, csak egy kicsit más történetben. Ahogy a cím már elárulja, halott feltámasztás jön, csak most nem Victor, hanem Lisa hoz vissza egy holtat az életben, és majd ők is eljutnak a testrészekből összevarrás fázisába kamaszos és szerelmes szálak színesítéseként.

Lisa az olvasó, magának való lány a középiskolában, messze nem népszerű vagy szeretett. Inkább különcnek tartják, a pompon kapitány és szépségkirálynő mostohatestvére hiába igyekszik bevonni a társaságába. Az ő kívánságára és egy villám hatására meg egy viktoriánus, korán halt fiatalember feltámad, és a társául szegődik. A történet pedig egyre inkább átcsúszik fekete komédiába: amit az idő és a hullaként való rothadás elvett zombinktól, jobb szó híján, pár gyilkosság és testrész begyűjtés után egy szolárium visszaad. Veszik a kamaszfilmek tipikus eszköztárát és itt a Frankenstein csavarral adnak neki egy pofont. Kamasz srác, aki a lány bedrogozásával akart szexhez jutni? Még szerencse, hogy viktoriánus hullának kell egy kéz, amit így lesz kiről lecsapni.

Elmesélve, utólag még viccesnek is tudom látni, nézve azért jobban kiakasztott, hogy a páros milyen könnyen ment át a környék sorozatgyilkos duójába. A bűnhöz képest nem egyszer nagy volt a büntetés. Lisa nem is járt a szerkesztő fiúval, vagyis nem csalta meg. Annyi, hogy nem volt nyilvános, hogy Taffy-val (a mostohatestvér) kavar. Sokkal inkább Taffy volt ott a bűnös, aki tudta, hogy Lisának az a fiú tetszik, bevallotta neki nem egyszer és Taffy igyekezett lebeszélni róla. De Taffy csak a sokkot kapta, hogy a lény mit vág le a szerkesztőről, majd az elvérzik, őt nem bántották.

De nem is kell erkölcsi szabályokat keresni benne – volt sok bűnhődés, meg élőholtak és hiteltelen kapcsolatok. Kifejezetten utáltam, ahogy a családi kapcsolatok itt megszilárdultak. Ahogy pl. Lisa apja alig foglalkozik a saját gyerekével, Taffy számára meg mégis támasz és apafigura lesz a végére? De az is, hogy Janet miért viselkedett úgy, ahogy – nem derült ki számomra.

Ifjúsági horror komédiaként elnéztem, mert vizuálisan azért jópofán összerakták. Azt ugyan nem értettem, hogy miért Liza Soberano kapta Taffy szerepét – kicsit sem tűnt Carla Gugino lányának, mi több, se alkatra, se arcra nem olyan szép, hogy elhiggyen az iskola méhkirálynőjének, örökös szépségverseny győztesnek. Még Kathryn Newton is jobban fedné azt a klisét, pláne, amikor elkezd sötéten és szexisen öltözködni, megkapja a sötétebb sminket a történet haladtával. Elkalandoztam. Lisa ruhái, ahogy a Lény minden áramcsapással egyre emberibb. Még az is, ahogy kitalálták, hogy nézzen ki az összevarrt teste. Azon még vigyorogtam is, bár azért egy ponton már idegesített is, ahogy Janet kis gyémánt fülbevalója ott maradt a rávarrt fülben, még azt se vették ki.

Az meg mekkora poén, hogy a végén Shelley versét olvassa a lánynak a lény, amit Shelley eredetileg a feleségének írt… (Mary Shelley írta meg az eredeti Frankenstein történetet.)

Nálam az aktuális hangulatom dönti el, éppen mennyire vagyok vevő ennek a filmnek a humorára. Elég beteg, de mégsem annyira. Van benne ötlet, de néha idegesít. Most különben megvagyunk egymással.