Nehezen hiszem el, hogy ez ugyanannak a személynek egy újabb története, akit a legismertebb Ripley filmben vagy a Netflix sorozatban láttam. Biztosat nem állítok, az eredeti regényt nem olvastam, de ez a film egy egészen más hangulatot és karaktert hoz nekünk, mint az előbb említettek.

A mostani Tom Ripley művész baráti körrel szépen éldegél, színésznek tanul. Csak éppen a siker előtt álló festő meghal, és ahogy Ripley hirtelen beugrik a helyére a többiek előtt, már meg is van a terv, hogy miképpen gyűjtsék még be az összes pénzt, mielőtt Derwatt halála kiderülne. Aztán jön majd a bonyodalom, mert Ripley egyrészt szerelmes lesz, másrészt az egyik vevő állítani kezdi, hogy a képe nem is Derwatt, valaki - és jól ré is érez, kik - hamisítja és át akarják vágni.

Szó se róla, a szereplő most sem megy a szomszédba hidegvérért és szenvtelenségért, amikor ölni kell vagy a hullát kell valamiképpen elrejteni. De egy sokkal fiatalosabb, emberibb arcát mutatják meg. Van hobbija, amiben szeretne jó lenni - a színészet. Heloise-t valóban szereti, és elég sok mindent megtesz, hogy megszerezze és meg is tartsa a nőt. Azon még mosolyogni is tudtam, amikor a végére kiderült, hogy mennyire megtalálta a zsák a foltját. Itt nem annyira rideg és üres. Nem egy jófiú, de már jobban lehet vele azonosulni. Csibészes, gátlástalan, de azért nem egy szörnyeteg.

A történet is sokkal lazább, populárisabb. Van kis hajsza és megtévesztés, de ahogy Heloise miatt egy helyben kell maradnia, másként kell játszania a fiatalembernek. Plusz, most vannak bűntársak. Persze mindent nem tudnak Ripley igazi világáról, de ez már nem egy magányos farkas útkeresése, hogy valami értelmet adjon az életének.

Körömrágóan izgalmasnak nem mondanám, és a végére tett csavar sem olyan meglepő. Ha az embernek van füle hozzá, akkor azért Heloise egy-egy mondatából lehet következtetni, hogy ő nem az az ártatlan virágszál, akinek tűnik. Csak sokkal jobban megjátssza magát, mint pl. a művészi körbe tartozó Cynthia, akit művész gruppinak is tudnék nevezni. Ha jól számolom, csak a baráti négyesből hárommal ágyba bújt, kettő el is vette volna, ha a nő el akarta volna kötelezni magát. Ok, ez már 5 évvel a Pasik és csajok meg a tinifilmek után volt, de akkor is meglepett, hogy Claire Forlani kapta és vállalta ezt a szerepet, tangával, szexjelenettel és szabados erkölcsöket megjelenítve.

Ha már színészek. Az is vicces valahol, hogy a két főszereplő, akiket nem tudtam volna névről beazonosítani, a többiek sokkal jobban helytálltak máig, mint ők valaha. Pepper mellékszerepel alig észrevetően ebben-abban, Barrett meg inkább arról ismerős nekem, hogy ő Gabriel Macht felesége és két gyerekének anyja, egyszer a Suits-ban is feltűnt. Dafoe vitte a legtöbbre, de Alan Cumming és Claire Forlani neve mond valamit, tudok szerepet mondani tőlük, míg a főszereplőkkel ez nem áll.

Nem tévéfilmnek szánták, de ma szinte annak látszik. Pláne, ha melléteszem a Netflix sorozat látványvilágát a fekete-fehér Rómával, ami sokkal mozisabb élmény, mint amit itt kapunk. Pedig van francia kastély is benne...

Ha minden igaz, ez a legkevesebbre értékelt Ripley-film. Meg tudom érteni, miért, noha én a Matt Damon verziót se szerettem. Ez valahogy nem elég Ripley-t idéző számomra.

Nem is tudom, mire várok ebben a sorozatban. Vagyis, az All American (s06e05) megint nem haladt semerre. Olcsó romantikus problémázást kaptunk, mert kiderült, hogy Liv angol legjobb barátnője éppenséggel egy helyes fiú, csak éppen olyan keresztneve van, amit mindkét nem viselhet. Mindenki jól meglepődött, a páros meg megbeszélte, hogy bíznak egymásban. Ok, még mindig inkább ez, mint amikor minden részbenn némi túlzással mással kavartak, de nagyon mű volt az egész. A többiek történetei se segítettek, meg olyan visszatérő is, ahogy Layla pszichés betegsége néha erősödik. Valami új kellene már, legalább a fociban, mert az sem volt. Kb. ha nem ment volna ez a rész, se vesztettünk volna semmit a cselekményből.

A heti The Sympathizer (s01e04) legalább vicces volt. Hősünk fel lett kérve egy háborús film tanácsadójának, és a tábornoka lánya meg vele szökött. Robert Downey Jr. megint lophatta a músort, és azt még élveztem is, ahogy nem is sejti, hogy a tanácsadója miképpen kezd kommunista propagandába a háta mögött. Pl. rendszeresen olyan szöveget adat az ázsiai szereplők szájába, aminek semmi köze nincs ahhoz, amit a rendezőnek mond. Van is, aki el sem akarja mondani a kommunista reklámszöveget. De mellette érzelmi oldala is akad, ahogy az anyjával kapcsolatos emlékeit újraéli. Abban is érzek jelképes gesztust, hogy a végére a falut szétbombázzák. Volt humor, volt emberi oldal, de a keret még mindig nem tiszta. Hol fogoly, és ki hallgatja meg a főszereplő történetét? Ha a nagy egészhez nem is tudom, mennyit tett hozzá ez a rész, ez fillerként és vendégszereplőkkel a forgatáson remekül működött.

Évadzárót kapott a Palm Royale (s01e10) és ezzel mélypontot is. Képtelenek voltak egy szálat is elvarrni, Maxine talpa alól meg elég jól kirántották a talajt. Avagy a bálon mindenki kamuzott és csalt, mások lebuktak és jött az elnök, akit egyesek meg akartak merényelni. Én eddig elszórakoztam ezen a sorozaton, de most idegesített az egész rész. Túlzások, buta fordulatok és még a vége se lett jó. Nem tudom, lesz-e második évad, ha nem, akkor kifejezetten gáz, hogy ennyire nyitva hagytak mindent. Semmi évadzáró hangulata nincs, inkább utolsó előtti résznek éreztem.

A The Tracker (s01e07) jelen részéhez különösebben nem akarok hozzátenni semmit. A hacker barát kért segítséget, főszereplőnk jött segíteni és elmondták kismillió meg egyszer, hogy ő magányos farkas. Nem volt különösebben érdekes sem az ügy, inkább a mellékszereplőket szerették volna kicsit járatni.

A szokott módon az eset és a magánélet keveredett a The Good Doctor (s07e08) heti részében. Shaun családjában azon megy a vita, hogy elkezdjék-e már most vizsgáltatni, hogy Steve örökölte-e az apja másságát. Miért is ne, az orvosi esete meg egy olyan kisfiúé volt, akinek 3 keze volt, és a harmadik kis kezét a család a testvérének hívta. Igen, annyira durván is nézett ki, ahogy ez hangzik. Park a házasságon törte a fejét, de Morgan ’lánykérései’ nem sikerültek viccesre. Pedig nagyon próbálkozott, de valahogy nem igazán működött az a szál. Mégis, mit várt Park? Nem olyan nőt választott magának, akit az érzelmei irányítanak. Aaron meg sajnos átívelést kap a drogos lánnyal, és az még folytatódni is fog. Már most nem tetszik, és a színésznő is ellenszenves. Pedig a legjobb jelenet az övék, amikor Aaron kifakad, és felemlegeti a lányát. Hála égnek nem voltak sokat az új rezidensek, őket még mindig nem sikerült megkedvelnem.

Végül, alapozás Georgie és Mandy családi életére, avagy Young Sheldon (s07e10). Szokás szerint két történet volt: az egyikben Georgie kapott tippet az apósától, mi a jó házasság titka. Ez legalább mosolygós volt, és az a család Mandy szüleivel sokkal jobb műsort nyom, mint az eredeti felállás. Nem véletlen, hogy a másik szálon sem Sheldon vagy a Cooper család került előtérbe, hanem Connie közmunkája. Volt benne erőltetettség, de ahogy egy ideje írom, az már teljesen ki is van fulladva. Én már egészen úgy nézem, mint a fiatal házasok előzmény-sorozatát.

A helyzet az, hogy elsőre nem esett le, miért olyan ismerős nekem ez a film. Nem egyszer azon kaptam magam, hogy előre mondtam, mi lesz. Mint az ágyak fal melletti összetolása, vagy a közös vacsora a fallal elválasztva.

Az első gondolatom az volt, hogy ezt biztos olvastam már. Még szerzőre is tippeltem volna, kihez illik. (Beth O’Leary különben, és nem csak azért, mert Az ágybérlő című, sorozattá is feldolgozott regényével távolról tudom rokonítani.) Nem bírtam, rákerestem és akkor a fejemhez kaptam. Volt egy francia film, a Vakrandi. Ez annak a spanyol filmes átdolgozása. Lehet sejteni, mennyi eredetiség szorult belé, ha ennyire déjá vu érzetem volt egy-egy jelenettől. Még egy megjegyzés – a francia verzió jobban sikerült.

Van aranyos elem az alapötletben, de ebben a verzióban a végeredmény mégsem aranyos. Gyakran inkább erőltetettnek tűnt, nem igazán működött a humora. Csak egy-egy jelenetben sikerült valamit elkapni, ami működött. Jó kérdés, miért. Leginkább a könnyedség miatt. Nem volt meg az a hangulata, ami a cselekményben benne lehetett volna.

Plusz, az érzelmi szélsőségeket nem sikerült érdemben átadni. David gyásza a halott szerelme miatt tipikusan ilyen. Alig egy jelenetet szentelnek neki, és úgy túllép, hogy igazán fel sem dolgozta a filmben. De lehetne Valentina kapcsolatát is ide hozni, ami hálára és szolgai engedelmességre épült. Valentina menekül belőle, de a férfi vissza-vissza tudja rántani és elbizonytalanítja. Ártalmas kapcsolat, amit a nő nem ismer fel. És nem tudták megragadni, amikor ő is megérti, amikor felismeri, hogy magának kell alakítania az életét, a maga álmát követnie, nem azt tennie minden érzelem nélkül, robotként, amit az exe tanácsol. A történetben vannak érzelmek, amelyeket sokkal erősebben meg lehetett volna ragadni, a filmben nem volt meg az erejük.

A poénok kapcsán felmerült bennem, hogy nekem már azért nem volt vicces, mert egyszer már láttam. (Ha nézéskor azt is hittem, olvastam.) De az egyik barátnőmék megnézték úgy, hogy ők nem látták a Vakrandit. Ők sem találták viccesnek, úgyhogy ott is félrecsúszott valami a dinamikában.

Az egyetlen, ami lényegesen eltér és más itt, hogy Valentina a szíve mélyén énekelni szeret és ebben az irányban szeretett is volna haladni az exe közbelépése előtt. Aitana játssza a nőt, aki különben Spanyolországban popsztár is. Így természetesen volt egy dala, amit írt és amit a végére elő is adott. Vagyis, a szereposztás miatt nem csak zongorázás van, hanem a film betétdala a filmben elhangzó dal lett. Tipikus, csajos lírai popdal, elhallgattam, de nem lett dallamtapadásom és nem kezdtem el Aitana dalait sem hallgatni a neten.

Nem látom értelmét, miért kellett ezt a filmet elkészíteni. Nem fáj, de nem is jó. Az a hangulat, amit meg az eredeti tudott, ebben nem találtam meg.

Gárdonyi egyike azon íróinknak, akit annál jobban értékelek, minél többet olvasok tőle. Az ő esetében megvan az, hogy minden évtizedben mást veszek észre benne, másért tudom szeretni, és bőven írt is, vagyis, még van is mit olvasnom tőle.

Az Ida regénye az a könyve különben, amit a kedvencemnek tartok tőle. És nem csak azért, mert ugyanaz a vezetéknevem, mint az egyik főszereplőnek. Kamaszként szerettem a visszafogott romantikáját, ahogy szerelmes regény tud úgy lenni, hogy semmi olyasmi nincs benne, amitől a nyálregények messziről megismerhetők. Egyetemistaként Csaba festőként való világa fogott meg, ahogy a képek megszületnek, ahogy jön az ihlet és a téma. Amikor legutóbb olvastam, akkor is a művészet volt az egyik kedvencem, de már a korrajz is nagyon lekötött, ami a szerelmes történet hátterét adja. Újgazdagok és tönkremenő nemesi családok, egy polgárosodó Pest.

Talán az első filmfeldolgozást is láttam, de az nem hagyott bennem mély nyomokat. Csak az, hogy mennyire giccs és utálat a vége egy ágyon levő, romantikus párnával. Hú, még mindig a hideg ráz tőle. De most már egy új generáció és modernebb köntösben ismerkedhet meg filmen is a regénnyel – Goda Krisztáék készítették el 2022-ben.

Az első vallomás, hogy engem a plakát nagyon ijesztett, nem véletlenül tartott eddig, hogy leüljek a film elé. Annyira szerettem a regényben Idát és Csabát, hogy a plakátra kitett páros kapcsán csak arra tudtam gondolni, hogy egyik se szimpatikus, negyed annyira se, mint a regényhős. Nem rombolom az illúziót. (Igen, én vagyok az, akinek a Harry Potter élményt Daniel Radcliffe és Emma Watson elrontotta.) Hála égnek a film és a színészek mozgóképen sokkal megnyerőbbek, mint ez a szerencsétlen kép. Szerethető mindkettő.

Érdekes döntés különben, hogy a főszerepeket adták ismeretlen arcoknak, míg kis mellékszerepekre is befutott és ismert színészeket hívtak meg. Se Mentes Júliát, se Rohonyi Barnabást nem láttam még másban. Mentes különben szépen hozta Ida romlatlanságát és erkölcsi fölényét, Rohonyi meg jól mutatott mellette – a féltékeny jelenete volt talán a meggyőzőbb, azt inkább elhittem neki, mint amikor egy jelenetben ’elmélyülten’ fest. A baráti körbe pedig betették Ember Márkot, Mészáros Bélát, Kovács Lehelt, Bata Évát és Sipos Verát. Ida apja Hevér Gábor, a rendfőnöknő Györgyi Anna és még lehetne nézegetni a náluk is kisebb szerepeket kapókat is.

A külcsín kellemes, de mélyen visszafogott. Egy város, egy lakás, egy műterem. A festményekért legalább hálás voltam, ha nem is az alkotás folyamatát látjuk, mint a regényben. Nem egyszer volt egy olyan érzésem, hogy takarékoskodni kellett a pénzzel, és amúgy is tudom, hogy a kosztümös filmek drágák. De ezt sikerült úgy összerakni, hogy tévéfilmes külcsínnél jobb legyen, ha azért a nagy produkciókkal nem is tud versenyezni.

Amit viszont zokon vettem, vagy inkább mélyen sajnáltam, hogy ki lett savazva Gárdonyi regényének a cselekménye. A filmen kb. úgy néz ki, mintha Csaba és Ida pár napot, esetleg hetet töltött volna együtt. A regényből pedig pontosan tudom, hogy hónapokat töltenek el az álházasságban. Ott érződik az idő, itt egyáltalán nem. Amikor Csaba visszaadja a hozományt, elejtve, hogy sikerült fél év alatt előteremtenie a teljes összeget, még az állam is leesett, hogy mi: fél év eltelt? Sok-sok olyasmi hiányzik, ami a regény szerves része volt. Itt úgy látszik, mintha végig a lakásukban, egy városban lettek volna. Teljesen ki lett véve, hogy külföldön is voltak művészeti táborban. Vagy, Jolán esete – itt Csaba a városban rohangál, míg a regényben lejár vidékre. (Azt inkább megértem, hogy a kisfiú szálát nem vették vele, az némileg gonosz is Gárdonyitól, hogy a történet örvend egy kisfiú halálának, mert így nem megy tovább az apa vérvonala.) De mondhatnám azt is, ahogy a festmények születnek, ahogy Ida be lesz vonva az alkotói folyamatba.

A film azért összeáll, és ráismertem a történetre, csak… Ez az átka annak, hogy az eredetit ennyire szeretem. Ha értem is, miért kell húzni – terjedelem vagy költségvetés – csak hiányolom, amit a regényben szerettem.

A regényhez könnyen meghozta újra a kedvem – kellemes film lett mindennel együtt. Aki még nem olvasta, ezért rászánja magát, annak meg örülök. A regény több és jobb, de mindenki eldöntheti maga, neki melyik a jobb.

Találtam még egy színészt, aki beragadt egy szerepkörbe. Jött a Riverdale, Cole Sprouse meg ifjúsági filmek hősszerelmese lett egy csapásra. Ami csak azért megmosolyogtató, mert elvben ő a motoros banda tag volt a sorozatban, nem a szerelmes szépfiú Archie.

Mindegy, annyira akartam kilyukadni, hogy Sprouse megint a film szerelmesét játssza, csak egy kicsit más történetben. Ahogy a cím már elárulja, halott feltámasztás jön, csak most nem Victor, hanem Lisa hoz vissza egy holtat az életben, és majd ők is eljutnak a testrészekből összevarrás fázisába kamaszos és szerelmes szálak színesítéseként.

Lisa az olvasó, magának való lány a középiskolában, messze nem népszerű vagy szeretett. Inkább különcnek tartják, a pompon kapitány és szépségkirálynő mostohatestvére hiába igyekszik bevonni a társaságába. Az ő kívánságára és egy villám hatására meg egy viktoriánus, korán halt fiatalember feltámad, és a társául szegődik. A történet pedig egyre inkább átcsúszik fekete komédiába: amit az idő és a hullaként való rothadás elvett zombinktól, jobb szó híján, pár gyilkosság és testrész begyűjtés után egy szolárium visszaad. Veszik a kamaszfilmek tipikus eszköztárát és itt a Frankenstein csavarral adnak neki egy pofont. Kamasz srác, aki a lány bedrogozásával akart szexhez jutni? Még szerencse, hogy viktoriánus hullának kell egy kéz, amit így lesz kiről lecsapni.

Elmesélve, utólag még viccesnek is tudom látni, nézve azért jobban kiakasztott, hogy a páros milyen könnyen ment át a környék sorozatgyilkos duójába. A bűnhöz képest nem egyszer nagy volt a büntetés. Lisa nem is járt a szerkesztő fiúval, vagyis nem csalta meg. Annyi, hogy nem volt nyilvános, hogy Taffy-val (a mostohatestvér) kavar. Sokkal inkább Taffy volt ott a bűnös, aki tudta, hogy Lisának az a fiú tetszik, bevallotta neki nem egyszer és Taffy igyekezett lebeszélni róla. De Taffy csak a sokkot kapta, hogy a lény mit vág le a szerkesztőről, majd az elvérzik, őt nem bántották.

De nem is kell erkölcsi szabályokat keresni benne – volt sok bűnhődés, meg élőholtak és hiteltelen kapcsolatok. Kifejezetten utáltam, ahogy a családi kapcsolatok itt megszilárdultak. Ahogy pl. Lisa apja alig foglalkozik a saját gyerekével, Taffy számára meg mégis támasz és apafigura lesz a végére? De az is, hogy Janet miért viselkedett úgy, ahogy – nem derült ki számomra.

Ifjúsági horror komédiaként elnéztem, mert vizuálisan azért jópofán összerakták. Azt ugyan nem értettem, hogy miért Liza Soberano kapta Taffy szerepét – kicsit sem tűnt Carla Gugino lányának, mi több, se alkatra, se arcra nem olyan szép, hogy elhiggyen az iskola méhkirálynőjének, örökös szépségverseny győztesnek. Még Kathryn Newton is jobban fedné azt a klisét, pláne, amikor elkezd sötéten és szexisen öltözködni, megkapja a sötétebb sminket a történet haladtával. Elkalandoztam. Lisa ruhái, ahogy a Lény minden áramcsapással egyre emberibb. Még az is, ahogy kitalálták, hogy nézzen ki az összevarrt teste. Azon még vigyorogtam is, bár azért egy ponton már idegesített is, ahogy Janet kis gyémánt fülbevalója ott maradt a rávarrt fülben, még azt se vették ki.

Az meg mekkora poén, hogy a végén Shelley versét olvassa a lánynak a lény, amit Shelley eredetileg a feleségének írt… (Mary Shelley írta meg az eredeti Frankenstein történetet.)

Nálam az aktuális hangulatom dönti el, éppen mennyire vagyok vevő ennek a filmnek a humorára. Elég beteg, de mégsem annyira. Van benne ötlet, de néha idegesít. Most különben megvagyunk egymással.

Alapvetően szeretem az olyan szériákat, amelyek azt mutatják be, hogy egy show vagy film/sorozat miképpen készül el. Így a Fiaskó is kapott egy esélyt, annak ellenére, hogy attól előzetesen is tartottam, hogy mi az alapkoncepció. Vagyis, egy rejtélyes áruló, aki a film bukására játszik.

Csak éppen a Fiaskó se nem igazán komédia, se nem nyomozgatás. Sokkal inkább egy nagy adag szerencsétlenkedés. Az alap szerint Raphael végre elkészítheti élete álmát, a nagyanyja élete ihlette filmet, amelyben más-más történelmi korszakban állít emléket a nácik ellen partizánként harcoló asszonynak. A főszerepet meg egyenesen álmai színésznője játssza, akiért kamaszkora óta odavan. De már az első nap zsarolják és ami tönkre mehet egy forgatáson, itt tönkre is megy. Miközben a vezetőség egyre hajszolja a rejtélyes árulót, aki mindig keresztbe tesz nekik.

A gond az, hogy minden vezetőségi tag egy szerencsétlen lúzer. Raphael minimális vezetői készséget sem mutat, mindenkinek meg akar felelni és egy balfék. Én már azt sem értettem, miért akar annyira a nagymamájáról forgatni, amikor az asszony kb. megveti, mocskosul beszél vele és az egész családja egy idiótának tartja a fiatalembert. A producer le van égve, a modern világhoz kicsit sem ért. Persze játssza, hogy képben van, de még csak keresni se tud a neten, nemhogy annál komolyabb munkát végezzen. Raphael asszisztense meg azzal van elfoglalva, hogy összejöjjön a kiszemelt stábtaggal, közben meg ne engedje, hogy Raphael és a film női főszereplője, Ingrid, összejöjjenek. Ha ezek hárman valamit megpróbálnak elintézni, annak bizonyosan még nagyobb bukta lesz a vége.

Csak pár példa: a férfi főszerepre szerződtetett sztár, őt játssza Vincent Cassel, az első jelenetek leforgatása után már fel is mond. A kényszerből felvett kaszkadőr – Raphael családja kér egy barát gyerekének szívességet – az első jelenete forgatása során elveszti a lábfejét. Egy tévéműsorba mennek reklámozni a filmet és menteni Raphael renoméját, de a COVID miatt ízeket, szagokat nem érző szakácsuk akkor bosszúból hashajtót kever a szendvicsük töltelékéhez. (Aztán csodálkozik, hogy a végére inkább titokban pizzát rendel az egész stáb, de nála nem eszik senki.) De a csúcs az volt, amikor Raphael megmutatja a nagymamája házát a stábnak, és talál egy titkos szobát, amit addig ő sem ismert. Képes egyből bemenni a kamerával, azt hiszi, a nagyi ott rejtette el a zsidókat. Aztán szembesül egy náci relikviagyűjteménnyel, a nagyi többek között Hitler szeretője is volt.

Egy nagy agyatlanság az egész, eltúlzott és annyira szerencsétlenek a szereplők. Tudom, már írtam, de ez már az irritáló szint. Mert ez nem vicces, ez már kínos, amit egymásra pakolnak. Ki nevet azon, hogy pl. az asszisztens azzal akar pasizni, hogy a nyaralási videói közül a szexvideóját mutogatja? Még el is játssza, legalább az első alkalommal, hogy nem is ezt akarta lejátszani, aztán már azt sem.

Egy minimálisan szimpatikus szereplő sem akadt benne. Kretének vannak, szerencsétlenek meg másokat átverők és ennyi. Különösen rossz ötlet, hogy a főszereplő a legnagyobb vesztes az egész történetben, de már olyan szinten, hogy minden megmozdulásából baj lesz.

Pedig még csak azt se mondhatnám, hogy csupa nálunk ismeretlen franciával készítették. Cassel a legnagyobb név, de szinte mindenki mellé tudok tenni egy sorozatot vagy filmet, amit nálunk is meg lehetett vele nézni. Vagyis, nem az esélytelenek nyugalmával került fel a Netflixre. Niney különben nagyon meggyőzően hozta ezt a rakás szerencsétlenség, önbizalomhiányos író – rendezőt.

Még csak látványra se aprózták el. Az eredeti elképzelések, hogy nézett ki volna Raphael filmje, még mutatós is. Csak éppen mindent elrontanak szerencsétlennek – pl. egy beleerőszakolt szereplővel, aki nem tudja még a szövegét sem, vagy amikor termékelhelyezést kell eszközölni, és összevesznek azon, hogy Auschwitzban a sólet konzervet ne a náci egye, az nem jó reklám, hanem az egyik rab. Az, hogy neki honnan lenne konzerve, meg kit érdekel?

Hagyjuk is, ezen csak bosszankodom. Komédia, de részemről már átcsúszott abba a sávba, ami idegesítő.

Mindig is tudtam, hogy nincs érzékem a szatírához. Intellektuálisan fel tudom fogni, miről szól, de hogy mennyire szenvedek vele és gyakran mennyire untat is, arra nehéz szavakat találni.

Ebben a filmben ráadásul abszurd elemekkel keverték és egy ponton már nézőként is elkapott a vágy, hogy én is magamba szúrjak valamit, csak legyen ennek már vége. Nem is tudom, hány olyan jelenet volt, amikor legszívesebben abba is hagytam volna a filmet. Kb. kétszer el is aludtam rajta, ez is sokat mond arról, mennyire találtam érdekesnek.

A történet annyi, hogy Néró császár lett, és korábbi nevelője, Seneca a vagyonért és biztonságért átment udvari talpnyalóba, miközben félig titokban a császárt kritizáló rendezvényeket tartott. Mikor Nérónak elege lett, elrendelte a férfi halálát, és Seneca utolsó napján erre is készül. Mint ahogy a Nérót szidó műsorait, a halálát is szervezi, eseménnyé tenné és az ember vár is arra, hogy haljon már meg, mert ez így borzalmas. A film még rá is játszik: haldokol, feléled, megint próbálkozik, haldokol és feléled, majd kezdődik elölről. Borzalmas.

Most mit kezdjek egy olyan filmmel, ahol simán belefér, hogy a fiatal feleség körül egyre nagyobb a vértócsa, szédeleg és elkezd a vérveszteségbe belehalni, míg az öreg Seneca áll, vagdalja magát, csak nem vérzik. A barátai kezdik el felvagdalni az egyéb ereit, nem csak a kezén, de csak nem akar folyni a vére. Ezen nevetni kellene? Ki hogy van vele, én nem tudtam.

De mondhatnám a közvetetetten Néróról szóló színdarabját is, amiben egy ókori történetet mondanak el újra, amiben az apával megetetik a fiai tetemét. (Sültnek elkészítve, szóval, a végéig nem tudta, mit is eszik.) A darabba meg simán belevették, hogy két rabszolgafiút megölnek és feldarabolnak, hogy a fejek tányérra kerüljenek a végén. Annyira felesleges véráldozat és undorító is – miért hiszi Seneca, hogy ez a római közönségére majd hat? Nekem rosszul esett és hányingert keltő, de Senecára haragudtam érte, nem Néróra. Az ókori rómaiak meg gladiátorjátékokon szórakoztak, mit nekik két gyerek leszúrása… De tele van ilyen túlzásokkal, abszurd elemekkel a film.

Közben nagyon áthallás az egész. Ókori Róma, császárkor, Néró. De már ott szól a csengő, hogy Néró címe nem császár, itt Elnöknek hívják. Ha meg a feleségeit nézzük, a konszolidáltat lecseréli a kvázi örömlány szőkére. Általánosságban az USA ellen is felszólal, de Néróba annyira könnyen bele tudnám látni egyenesen Donald Trumpot, hogy arról is tudnék írni.

A külcsín a reneszánsz színpadot juttatta eszembe, csak itt is abszurd és posztmodern elemekkel. Nem hitelesen történelmi, csak azt idéző és modern a ruházat, de az épületek is. Minimalista mellette. Színházban sokkal inkább el tudom képzelni, mint mozivásznon. Nem mellesleg, ronda. Ahogy Seneca vendégeinek, főleg a nőknek a jelmezei, sminkje és gyakran a ruhájuk is. Valami horrorban előbb érezném otthonosnak.

John Malkovich show különben, de annyira taszít ez az egész történet, kinézet, hogy nem is érdekel. Akárhogy nézem is, nekem ez egy kínszenvedés volt.

Igazából az volt benne az érdekes, hogy egy megtörtént eset az alapja. El lehet rajta gondolkozni, hogy mire nem képesek az emberek és milyen okokból.

A történet Nancy becsavarodásáról szól, ha rövid akarok lenni. Az asszonyt egyszerre több csapás éri, amin nem tud átlendülni. Állandó anyagi gondok, és a kitervelt nyugdíjas, boldog évekből nem lesz semmi. Ki is számolja, hogy kb. nyolcvan éves koráig kellene még dolgoznia. A romantikus regényeit sorra dobják vissza a kiadók, miközben az egyik barátnője díjat is nyer, meg kiadót is talál magának. Ha mindez nem lenne elég, a férje nem érzi át a baját. Ő szívesen dolgozik tovább is, a regénnyel kapcsolatban meg csak annyi mondanivalója van, ha az asszonyt boldoggá teszi az írás, mit érdekli bármi más? Jó hobbi. Ezzel alá is írta a halálos ítéletét.

Nancy ugyanis nem tud majd szabadulni a gondolattól, hogy az életbiztosításból azt az életet élhetné, amit szeretne magának. És tervezni kezd, blogon rögzíti is, miket csinál. A néző meg szörnyülködhet, mert igazság szerint Nancy egy álomférjet kapott, ami imádja, mindig mellette áll és minden értelemben ott van a nőnek. Egyszerűen nehéz felfogni, hogy mi az a tüske, ami olyan mélyre ment, hogy Nancy képes lenne kiiktatni az egyetlen embert, akivel ilyen őszinte kapcsolata van, akit szeret. Az, hogy megsértődött rá, amiért nem veszi komolyan az írásait? Fejben nagyon félrement valami.

A filmet a két főszereplő eladta, meg a hangulatában is volt valami, ahogy egyszerre volt szinte paródia is, meg mindennapi emberi dráma. Hogy az álmok elvesztése miképpen forgatják ki az embert. Mert el van túlozva, paródiát idéz, ahogy írtam is – de a mélyén mégiscsak az van, hogy egy idős asszonynak szembe kell néznie vele, hogy nem olyan élete volt, mint amilyet szeretett volna. Most már látja, hogy idősként egyetlen álma sem valósul meg, beragadt egy olyan hétköznapba, ami elől menekülni akarna, de nagyon. És ebbe belekattan, ész nélkül tervez és cselekszik a menekülésért, fel sem mérve mit pusztít el közben.

Még ezzel együtt is, azért a végét elrontották. Ahogy Nancy fejére olvassák a rendőrök a bűneit, és szinte ugyanazt sorolják fel neki, amiért a regényeit is visszautasították a kiadók? Az nem vicces és frappáns, hanem zavaró. Az is jobb lett volna, ha átkapcsol valami a nő fejében, a maradék valóságot is elveszti, vagy összeomlott volna, ahogy felméri, mit tett. De ezzel a rendőri gúnyolódással a maradék valóságot is kirúgják a film alól, hiába igaz történet alapján készült.

Shepherd úgy tűnik, jól mozog a negatív szereplők körében. Undok, gazdag öreg rokonnak is tetszett az Anna Faris-komédiában - vagy az Turner volt? -, itt is jól hozza a rejtetten ördögi írónőt. Steve Guttenberg nem szépen öregedett, nem esett jól látni, hogy milyen öregembernek látjuk itt. Pedig belülről nagyon jó embert játszott, a film legkedvesebb szereplője, de annyira igénytelennek és lerobbantnak tűnt kívülről – koncepció lett volna? Az biztos, hogy nekem nehezítette, hogy igazán kedveljem, hiába vitték el már hihetetlen kedves és támogató férj irányába a szerepét.

A történet nem okos, de abban van szórakoztató elem, ahogy Nancy véghez viszi a tervét és narrálja a blogon. Nekem meg is fordult a fejemben, hogy rossz zsánert választott. Ha nem erotikus történelmi regényeket, hanem coozy crimes eseteket ír ilyen hangnemben, sikeresebb lett volna.

Nem látványfilm, a humora sem az igazi. De mégis volt benne valami kis szikra, lehet éppen Shepherd maga, ami miatt egyszer szórakoztatónak találtam a filmet.

Egyszer érdemes lenne megnézni, hogy mennyire írják át a történelmet a filmek. Mely sikerfilmek azok, amelyek azért nagyjából hitelesek, és melyek azok, amelyek akár fikciós történetek is lehetnének? Még akár magyar példát is találhatnánk, elég csak az utóbbi évekből a Kincsemre visszagondolni.

De, most egy frissebb filmet néztem. A Semmelweis került sorra, anyák napjára az anyák megmentője. Mielőtt bármi rosszat elemezni kezdenék, gyorsan leszögezem, hogy én szerettem ezt a filmet. Lekötött végig, az orvosi és a magánéleti része is korrekten meg lett írva, plusz, egy kis történelmi korszakot is kaptunk. Az a film, amit időnként szívesen megnézek még egyszer.

Csak éppen, a szórakoztatás kedvéért nem kicsit nyúltak bele az eseményekbe. Hiába jó úgy a filmbe, és lesz vele jó a film, ha az agyam tiltakozik az olyasmik ellen, mint Emma személye vagy éppen a klinika vezetői szerepének felajánlása Semmelweis doktornak. Most az ő élete elég felkapott téma, és ha kicsit is utána olvasunk, sokkal fájóbb képet kapunk, mint amit a film mutatott. Itt ugyanis igazat adnak neki, már Bécsben megkapja az anyák megmentője címet, és helyreállítják a renoméját. Ehhez képest a valóságban végig nagy ellenállásba ütközött, és Bécsben nagyon nem látták szívesen. Itt igazgatói címet ígérnek neki - valójában meg a szerződését sem hosszabbították meg, és azért kellett visszatérnie Pestre. Bécsben még állást sem kapott. Igazat is csak jóval később adtak neki, amikor Pasteur kísérletei révén bizonyosságot nyert a baktériumok léte, és tudományos hátteret kapott, amit Semmelweis pusztán kísérletekkel és ésszel megfigyelt, változtatni akart. Annyira ellentmondásos és korában meg nem értett figura volt, hogy az ő halála körül is olyan mítoszok vannak, mint pl. Zrínyié körül. Hogy az ellenségei csellel juttatták diliházba, ahol az őrök le lettek fizetve és agyonverték a doktort. A film csak a végén egy kiírásban említi, hogy hol halt meg. Szegény Semmelweis élete sokkal lehangolóbb volt, mint amit itt eladnak nekünk.

Itt jegyzem meg, hogy bár a filmben szerelmi témának ok, de Emma kitalált szereplő. Vártam is valami búcsút a szereplők között a végén, de hogy happy end legyen, Semmelweis a film végén magával viszi. És mivel tudom, hogy később és kit vett el, hogy milyen tragédiák érték a magánéletében is, miközben filmen elnézem, mégis tiltakozik ellene az agyam.

És ez az, ami a film kapcsán végig nyomasztott. Mennyit szabad módosítani az eredeti történeten? Pedig megértem, ha az eredeti éleket és történéseket hagyják benne, a végére mindenki kiakad. Mert Semmelweis hiába érdemelt volna többet, életében nem kapott. A film adta meg neki az elismerést, amit az életében nagyon nem juttattak neki. De ettől még vívódok, ez mennyire megtévesztő. Mert akit különösebben nem érdekel, csak a filmet nézi meg, simán azt hiheti, hogy Semmelweis milyen boldog életet élhetett, és minden nehézség ellenére azért megkapta a babért és az elismerést. Pedig csak posztumusz. (Hú, de giccses volt az anyák a bébivel a karban nagytotálok...)

A film pedig a történelmi filmet, orvosi krimit és egy halvány mértékben románcot tartalmaz. Mindenből van benne egy kicsi, és lehet drukkolni a szereplőknek. Pedig filmen bőven láttam már jobb húzásokat, de itt esküszöm izgultam, hogy időben kiderül-e, ki és hogyan babrált a lepedők mosásával. Valahol döbbenet, hogy amit ma olyan természetesnek veszünk, egyszer mennyire újdonság és ellenkezést kiváltó téma volt. Mint az, hogy az orvos mosson kezet, ha már a boncteremből megy át a szülészetre.

De tetszett az a vonal is, amit talán belemagyarázok, de a hatalom és az újító között fennáll. Hogy egy elnyomó rendszer mennyire gát, miképp osztja meg az embereket. Bár a film az orvosi helyzetre van kihegyezve, de ott van sorok között a magyar - osztrák ellentét is, és a vezér kedvence - más nézetű tehetség szembenállása is. Visszatérnek olyan helyzetek, amelyek ma is bántóan ismerősek, hiába vagyunk több, mint 150 évvel később. Az emberek tényleg nem tanulnak és nem lesznek jobbak.

Nem halmoz el helyszínekkel és utcaképekkel, a fő helyszín a kórház. De az igyekezetet éreztem benne, hogy változatosak legyenek. Ha mást nem is, de a termeket legalább bőven variálták. Kórterem, előadó, boncterem, irodák, bálterem, lakások. Ahogy a korszak is megjelent ruhákban, használati tárgyakban.

A stáblista is megér egy misét. Annyi neves színészt nyomtak a filmbe, amit nem szégyelltek. A fiataloknak eladja Vecsei H. Miklós, az idősebbeknek meg lesz benne Simon Kornéltól kezdve Elek Ferencen át Györgyi Annáig sok mindenki. A kötelezőt szerintem mindenki szépen belerakta, és segítettek nekik a sminkkel, kosztümökkel is. Talán csak Nagy Katicának nem, akinek az ápolónők kötött hajviselete nem állt jól - sokkal helyesebb a színésznő, amikor szabadon van a haja. Vecsei öregítése és komolyítása viszont nagyon múködött a szakállal - első blikkre rá se ismertem.

Tényleg nem tudom, jó-e, hogy filmekkel ennyire átírjuk a történeteket, de biztosan jobb legalább így megismerni egy nevet, mint ha nem is lenne ilyen film és legalább egy ilyen történet. Szeretném hinni, hogy ha felkeltik a figyelmet, legalább 1-1 olyan akad, aki majd utánaolvas és kiszemezi az igazat a szórakoztató történetből.