Gárdonyi egyike azon íróinknak, akit annál jobban értékelek, minél többet olvasok tőle. Az ő esetében megvan az, hogy minden évtizedben mást veszek észre benne, másért tudom szeretni, és bőven írt is, vagyis, még van is mit olvasnom tőle.

Az Ida regénye az a könyve különben, amit a kedvencemnek tartok tőle. És nem csak azért, mert ugyanaz a vezetéknevem, mint az egyik főszereplőnek. Kamaszként szerettem a visszafogott romantikáját, ahogy szerelmes regény tud úgy lenni, hogy semmi olyasmi nincs benne, amitől a nyálregények messziről megismerhetők. Egyetemistaként Csaba festőként való világa fogott meg, ahogy a képek megszületnek, ahogy jön az ihlet és a téma. Amikor legutóbb olvastam, akkor is a művészet volt az egyik kedvencem, de már a korrajz is nagyon lekötött, ami a szerelmes történet hátterét adja. Újgazdagok és tönkremenő nemesi családok, egy polgárosodó Pest.

Talán az első filmfeldolgozást is láttam, de az nem hagyott bennem mély nyomokat. Csak az, hogy mennyire giccs és utálat a vége egy ágyon levő, romantikus párnával. Hú, még mindig a hideg ráz tőle. De most már egy új generáció és modernebb köntösben ismerkedhet meg filmen is a regénnyel – Goda Krisztáék készítették el 2022-ben.

Az első vallomás, hogy engem a plakát nagyon ijesztett, nem véletlenül tartott eddig, hogy leüljek a film elé. Annyira szerettem a regényben Idát és Csabát, hogy a plakátra kitett páros kapcsán csak arra tudtam gondolni, hogy egyik se szimpatikus, negyed annyira se, mint a regényhős. Nem rombolom az illúziót. (Igen, én vagyok az, akinek a Harry Potter élményt Daniel Radcliffe és Emma Watson elrontotta.) Hála égnek a film és a színészek mozgóképen sokkal megnyerőbbek, mint ez a szerencsétlen kép. Szerethető mindkettő.

Érdekes döntés különben, hogy a főszerepeket adták ismeretlen arcoknak, míg kis mellékszerepekre is befutott és ismert színészeket hívtak meg. Se Mentes Júliát, se Rohonyi Barnabást nem láttam még másban. Mentes különben szépen hozta Ida romlatlanságát és erkölcsi fölényét, Rohonyi meg jól mutatott mellette – a féltékeny jelenete volt talán a meggyőzőbb, azt inkább elhittem neki, mint amikor egy jelenetben ’elmélyülten’ fest. A baráti körbe pedig betették Ember Márkot, Mészáros Bélát, Kovács Lehelt, Bata Évát és Sipos Verát. Ida apja Hevér Gábor, a rendfőnöknő Györgyi Anna és még lehetne nézegetni a náluk is kisebb szerepeket kapókat is.

A külcsín kellemes, de mélyen visszafogott. Egy város, egy lakás, egy műterem. A festményekért legalább hálás voltam, ha nem is az alkotás folyamatát látjuk, mint a regényben. Nem egyszer volt egy olyan érzésem, hogy takarékoskodni kellett a pénzzel, és amúgy is tudom, hogy a kosztümös filmek drágák. De ezt sikerült úgy összerakni, hogy tévéfilmes külcsínnél jobb legyen, ha azért a nagy produkciókkal nem is tud versenyezni.

Amit viszont zokon vettem, vagy inkább mélyen sajnáltam, hogy ki lett savazva Gárdonyi regényének a cselekménye. A filmen kb. úgy néz ki, mintha Csaba és Ida pár napot, esetleg hetet töltött volna együtt. A regényből pedig pontosan tudom, hogy hónapokat töltenek el az álházasságban. Ott érződik az idő, itt egyáltalán nem. Amikor Csaba visszaadja a hozományt, elejtve, hogy sikerült fél év alatt előteremtenie a teljes összeget, még az állam is leesett, hogy mi: fél év eltelt? Sok-sok olyasmi hiányzik, ami a regény szerves része volt. Itt úgy látszik, mintha végig a lakásukban, egy városban lettek volna. Teljesen ki lett véve, hogy külföldön is voltak művészeti táborban. Vagy, Jolán esete – itt Csaba a városban rohangál, míg a regényben lejár vidékre. (Azt inkább megértem, hogy a kisfiú szálát nem vették vele, az némileg gonosz is Gárdonyitól, hogy a történet örvend egy kisfiú halálának, mert így nem megy tovább az apa vérvonala.) De mondhatnám azt is, ahogy a festmények születnek, ahogy Ida be lesz vonva az alkotói folyamatba.

A film azért összeáll, és ráismertem a történetre, csak… Ez az átka annak, hogy az eredetit ennyire szeretem. Ha értem is, miért kell húzni – terjedelem vagy költségvetés – csak hiányolom, amit a regényben szerettem.

A regényhez könnyen meghozta újra a kedvem – kellemes film lett mindennel együtt. Aki még nem olvasta, ezért rászánja magát, annak meg örülök. A regény több és jobb, de mindenki eldöntheti maga, neki melyik a jobb.

Találtam még egy színészt, aki beragadt egy szerepkörbe. Jött a Riverdale, Cole Sprouse meg ifjúsági filmek hősszerelmese lett egy csapásra. Ami csak azért megmosolyogtató, mert elvben ő a motoros banda tag volt a sorozatban, nem a szerelmes szépfiú Archie.

Mindegy, annyira akartam kilyukadni, hogy Sprouse megint a film szerelmesét játssza, csak egy kicsit más történetben. Ahogy a cím már elárulja, halott feltámasztás jön, csak most nem Victor, hanem Lisa hoz vissza egy holtat az életben, és majd ők is eljutnak a testrészekből összevarrás fázisába kamaszos és szerelmes szálak színesítéseként.

Lisa az olvasó, magának való lány a középiskolában, messze nem népszerű vagy szeretett. Inkább különcnek tartják, a pompon kapitány és szépségkirálynő mostohatestvére hiába igyekszik bevonni a társaságába. Az ő kívánságára és egy villám hatására meg egy viktoriánus, korán halt fiatalember feltámad, és a társául szegődik. A történet pedig egyre inkább átcsúszik fekete komédiába: amit az idő és a hullaként való rothadás elvett zombinktól, jobb szó híján, pár gyilkosság és testrész begyűjtés után egy szolárium visszaad. Veszik a kamaszfilmek tipikus eszköztárát és itt a Frankenstein csavarral adnak neki egy pofont. Kamasz srác, aki a lány bedrogozásával akart szexhez jutni? Még szerencse, hogy viktoriánus hullának kell egy kéz, amit így lesz kiről lecsapni.

Elmesélve, utólag még viccesnek is tudom látni, nézve azért jobban kiakasztott, hogy a páros milyen könnyen ment át a környék sorozatgyilkos duójába. A bűnhöz képest nem egyszer nagy volt a büntetés. Lisa nem is járt a szerkesztő fiúval, vagyis nem csalta meg. Annyi, hogy nem volt nyilvános, hogy Taffy-val (a mostohatestvér) kavar. Sokkal inkább Taffy volt ott a bűnös, aki tudta, hogy Lisának az a fiú tetszik, bevallotta neki nem egyszer és Taffy igyekezett lebeszélni róla. De Taffy csak a sokkot kapta, hogy a lény mit vág le a szerkesztőről, majd az elvérzik, őt nem bántották.

De nem is kell erkölcsi szabályokat keresni benne – volt sok bűnhődés, meg élőholtak és hiteltelen kapcsolatok. Kifejezetten utáltam, ahogy a családi kapcsolatok itt megszilárdultak. Ahogy pl. Lisa apja alig foglalkozik a saját gyerekével, Taffy számára meg mégis támasz és apafigura lesz a végére? De az is, hogy Janet miért viselkedett úgy, ahogy – nem derült ki számomra.

Ifjúsági horror komédiaként elnéztem, mert vizuálisan azért jópofán összerakták. Azt ugyan nem értettem, hogy miért Liza Soberano kapta Taffy szerepét – kicsit sem tűnt Carla Gugino lányának, mi több, se alkatra, se arcra nem olyan szép, hogy elhiggyen az iskola méhkirálynőjének, örökös szépségverseny győztesnek. Még Kathryn Newton is jobban fedné azt a klisét, pláne, amikor elkezd sötéten és szexisen öltözködni, megkapja a sötétebb sminket a történet haladtával. Elkalandoztam. Lisa ruhái, ahogy a Lény minden áramcsapással egyre emberibb. Még az is, ahogy kitalálták, hogy nézzen ki az összevarrt teste. Azon még vigyorogtam is, bár azért egy ponton már idegesített is, ahogy Janet kis gyémánt fülbevalója ott maradt a rávarrt fülben, még azt se vették ki.

Az meg mekkora poén, hogy a végén Shelley versét olvassa a lánynak a lény, amit Shelley eredetileg a feleségének írt… (Mary Shelley írta meg az eredeti Frankenstein történetet.)

Nálam az aktuális hangulatom dönti el, éppen mennyire vagyok vevő ennek a filmnek a humorára. Elég beteg, de mégsem annyira. Van benne ötlet, de néha idegesít. Most különben megvagyunk egymással.

Alapvetően szeretem az olyan szériákat, amelyek azt mutatják be, hogy egy show vagy film/sorozat miképpen készül el. Így a Fiaskó is kapott egy esélyt, annak ellenére, hogy attól előzetesen is tartottam, hogy mi az alapkoncepció. Vagyis, egy rejtélyes áruló, aki a film bukására játszik.

Csak éppen a Fiaskó se nem igazán komédia, se nem nyomozgatás. Sokkal inkább egy nagy adag szerencsétlenkedés. Az alap szerint Raphael végre elkészítheti élete álmát, a nagyanyja élete ihlette filmet, amelyben más-más történelmi korszakban állít emléket a nácik ellen partizánként harcoló asszonynak. A főszerepet meg egyenesen álmai színésznője játssza, akiért kamaszkora óta odavan. De már az első nap zsarolják és ami tönkre mehet egy forgatáson, itt tönkre is megy. Miközben a vezetőség egyre hajszolja a rejtélyes árulót, aki mindig keresztbe tesz nekik.

A gond az, hogy minden vezetőségi tag egy szerencsétlen lúzer. Raphael minimális vezetői készséget sem mutat, mindenkinek meg akar felelni és egy balfék. Én már azt sem értettem, miért akar annyira a nagymamájáról forgatni, amikor az asszony kb. megveti, mocskosul beszél vele és az egész családja egy idiótának tartja a fiatalembert. A producer le van égve, a modern világhoz kicsit sem ért. Persze játssza, hogy képben van, de még csak keresni se tud a neten, nemhogy annál komolyabb munkát végezzen. Raphael asszisztense meg azzal van elfoglalva, hogy összejöjjön a kiszemelt stábtaggal, közben meg ne engedje, hogy Raphael és a film női főszereplője, Ingrid, összejöjjenek. Ha ezek hárman valamit megpróbálnak elintézni, annak bizonyosan még nagyobb bukta lesz a vége.

Csak pár példa: a férfi főszerepre szerződtetett sztár, őt játssza Vincent Cassel, az első jelenetek leforgatása után már fel is mond. A kényszerből felvett kaszkadőr – Raphael családja kér egy barát gyerekének szívességet – az első jelenete forgatása során elveszti a lábfejét. Egy tévéműsorba mennek reklámozni a filmet és menteni Raphael renoméját, de a COVID miatt ízeket, szagokat nem érző szakácsuk akkor bosszúból hashajtót kever a szendvicsük töltelékéhez. (Aztán csodálkozik, hogy a végére inkább titokban pizzát rendel az egész stáb, de nála nem eszik senki.) De a csúcs az volt, amikor Raphael megmutatja a nagymamája házát a stábnak, és talál egy titkos szobát, amit addig ő sem ismert. Képes egyből bemenni a kamerával, azt hiszi, a nagyi ott rejtette el a zsidókat. Aztán szembesül egy náci relikviagyűjteménnyel, a nagyi többek között Hitler szeretője is volt.

Egy nagy agyatlanság az egész, eltúlzott és annyira szerencsétlenek a szereplők. Tudom, már írtam, de ez már az irritáló szint. Mert ez nem vicces, ez már kínos, amit egymásra pakolnak. Ki nevet azon, hogy pl. az asszisztens azzal akar pasizni, hogy a nyaralási videói közül a szexvideóját mutogatja? Még el is játssza, legalább az első alkalommal, hogy nem is ezt akarta lejátszani, aztán már azt sem.

Egy minimálisan szimpatikus szereplő sem akadt benne. Kretének vannak, szerencsétlenek meg másokat átverők és ennyi. Különösen rossz ötlet, hogy a főszereplő a legnagyobb vesztes az egész történetben, de már olyan szinten, hogy minden megmozdulásából baj lesz.

Pedig még csak azt se mondhatnám, hogy csupa nálunk ismeretlen franciával készítették. Cassel a legnagyobb név, de szinte mindenki mellé tudok tenni egy sorozatot vagy filmet, amit nálunk is meg lehetett vele nézni. Vagyis, nem az esélytelenek nyugalmával került fel a Netflixre. Niney különben nagyon meggyőzően hozta ezt a rakás szerencsétlenség, önbizalomhiányos író – rendezőt.

Még csak látványra se aprózták el. Az eredeti elképzelések, hogy nézett ki volna Raphael filmje, még mutatós is. Csak éppen mindent elrontanak szerencsétlennek – pl. egy beleerőszakolt szereplővel, aki nem tudja még a szövegét sem, vagy amikor termékelhelyezést kell eszközölni, és összevesznek azon, hogy Auschwitzban a sólet konzervet ne a náci egye, az nem jó reklám, hanem az egyik rab. Az, hogy neki honnan lenne konzerve, meg kit érdekel?

Hagyjuk is, ezen csak bosszankodom. Komédia, de részemről már átcsúszott abba a sávba, ami idegesítő.

Mindig is tudtam, hogy nincs érzékem a szatírához. Intellektuálisan fel tudom fogni, miről szól, de hogy mennyire szenvedek vele és gyakran mennyire untat is, arra nehéz szavakat találni.

Ebben a filmben ráadásul abszurd elemekkel keverték és egy ponton már nézőként is elkapott a vágy, hogy én is magamba szúrjak valamit, csak legyen ennek már vége. Nem is tudom, hány olyan jelenet volt, amikor legszívesebben abba is hagytam volna a filmet. Kb. kétszer el is aludtam rajta, ez is sokat mond arról, mennyire találtam érdekesnek.

A történet annyi, hogy Néró császár lett, és korábbi nevelője, Seneca a vagyonért és biztonságért átment udvari talpnyalóba, miközben félig titokban a császárt kritizáló rendezvényeket tartott. Mikor Nérónak elege lett, elrendelte a férfi halálát, és Seneca utolsó napján erre is készül. Mint ahogy a Nérót szidó műsorait, a halálát is szervezi, eseménnyé tenné és az ember vár is arra, hogy haljon már meg, mert ez így borzalmas. A film még rá is játszik: haldokol, feléled, megint próbálkozik, haldokol és feléled, majd kezdődik elölről. Borzalmas.

Most mit kezdjek egy olyan filmmel, ahol simán belefér, hogy a fiatal feleség körül egyre nagyobb a vértócsa, szédeleg és elkezd a vérveszteségbe belehalni, míg az öreg Seneca áll, vagdalja magát, csak nem vérzik. A barátai kezdik el felvagdalni az egyéb ereit, nem csak a kezén, de csak nem akar folyni a vére. Ezen nevetni kellene? Ki hogy van vele, én nem tudtam.

De mondhatnám a közvetetetten Néróról szóló színdarabját is, amiben egy ókori történetet mondanak el újra, amiben az apával megetetik a fiai tetemét. (Sültnek elkészítve, szóval, a végéig nem tudta, mit is eszik.) A darabba meg simán belevették, hogy két rabszolgafiút megölnek és feldarabolnak, hogy a fejek tányérra kerüljenek a végén. Annyira felesleges véráldozat és undorító is – miért hiszi Seneca, hogy ez a római közönségére majd hat? Nekem rosszul esett és hányingert keltő, de Senecára haragudtam érte, nem Néróra. Az ókori rómaiak meg gladiátorjátékokon szórakoztak, mit nekik két gyerek leszúrása… De tele van ilyen túlzásokkal, abszurd elemekkel a film.

Közben nagyon áthallás az egész. Ókori Róma, császárkor, Néró. De már ott szól a csengő, hogy Néró címe nem császár, itt Elnöknek hívják. Ha meg a feleségeit nézzük, a konszolidáltat lecseréli a kvázi örömlány szőkére. Általánosságban az USA ellen is felszólal, de Néróba annyira könnyen bele tudnám látni egyenesen Donald Trumpot, hogy arról is tudnék írni.

A külcsín a reneszánsz színpadot juttatta eszembe, csak itt is abszurd és posztmodern elemekkel. Nem hitelesen történelmi, csak azt idéző és modern a ruházat, de az épületek is. Minimalista mellette. Színházban sokkal inkább el tudom képzelni, mint mozivásznon. Nem mellesleg, ronda. Ahogy Seneca vendégeinek, főleg a nőknek a jelmezei, sminkje és gyakran a ruhájuk is. Valami horrorban előbb érezném otthonosnak.

John Malkovich show különben, de annyira taszít ez az egész történet, kinézet, hogy nem is érdekel. Akárhogy nézem is, nekem ez egy kínszenvedés volt.

Igazából az volt benne az érdekes, hogy egy megtörtént eset az alapja. El lehet rajta gondolkozni, hogy mire nem képesek az emberek és milyen okokból.

A történet Nancy becsavarodásáról szól, ha rövid akarok lenni. Az asszonyt egyszerre több csapás éri, amin nem tud átlendülni. Állandó anyagi gondok, és a kitervelt nyugdíjas, boldog évekből nem lesz semmi. Ki is számolja, hogy kb. nyolcvan éves koráig kellene még dolgoznia. A romantikus regényeit sorra dobják vissza a kiadók, miközben az egyik barátnője díjat is nyer, meg kiadót is talál magának. Ha mindez nem lenne elég, a férje nem érzi át a baját. Ő szívesen dolgozik tovább is, a regénnyel kapcsolatban meg csak annyi mondanivalója van, ha az asszonyt boldoggá teszi az írás, mit érdekli bármi más? Jó hobbi. Ezzel alá is írta a halálos ítéletét.

Nancy ugyanis nem tud majd szabadulni a gondolattól, hogy az életbiztosításból azt az életet élhetné, amit szeretne magának. És tervezni kezd, blogon rögzíti is, miket csinál. A néző meg szörnyülködhet, mert igazság szerint Nancy egy álomférjet kapott, ami imádja, mindig mellette áll és minden értelemben ott van a nőnek. Egyszerűen nehéz felfogni, hogy mi az a tüske, ami olyan mélyre ment, hogy Nancy képes lenne kiiktatni az egyetlen embert, akivel ilyen őszinte kapcsolata van, akit szeret. Az, hogy megsértődött rá, amiért nem veszi komolyan az írásait? Fejben nagyon félrement valami.

A filmet a két főszereplő eladta, meg a hangulatában is volt valami, ahogy egyszerre volt szinte paródia is, meg mindennapi emberi dráma. Hogy az álmok elvesztése miképpen forgatják ki az embert. Mert el van túlozva, paródiát idéz, ahogy írtam is – de a mélyén mégiscsak az van, hogy egy idős asszonynak szembe kell néznie vele, hogy nem olyan élete volt, mint amilyet szeretett volna. Most már látja, hogy idősként egyetlen álma sem valósul meg, beragadt egy olyan hétköznapba, ami elől menekülni akarna, de nagyon. És ebbe belekattan, ész nélkül tervez és cselekszik a menekülésért, fel sem mérve mit pusztít el közben.

Még ezzel együtt is, azért a végét elrontották. Ahogy Nancy fejére olvassák a rendőrök a bűneit, és szinte ugyanazt sorolják fel neki, amiért a regényeit is visszautasították a kiadók? Az nem vicces és frappáns, hanem zavaró. Az is jobb lett volna, ha átkapcsol valami a nő fejében, a maradék valóságot is elveszti, vagy összeomlott volna, ahogy felméri, mit tett. De ezzel a rendőri gúnyolódással a maradék valóságot is kirúgják a film alól, hiába igaz történet alapján készült.

Shepherd úgy tűnik, jól mozog a negatív szereplők körében. Undok, gazdag öreg rokonnak is tetszett az Anna Faris-komédiában - vagy az Turner volt? -, itt is jól hozza a rejtetten ördögi írónőt. Steve Guttenberg nem szépen öregedett, nem esett jól látni, hogy milyen öregembernek látjuk itt. Pedig belülről nagyon jó embert játszott, a film legkedvesebb szereplője, de annyira igénytelennek és lerobbantnak tűnt kívülről – koncepció lett volna? Az biztos, hogy nekem nehezítette, hogy igazán kedveljem, hiába vitték el már hihetetlen kedves és támogató férj irányába a szerepét.

A történet nem okos, de abban van szórakoztató elem, ahogy Nancy véghez viszi a tervét és narrálja a blogon. Nekem meg is fordult a fejemben, hogy rossz zsánert választott. Ha nem erotikus történelmi regényeket, hanem coozy crimes eseteket ír ilyen hangnemben, sikeresebb lett volna.

Nem látványfilm, a humora sem az igazi. De mégis volt benne valami kis szikra, lehet éppen Shepherd maga, ami miatt egyszer szórakoztatónak találtam a filmet.

Egyszer érdemes lenne megnézni, hogy mennyire írják át a történelmet a filmek. Mely sikerfilmek azok, amelyek azért nagyjából hitelesek, és melyek azok, amelyek akár fikciós történetek is lehetnének? Még akár magyar példát is találhatnánk, elég csak az utóbbi évekből a Kincsemre visszagondolni.

De, most egy frissebb filmet néztem. A Semmelweis került sorra, anyák napjára az anyák megmentője. Mielőtt bármi rosszat elemezni kezdenék, gyorsan leszögezem, hogy én szerettem ezt a filmet. Lekötött végig, az orvosi és a magánéleti része is korrekten meg lett írva, plusz, egy kis történelmi korszakot is kaptunk. Az a film, amit időnként szívesen megnézek még egyszer.

Csak éppen, a szórakoztatás kedvéért nem kicsit nyúltak bele az eseményekbe. Hiába jó úgy a filmbe, és lesz vele jó a film, ha az agyam tiltakozik az olyasmik ellen, mint Emma személye vagy éppen a klinika vezetői szerepének felajánlása Semmelweis doktornak. Most az ő élete elég felkapott téma, és ha kicsit is utána olvasunk, sokkal fájóbb képet kapunk, mint amit a film mutatott. Itt ugyanis igazat adnak neki, már Bécsben megkapja az anyák megmentője címet, és helyreállítják a renoméját. Ehhez képest a valóságban végig nagy ellenállásba ütközött, és Bécsben nagyon nem látták szívesen. Itt igazgatói címet ígérnek neki - valójában meg a szerződését sem hosszabbították meg, és azért kellett visszatérnie Pestre. Bécsben még állást sem kapott. Igazat is csak jóval később adtak neki, amikor Pasteur kísérletei révén bizonyosságot nyert a baktériumok léte, és tudományos hátteret kapott, amit Semmelweis pusztán kísérletekkel és ésszel megfigyelt, változtatni akart. Annyira ellentmondásos és korában meg nem értett figura volt, hogy az ő halála körül is olyan mítoszok vannak, mint pl. Zrínyié körül. Hogy az ellenségei csellel juttatták diliházba, ahol az őrök le lettek fizetve és agyonverték a doktort. A film csak a végén egy kiírásban említi, hogy hol halt meg. Szegény Semmelweis élete sokkal lehangolóbb volt, mint amit itt eladnak nekünk.

Itt jegyzem meg, hogy bár a filmben szerelmi témának ok, de Emma kitalált szereplő. Vártam is valami búcsút a szereplők között a végén, de hogy happy end legyen, Semmelweis a film végén magával viszi. És mivel tudom, hogy később és kit vett el, hogy milyen tragédiák érték a magánéletében is, miközben filmen elnézem, mégis tiltakozik ellene az agyam.

És ez az, ami a film kapcsán végig nyomasztott. Mennyit szabad módosítani az eredeti történeten? Pedig megértem, ha az eredeti éleket és történéseket hagyják benne, a végére mindenki kiakad. Mert Semmelweis hiába érdemelt volna többet, életében nem kapott. A film adta meg neki az elismerést, amit az életében nagyon nem juttattak neki. De ettől még vívódok, ez mennyire megtévesztő. Mert akit különösebben nem érdekel, csak a filmet nézi meg, simán azt hiheti, hogy Semmelweis milyen boldog életet élhetett, és minden nehézség ellenére azért megkapta a babért és az elismerést. Pedig csak posztumusz. (Hú, de giccses volt az anyák a bébivel a karban nagytotálok...)

A film pedig a történelmi filmet, orvosi krimit és egy halvány mértékben románcot tartalmaz. Mindenből van benne egy kicsi, és lehet drukkolni a szereplőknek. Pedig filmen bőven láttam már jobb húzásokat, de itt esküszöm izgultam, hogy időben kiderül-e, ki és hogyan babrált a lepedők mosásával. Valahol döbbenet, hogy amit ma olyan természetesnek veszünk, egyszer mennyire újdonság és ellenkezést kiváltó téma volt. Mint az, hogy az orvos mosson kezet, ha már a boncteremből megy át a szülészetre.

De tetszett az a vonal is, amit talán belemagyarázok, de a hatalom és az újító között fennáll. Hogy egy elnyomó rendszer mennyire gát, miképp osztja meg az embereket. Bár a film az orvosi helyzetre van kihegyezve, de ott van sorok között a magyar - osztrák ellentét is, és a vezér kedvence - más nézetű tehetség szembenállása is. Visszatérnek olyan helyzetek, amelyek ma is bántóan ismerősek, hiába vagyunk több, mint 150 évvel később. Az emberek tényleg nem tanulnak és nem lesznek jobbak.

Nem halmoz el helyszínekkel és utcaképekkel, a fő helyszín a kórház. De az igyekezetet éreztem benne, hogy változatosak legyenek. Ha mást nem is, de a termeket legalább bőven variálták. Kórterem, előadó, boncterem, irodák, bálterem, lakások. Ahogy a korszak is megjelent ruhákban, használati tárgyakban.

A stáblista is megér egy misét. Annyi neves színészt nyomtak a filmbe, amit nem szégyelltek. A fiataloknak eladja Vecsei H. Miklós, az idősebbeknek meg lesz benne Simon Kornéltól kezdve Elek Ferencen át Györgyi Annáig sok mindenki. A kötelezőt szerintem mindenki szépen belerakta, és segítettek nekik a sminkkel, kosztümökkel is. Talán csak Nagy Katicának nem, akinek az ápolónők kötött hajviselete nem állt jól - sokkal helyesebb a színésznő, amikor szabadon van a haja. Vecsei öregítése és komolyítása viszont nagyon múködött a szakállal - első blikkre rá se ismertem.

Tényleg nem tudom, jó-e, hogy filmekkel ennyire átírjuk a történeteket, de biztosan jobb legalább így megismerni egy nevet, mint ha nem is lenne ilyen film és legalább egy ilyen történet. Szeretném hinni, hogy ha felkeltik a figyelmet, legalább 1-1 olyan akad, aki majd utánaolvas és kiszemezi az igazat a szórakoztató történetből.

Kezdjük talán egy zárással, de nem fogom túlragozni. Ugyanis az American Horror Story (s12e09) vége nem nyerte el a tetszésem. Ugyanolyan bizarr volt, mint a sorozat egésze, de vártam valami csavart. Valami pluszt, ami mindent szépen összekapcsol és talán egy pofont is ad. De legfeljebb annyi volt a meglepetés, hogy a férj kiknek a gyereke, és milyen felhasználást talál neki – pontosabban egy szervének – a biológiai anyja. Az még sorozatos mércével mérve is beteg. De a szekta célja is, és nem tudom poénnak látni. Bele tudnám magyarázni, hogy adnak a femináciknak egy pofont, de az sem igazán áll meg. Ahogy eddig elhúzták, most összecsapnak mindent és egyszerűen nem normális megoldásai vannak. A sátánisták összekapcsolása a férfigyűlölőkkel – nem is értem, miért nem Lilith a házi démonuk, de ők nagyon a sátánhoz imádkoznak. A jelmezek és a színészek a szokottak, plusz ilyen szempontból se volt.

Még egy lépéssel küzeledünk a végéhez. Georgie és Mandy alapozása továbbra is kiemelt téma, megint övék volt a fő történet. Bár, a Young Sheldon (s07e08-09) utóbbi epizódjában Sheldon már elindul élete következő szakaszába. A helyi egyetemet kinőtte, és megindul érte a verseny a Borostyán Ligában. A professzorok és a rektor asszony jelenetei aranyat értek, azokon még vigyorogni is tudtam. Az sokkal jobb volt, mint a vége a téli időjárással. Mindenkit kezdenek szépen zárni, és terelni élete következő részébe – tényleg nem sok lehet már vissza.

Másnaposok epizódot kapott az All American (s06e04). Spencer s 21. születésnapját ünnepelte, de másnap alig emlékszik valamire. Arra sem, milyen ajándékot kapott Livtől, ezért gyors hajszába kezd, hogy rájöjjön, mi az. De ez nem az a sorozat, ahol könnyed és vicces komédiába lépnénk át. Arra volt használva mindez, hogy Spencer többekkel rendezhesse a konfliktusait. Kiemelten Jordan és Asher kerültek előtérbe – mivel Jordan is esélyes egy díjra, Asher meg felvette a csapatba a korábbi évad rosszfiúját. Arra nem is mondok semmit, hogy az a focista most mennyire jó arcát mutatta. Kb. mintha teljesen megváltozott volna, ami még annak fényében is meredek, hogy mekkora pofont kapott az élettől. Persze a mellékszálak is jöttek szépen sorban. Még mindig az esküvőszervezés miatti balhék folynak, a szerelmi drámát és unalmat meg Patience-ék kapcsolata szállította. Mintha kötelező lenne, hogy egy pár drámázzon. A többiek rajtuk kívül elég fix kapcsolatokban vannak, szóval, kénytelenek velük kiélni magukat a készítők, de csak ugyanazokat a köröket tudják futni. Mondjuk, az még rosszabb, amikor a gazdagok és szépek világából a rasszizmus és szegénység felé fordulnak, miközben egyik témához sincs sok közük, már Spencernek sem.

A Chicago Fire (s12e10) hozott egy érdekesebben kinéző esetet, végre. Egy autó beleszállt egy házba, félig lógott ki a falból. Mondjuk, maga a mentés nem volt nagy szám, de most legalább kicsit megerőltették magukat, és nem csak füstöt és oltást láttunk. Az egyéni, drámai események kerültek most is előre. A Girls on Fire megmentése, Javi felbukkanó nagybátyja (ilyen szál is millió meg egy volt már a sorozatban) és a kamasz gyerekek mobilon való megfigyelése. Vagyis, nem sok izgalmat tudtak beletenni, műdrámáznak. Érkezett egy új szereplő is, Severide nagy rajongója, de neki meg van egy titka. Mekkora poén lenne, ha kiderülne, hogy Kelly az apja, bár ahhoz idősnek tűnik. Bár, akadémia alatti fogantatással kb. kijönne.

Még mindig jobban fekszik a Chicago Med (s09e10), ha itt is érezhető ugyanaz, mint a Fire-ben a héten. Vagyis, sok szereplő mondvacsinált okkal távol maradt. Itt éppen Ripley feküdt otthon megfázással, és Ahmad doktornőnek is megkapta a felmondást. Úgy tűnik, mégsem ő lesz Will utódja a kórház lelkiismereteként. A héten különben szervek és adományozásuk körül forgott a műsor. Vittek más kórházba szervet, meg itt is volt beteg, akinek donor kellett, meg akiből lehetett volna. Ahogy a kórházi sorozatokban lenni szokott, a héten Dean kapott olyan beteget, akivel a magánéleti vonalát is lehetett erősíteni. Vagyis, a friss kapcsolatát is mutogathatták. Egyik sorozatban sem sikerül új állandó szereplőket betenni, érdekes is lesz, meddig próbálkoznak.

Továbbra is kérdőjel számomra ez: The Sympathizer (s01e03). Hősünk ebben a részben azzal szenvedett, hogy az általa téglaként megnevezett, de különben ártatlan egykori katonát kellett kivégeznie. Csak éppen ő nem gyilkos, és barátja bevonásával is szenvedett a feladattal. Néhol már fekete komédiába hajlott, és a keretet még annyira sem értem, mint eddig. Mert a férfi fogolyként és láthatóan Ázsiában meséli el a történetét, de kinek, miért fogták le és mi van? Pedig elnézem, csak nem nagyon értem az összefüggéseket. A heti nagy mutatvány különben Robert Downey Jr-nek jutott, akinek volt kb. 4 szerepe ebben a részben. Saját magával forgatott több jelenetet is, többek között egy orgiát is. Az HBO nagyon kimaxolja, hogy megszerezték a szerepre, de nem volt ez már egy kissé túlzás? Valahol humor próbálkozásnak még el tudnám fogadni, csak nagyon nem érzem viccesnek.

A Tracker (s01e06) egy tucatrésszel képviselteti magát a listámon. Vagyis, a nagy háttértörténetből megint nem kapunk semmit, de van egy heti ügy. Egy eltűnt lóé, amely milliókat ér fedeztetéssel és versenyzéssel. A pláne meg az, hogy az esetre érkezik Colter korábbi tanítványa és árulója, akivel némi szerelmi szál is van. Tipikusan olyan szereplő, akit majd elő lehet rántani, és egy-egy részre odatenni a férfi mellé. Van már egy ilyen különben: az ügyvédnő. Ugyanaz a felállás, csak ez a nő fejvadász, mint Colter. A dinamikát is kettejük játszmája kellene, hogy adja. Talán jobban is élveztem volna, ha nem lenne annyira tucatíze, noha ez még csak a sorozat 6. része. Már most úgy érzem, kezdenek kifogyni az ötletből. A krimit is hiába csavargatták, olyan kis átlagos eset maradt.

Gyászfeldolgozás volt most is The Good Doctor (s07e07) heti részében. Igaz, csak a mellékszereplők esetében. Shaun és a többiek már nagyban beteget kezeltek, és megvoltak a magánéleti átkapcsolások is. Aaron pl. egy olyan lányt kezelt, akit mindenki drogfüggőnek gondolt, de ő hinni akart neki. Rá is mutattak egy ponton, hogy a saját lányát látja benne. Különben meg azon ment a harc, hogy kinek legyen bébiszittere. Mert Leah talált egy jót, akit meg Morgan ellopott tőle. A férfiak meg nem akartak belefolyni, de a végére bele kellett. Több magánélet, kevesebb kórház. Azt meg kifejezetten nem bírtam, milyen új helyzetet lengettek be a végére. Steve baba kapcsán. De fogadni mernék, hogy majd erre megy a következő rész.

Egy mosolygós a végére: Palm Royale (s01e09) kapcsán a gazdagok megint keverték a keverhetőt. Maxine igencsak mesébe illő módon ússza meg a vízi kalandot: éppen mellette ér vizet egy űrhajós, kihúzza a nőt és még egy elnöki megjelenés is összejön a nő bulijára. Aztán persze titkos viszony, zsarolás és bocsánatkérés, még több ármánykodás lesz a részben. Krimis vonal és guilty pleasure játszmázás. Színes, nyári, csajos, és sok jó színésznő. Bár tavasszal nézem, ez tipikusan az a nyári sorozat, amin jól szórakozom.

Egy ideje ez a sorozat esett legjobban – hiába, kellően beteg volt, hogy értékeljem. Akkor is, ha a Netflix sorozatok betegsége ebben is kimutatható, de itt volt mindig valami, ami ellensúlyozta.

Kezdjük azzal, hogy hatalmas mázli, hogy nem a Doom Patrol, hanem a Sandman lett, amihez hozzákapcsolták. Ok, nem Álom garázdálkodik benne, de a Halhatatlanok megjelennek és ketten fel is tűnnek a részekben. Az egyik Halál, hogy az ismertebbet ragadjam ki. Teljesen jól működik ebben a világban, és eleve egy Sandman képregényben tűntek fel először a fiúk.

A történet végig nagyon pörög, és a kedvenc formámban keverik az átívelést és a heti ügyeket. Vagyis, minden részben van egy eset, amit meg kell oldaniuk. Közben meg a szereplők nem egyének van olyan nagyobb története, amit szintén a részek során, de kisebb lépésekben rendeznek. Ilyen a fiúk menekülése a másvilágiak elől, vagy Crystal elveszett személyazonossága és harca a démon exszel. Így mindig van valami izgalmas, és az átívelésekkel végig rá tudtak venni arra, hogy nézzem egyik részt a másik után.

A heti ügyeket is kifejezetten szerettem. Küzdöttek kislányokat elrabló boszorkánnyal, rájöttek a világítótoronyhoz járó öngyilkosok indítékára, de pl. a meggyilkolt népszerű baseball sztárok ügyét is felderítették. Nagyon sokban van valami különleges vagy vicces elem, ami miatt önmagában is megérné nézni, pedig az eseteket is bírtam mellette. Az egyik nagy kedvencem a macskák voltak benne, pláne, amikor a királyuk megbízásából követték a fiúkat, távolról nézték őket, de mintha moziznának és egymás között még megjegyzéseket is gyártottak. De nagy poén volt a tengeri szörny gyomrába is benézni, vagy amikor a manók kerültek üvegbe és a beszólásaik miatt rendszeresen téma volt, hogy nem-e kellene mégis megszabadulni tőlük.

A látványvilágra sincs semmi panasz. Sőt, vannak kifejezetten erős megoldásaik. A pokol és az abból látott részek kifejezetten ütősek lettek, ha mondjuk az Edwin örök vadászatára játszó démon nem is nézett ki olyan szörnyűn, mint ami még megjelent a sorozatban egy-egy résznél. De az olyasmik is tetszettek, ahogy Lukas Gage arcán kicsit alakítottak, hogy macskás legyen. Színes, látványos, és ebben is megvannak a kis ötletek és a sötétség. Gyakran pedig tényleg a kis részletek a döntők – mint pl. a banya botja, vagy akár a meseként beletett flashback elemek.

Kifejezetten bírtam a történet karaktereit. Egyedi, jellegzetes, kellően, de nem zavaróan harsányak. Pár nagyon jó casting is akad benne. Ruth Connell megint nagyot ment, úgy tűnik, jól állnak neki ezek a kétes megítélésű mágikus lények.

Viszont, akkor a fekete leves. A netflixes vonások, amelyek nélkül is jól meglett volna a sorozat, de a streaming csatorna jellegzetesen beleteszi az alábbiakat: a nagyon vegyes rasszú szereplőgárda. Charles félig indiai. Crystal fekete anya és fehér apa lánya. Niko japán cserediák. Nincs vele baj, csak feltűnik, hogy mennyire az a cél, hogy legyen ilyen és olyan szereplő is.

A másik, az LMBTQ szálak. Ahogy belegondolok, azok a végére nagyon elszabadulnak, de minek? Edwin a végére bevallja, hogy meleg. A volt iskolája pokol verziójában is találkozik szellemmel, akiről most jön rá, hogy azért keserítette meg az életét, mert úgy tetszett neki. A macskakirály, a varjú, de még a szállásadó Jenny is képvisel egy-egy betűt onnan. Megint csak az a helyzet, hogy alapvetően egyikkel sincs baj, csak a végére már túl sokat halmoznak egymásra.

Mindennel együtt én kifejezetten jól szórakoztam, és itt nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy egy-egy esetet megnézzek újra. Azért reménykedem benne, hogy lesz folytatása, és nem csak ezeket az ügyeket ismerjük meg a nyomozóirodától.

Rövid leszek, mert van, amit nem érdemes túlragozni. Sejtettem, hogy ez nem lesz egy okos film, de nagyon alulteljesítette a legvadabb elképzeléseim is. Ez nem vicces, buta is, és néha már abszurdba hajlik.

Az alap, hogy van pár ember, akik félnek a repüléstől. Ők egy tanfolyamra járnak, a Bátor Repülőkhöz, ahol repülést szimulálnak, majd próbaútra is elmennek. A kiemelt szereplő Sarah, akinek nagyon gyorsan le kellene győzni a fóbiáját, mert az első közös nyaralásra készül a szerelmével és annak előző kapcsolatából született lányával. Ők természetesen nem is sejtik, hogy Sarah mennyire retteg. Aztán, ahogy lenni szokott, minden összejön: nem elég, hogy a férfi meglátja, ahogy az oktató ölelgeti Sarah-t a reptéren, amit félre is ért, de még ott is ragadnak Izlandon, ahova csak át kellett volna repülniük és visszajönni. A hotelben aztán mindenki kezd megkattanni: az influenszer páros édes hármasba kezd egy techmilliomossal, a sikerszerző összeesküvés elméleteket kezd szőni a repülési társaságokról, Sarah meg csak haza akar érni és rendbe tenni a magánéletét.

És annyira idióta helyzetekbe keverednek, hogy néha nem hittem, amit látok. Mert az még vicces is lehetett volna, hogy Edward csapdát állít a kisérőjüknek és kikötözi, hogy ne tudjanak hazaindulni. De mit szóljak ahhoz, amikor a milliomos orálisan játszadozni kezd az influenszer páros férfi tagjával, aztán szinte mindenki ott köt ki köröttük és éppen csak orgiává nem alakul a helyzet, vagy én nem is tudom. De különben is vannak benne akkora idiótaságok – amikor pl. Sarah az izlandi télben, a jeges szélben bugyiban és melltartóban a medencén át szökik, aztán még fut is egyet az izlandi pusztán. Hát azt a szelet jó időben se tolerálja az ember kabátban, de Sarah meg alsóneműben futkozik? Gratulálok, én jobb időben, két nadrágban és két pulóverben, dzsekiben majd megfagytam – pedig jobban bírom a hideget, mint a hőséget.

Fura az is, hogy vajon hol forgattak. Mert amit Izlandból látunk, az tulajdonképpen bárhol lehetne, ahol téli tájat és erős szelet találni. Ahogy belegondolok, egy hirdető tábla volt az egyedül ismerős – az egyik jelenetben felfedeztem a háttérben azt a táblát, ami tényleg ott van a keflavíki reptéren, ahol nyilakkal szépen fel van skiccelve, hogy Izlandról hova mennek repülőjáratok egyenesen. Ha órákig nem is, de elég sokat álltam mellette sorban, szóval, az ismerős volt. De ha tényleg átmentek Izlandra, nagy kérés lett volna ennél valamivel többet mutatni onnan?

Akkor, vegyük sorra. A poénok fárasztók, altestiek vagy buták. Nem is tudom, volt-e olyasmi, amin tényleg tudtam legalább mosolyogni. Kétlem. A történet is fárasztó – mivel komédia, a humoros részeknek kellene eladni, de ismétlem: számomra ez nem volt vicces. A szereplők túl furák és még furább helyzetekbe keverednek. Egyedül Timothy Spallnak voltak villanásai, ő volt a kattant író különben. Nem látványfilm, még a szinte egzotikus helyszínnel se kezdtek semmit.

És akkor ki is teszem a pontot, ígértem is, hogy rövid leszek. Izland miatt megnéztem, de csalódtam. Se nem vicces, se nem turistás élmény.

Bár az esetek 99%-ában azt mondom, előbb regényolvasás, csak utána nézem meg, amit készítettek belőle, most találtam egy olyan történetet, ahol van bennem viszolygás az eredeti anyagtól. A Matt Damon filmet láttam, A tehetséges Mr. Ripley-t és valahogy elvette a kedvem az olvasástól.

Fel is tehetném első kérdésnek, hogy ha van film, eredetileg regény, akkor mit tud egy sorozat hozzátenni? Zaillian verziójában az a hangsúly, ami a gyilkosság után történik. Már a második rész végén Ripley lecsap, és a sorozat azt mutatja be premier plánban, hogyan él majd Richard bőrében, és milyen módon próbálják elkapni, hogyan és hány módon menekül.

Ahogy a film, a sorozat is kiváltotta belőlem az idegenkedést. Valamilyen érzelmi kötődést ki szeretek alakítani a szereplőkkel. Nem feltétlenül kell szeretnem őket, legalább annyira szeretem utálni és megvetni is őket. De Thomas Ripley… én annyira üres alaknak érzem, hogy nem találok kapaszkodót. Mint egy hal, ami nyirkos és folyton kicsúszik a kezemből. Én annyira üres alaknak érzem, aki csak feltölti magát másból, hogy nem szerettem, nem utáltam. Nem tudtam drukkolni neki, de a lebukása sem mozgatott volna meg különösebben.

Már az indítékkal bajban vagyok. Könnyű lenne azt gondolni, hogy az egésznek csak a könnyű pénzszerzés volt az indítéka. Dickie nagyon gazdag volt, Ripley meg nagyon nincstelen. De sok minden van, ami miatt ez mégsem áll. Ripley tovább éli majd Richard életét, és olyan dolgokkal kezd el foglalkozni, amiket az a férfi szeretett. Elég csak arra gondolni, milyen érdeklődéssel és alapossággal tanulmányozza majd Caravaggio munkáit, vagy Dickie nyomdokaiba lépve ő maga is festeni kezd. Átveszi az életstílust, de ez valahogy többről szól a kényelemnél és a luxusnál. Bár, tény, az is a része a dolognak.

Csak azt se érzem teljesen passzosnak, hogy Ripley átlényegül. Az a hideg, üres és számító belseje megmarad, végig olyan, mintha csak szerepet játszana. Azt nem mondom, hogy ne találna benne örömet, de hol van az igazi Ripley?

Ehhez jön hozzá, hogy igazából olyan szereplőt se adott a sorozat, akinek Ripley ellenében drukkolni tudtam volna. Marge-ot simán egy buta nőnek láttam, aki azt sem veszi észre, ami kiböki a szemét. Az különösen zavart, amikor annak örült, hogy lesz kiadója a könyvének. (Ami addig nyomasztotta, ami fájt, megmaradt – de mintha azonnal elfújta volna a szél.) Nyomorult Freddie volt az egyetlen, aki észre is vett dolgokat, de ő meg bután és úriemberként viselkedett – ezzel aláírva a halálos ítéletet. Nem fenyegetőzni kellett volna a rendőrökkel, hanem simán bemenni az őrsre és a rendőrökkel menni vissza. Ő azon a ponton már tudta, hogy gyilkossal áll szemben, és fel sem merült benne, hogy őt sokkal könnyebben megöli majd, mint a barátját, akit még kedvelt is? Mire számított? A nyomozó is folyton a rossz szálat követi vagy a rossz embernek hisz.

Nincs megnyugvás, nincs sikerélmény, csak áldozatok és sok buta ember. Ripley meg egyszerre több és kevesebb náluk – ő tehetséges abban, amibe belefog. Jobban ír Marge-nál, ami nem tűnik nagy kunsztnak, amit mutatnak az írói munkásságából, az alapján egy lelkes és rosszul mesélő sznob, akinek nem esik le, mennyire tehetségtelen. Dickie a festéssel volt hasonlóan, bár szerintem ő tisztában volt azzal, hogy a munkái mennyire nem sokat érnek. Ripley képei jobban sikerültek. Az ízlését meg kialakítja – az elején az újgazdagok allűrjeit hozza, de nagyon gyorsan érti meg, mi az igazi sikk és az elegancia. Közben meg érzelmileg mindenkinél sivárabb – meg tudja kedveltetni magát, de igazi kapcsolatai nincsenek, se barátai. Ezt az egyet nem veszi át Dickie-től, aki könnyen barátkozott, nagyvonalú volt, és emberek voltak körötte.

A történeten túl a sorozatban, mint tévés alkotásban is vannak érdekes döntések. Az, hogy fekete-fehér, a kevésbé zavarók között van. Drámainak tűnik tőle, Olaszország színek nélkül is szép, és Andrew Scott alakítása is valahogy erősebb tőle. Neki jól állt – Dickie alakítója, Johnny Flynn pont az ellentétje. Ő sokkal halványabbnak tűnik, és nem csak azért, mert ő szőke és fakóbb fekete-fehérben. Fanning is szőke, mégis erőteljesebb a jelenléte. Bár, az ő esetében nem tudom eldönteni, direkt ilyen ellenszenves Marge, vagy csak rosszul játszotta.

Ami viszont már zavaró elem: ahogy a homoszexualitást kezelik. Gyanúként közbe felmerül, és Ripley is használja majd a meséiben a meleg vonalat. De mégsem vállalják fel, csak sorok között témaként ott van a szexualitás.

A másik, hogy Eliot Sumner megkapta Freddie szerepét. Komolyan összezavart, hogy Freddie férfi, de akkor miért egy nő játssza? Végig azon merengtem, mikor dobnak be valami olyasmit, hogy ő nő, de férfiként él, vagy valami ilyesmi. Sumner ugyan nem sorolja be magát gender szerint, mint megtudtam, de ettől még Sting lányának született, és az arcán nagyon látni is a születési nemét. Attól, hogy nem tartja magát se nőnek, se férfinak, kinézetéből adódóan nekem nem volt hiteles férfi. Annak ellenére, hogy a műsor talán egyetlen értelmes szereplője volt, aki nem sétált be Ripley kelepcéjébe, aki átlátott rajta, ha bele is halt.

Olaszország ragyogó háttér, gyönyörű belső tereket láthatunk, Scottnak meg jól áll a szerep. Nem rossz sorozat ez, de a téma és Ripley alakja miatt mégis, én idegenkedem tőle. Azért nem bánom, hogy egyszer megnéztem, de tőlem távol esik Ripley és a világa.