Kerülgettem a sorozatot egy ideje, de mivel a történelemből tudtam, mi lesz a történet vége, nem nagyon volt kedvem megnézni egy boldogtalan házasság krónikáját, és ahogy Elle Fanning cárnője halálba kergeti Nichols Hoult cárját. Mivel szerintem a 3. évaddal vége a sorozatnak, most rászántam magam, hogy megnézzem.

Eredmény: rákattantam. Azért az mond valamit, hogy alvás helyett hajnali 4:30-ig inkább végignéztem az évadot, mert a történelmi tudásom ellenére érdekelt, mi lesz a szereplőkkel és velem nagyon nézette magát a sorozat.

Bár az alaphang az, hogy Nagy Katalin cárnővé emelkedésének kezdetét nézzük, a nagyság kezdetét, nekem ez nagyon hamar két ember közti játszmák sorozata lett. III. Peter és Catherine – az angolokhoz hasonlóan őket is magyarosította a köznyelv, de angolul néztem, és nagyon nem áll a számra/gépelő ujjaimra a Katalin és Péter – eljegyzésével, gyors házasodásával indul a cselekmény, és az ő kapcsolatuk van végig a középpontban. Ennek része az is, hogy Peter a cár, korlátlan hatalommal, de gyenge jellemmel. Catherine viszont művelt, tele van tenni akarással, csak korlátozza a neme és a férje hatalma. Ármánykodnak, cseleznek, és ez ugyanúgy áll a politikára, mint a magánéletükre.

Nagyon jól megvan írva ez a sorozat. Az elejére kiírták, hogy nyomokban megtörtént események adták az alapját, és ennek megfelelően minimális történelmi hűséggel elmesélnek egy modern, szórakoztató történetet. (Csak egy példa: a sorozatban III. Peter Nagy Péter fia, a történelmi hűség szerint viszont az unokája.) Nagyon bulváros, amit az orosz udvarban művelnek. Ha az ember lánya azt gondolta volna, hogy Versailles volt a Napkirállyal a dekadencia csúcsa, még nem látta, mit mutat ez a sorozat a Romanovok háza tájáról. Azért az nagyon meredek, hogy Peter azzal akarja boldogabbá tenni a feleségét, hogy ajándékoz neki egy szeretőt. Természetesen meddőt, mert az utódnak Romanov-vér kell, hogy az ereiben folyjon. A nászéjt követően már édeshármasba kényszeríti a nőt az állandó szeretője mellé harmadiknak, miközben Georgina – az állandó szerető – férje, egyben Peter legjobb gyerekkori barátja a szobában alszik egy kanapén. De lehetne említeni Peter nagynénjét is, akinek a kedvenc szórakozása, hogy azt meséli, mikor és hogyan feküdt össze Peter apjával, Nagy Péterrel. (Itt viszont a Peter, the Great nem áll a kezemre.)

Bár ennyire központi téma a szex, messze van a sorozat a pornótól. Arra komolyan odafigyeltek, hogy mit mutatnak. A maximum egy ágyból meztelenül felkelés, és a csupasz fenék, ahogy elsétálnak.

Fontosabbak a mögöttük levő érzelmek. Peter kegyetlen, végtelenül narcisztikus és egy az egyben a mindenható cár, aki tényleg tehet, amit csak akar. Ha olyanja van, megkínozza az udvartartását. Ha jön egy betegség a cselédek közt, orvos helyett máglyát rakat és elevenen égeti el a betegeket. És mindenkinek imádnia kell, nevetnie a viccein, nyalni a talpát. A bravúr meg az, hogy ennek ellenére még csak ellenszenves sem lett. Egy szórakoztató playboy, aki nagyvonalú tud lenni, vicces, és minden kegyetlenség mögött ott egy megtört gyerek, aki csoda, hogy túlélte a gyerekkorát. Minél többet mond a szüleiről, ha egy kicsit megnyílik, az ember legszívesebben megölelné, hogy miken kellett keresztül mennie. Annyira jó íve van annak, hogy lett belőle ilyen cár és ember, és mennyire csak egy jobb ember kellene az életébe, aki jobb útra tereli. Elég csak megnézni, mi van a Peter – Georgina – Grigory háromszögben. Bár Peter állandó szeretője a nő, inkább tartja a férjével együtt a legjobb barátjának, mint bármi másnak. Amint Grigory kimondja, hogy zavarja már a feleségén való osztozás, minden habozás nélkül megígéri, hogy ennyi volt. És addig Grigory, a legjobb barát rettegett szóba hozni a dolgot – nyomorult férfit különben tudtam sajnálni. Peter a szokásos önző énjét hozta, de Georgina, őt tudtam utálni. Az elején megjátssza, hogy neki is terhes, hogy Peter bármikor az ágyába hívhatja, de amint a férfi inkább a feleségének udvarol és őt hanyagolja, mesterkedik, hogy visszakerüljön az ágyába. Akkor már kimondja a férjének, hogy szeret Peterrel ágyba bújni. Igen, ha volt, akit sajnáltam, az Grigory. Aki valósággal kettészakad, mert féltékeny, mert megalázott helyzetben él, mert éppen annyira szereti Petert is, mint a feleségét.

Catherine a kevésbé érdekes jellem. Kezdettől uralkodni akar, változtatni az országon. Jókora kultúrsokk is, amikor szembesül az új hazája barbár szokásaival. Erőszak, gyilkosságok, egymás tönkretétele. Mást akar, és elkezd tenni érte. És valahogy az ő alakoskodása, szervezkedése rosszabbnak hat, mint Peter nyílt rémuralma és a terror. Abban van őszinteség – Peter a cár, öl és lesújt, üzekedik, amikor csak akar. Catherine viszont megjátssza magát. Szórakoztató az ő szála is, megvannak a játszmáinak az izgalma, csak ez sokkal alattomosabb. Önáltatóbb – ahogy komolyan hisz abban, hogy nála minden bajra a megoldás és kiemelkedik a többiek közül. Változik, a naiv máz lekopása után kezdi megtanulni az orosz kegyetlenséget. Csak magának sem vallja be, neki mentségei vannak. A nagy forradalmárokból lesznek a nagy diktátorok? Hát… vannak már jelei.

Mindkét főszereplőnek megvannak a maga emberei, barátai és köre. Megvannak a maguk történetei, amelyek helyenként összetalálkoznak. Mint a svéd háború helyzete. Vagy Marial helyzete.

Talán azért is tudott beszippantani, mert nem csak Catherine és Peter története. Érdekel az is, mi lesz Marial sorsa. Georgina koppan-e egy nagyot, és trónon maradnak-e a svédek. (Pedig történelemből erről is tudok, és mégis.) Archie, az egykori hedonista nemes, aki most az egyház feje, ő is megér két misét is. Tele van ez a sorozat emlékezetes figurákkal, különc alakokkal.

Hozzá remek a szereposztás. Hoult és Fanning is nagyot megy, Hoult pedig annyira jól hozza Peter arcait, a váltásokat, hogy azért önmagában megéri nézni. Amikor kibukkan belőle egy rettenetes gyerekkori történet, vagy csak az a ki nem mondott, fel nem dolgozott kín, amikor az anyja tetemét nézi (igen, nem temettette el. A maradványai ki vannak állítva, mint egy egyiptomi múmiának. Kb. úgy is néz ki.) – és megrázza magát, már vissza is vált kéjenc uralkodóba. Vagy, amikor valaki megkérdőjelezi, megkeményedik a tekintete és kegyetlennek is néz ki. Fanning a játékosabb szereplőt kapta, de nála is megvannak a színváltások, ha nem is ilyen mértékben. De Belinda Bromilow is egészen zseniálisan hozza Elizabeth nénit, és jó pár mellékszereplőt is fel tudnék sorolni.

Mindezt a sorozat látvány- és kosztümvilága is megnyomja. Színes, dekadens, és jól ötvözi a modernt a történelmi korral. Erre is igaz, hogy nyomokban igazságot tartalmaz. Szexi, dögös és látszólag kosztümös jelmezeik vannak, de sok modern elemmel. Peter bőrnadrágjai, vagy amikor Peter vagy Leo futóedzést tartottak, és rájuk adtak egy olyan felsőt, ami első ránézésre mai melegítőfelsőnek tűnt, csak egy kosztümös oldalgombsorral. Azt komolyan nézegettem, hogy Hoult szerelésén csuklya is volt-e, vagy csak annak látszott.

Ütnek a párbeszédek, és itt is érezni, mennyire jól van ez a sorozat megírva. Simán visszanézős jelenetek sora van benne. A tárgyalás a svédekkel. Grigory önpusztítása. Orlo hajszája egy szakáll megmentéséért. Voltaire jelenetei. Az udvarhölgyek táncdélutánja és Catherine kirekesztése. A Nagy Péter emlékbeszéd. A lebukott Catherine nagyjelenete, amikor Paul-t veti be a férje ellen. Volt, amit meg is néztem párszor.

Hogy olyat is írjak, ami azért bántott. Nyomorult állatok lemészárolása. Szó se róla, Peter az emberek életét ugyanennyire semmibe vette, de akkor is fájt a szívem a védtelen, ártatlan állatokért. A nászajándékba adott medve, a megreptetett kutya, vagy éppen a szökőkútra szálló madár. Ha értem is, hogy ezzel is az orosz királyi udvar barbár állapotát fejezték ki, akkor is utáltam nézni.

Ragozhatom még, de a lényeg, hogy most elkapott ennek a sorozatnak a hangulata, humora, és a bűnös voltukban is szerethető szereplői. Most már ott tartok, hiába tudom, mi lesz, érdekel, itt hogyan lesz.

Az előző film sikeres lett, hamar jött is a hír, hogy lesz még Rake-mozi. Én simán valami előzményfilmre tippeltem, mert Rake feláldozta magát, és az adott drámai súlyt az első résznek. Nos, megtalálták a módját, hogy mégiscsak folytatás, és ne spin-off érkezzen.

Írhatnám, elég olcsó a trükk. Kihalászták a folyóból, volt még benne élet és a csapatnak volt elég vagyona, hogy Tyler Rake meg is gyógyulhasson. Látjuk, milyen mélyről küzdi magát vissza, és hogyan éldegél visszavonultan. Sérülten. De jön egy visszautasíthatatlan eset – mert a múltja nyúl Rake után. Az asszony, akit szeretett, és akivel elvesztették a gyereküket. Ő kér segítséget, és Rake pillanatok alatt szuperkatonává gyúrja magát a kedvéért, hogy kiszabadíthassa a korábbi sógornőjét és családját annak erőszakos, bűnöző férje karmai közül.

Van benne bőven mese faktor, de ezt nem is azért nézzük, mert ilyesmi akár meg is történhetne. Ezt akciófilmként kell nézni, amiben a látvány és nem a logika a lényeg. Ezt pazarul is hozzák – harcnemek, menekülések, sokféle fegyver, hajszák, lövöldözés, verekedés, robbantások. Nem is igen jut olyasmi eszembe, amit ne dobtak volna be. És természetesen agyat ki kell kapcsolni. Különben olyanokon kattogunk végig, hogy Rake milyen csodálatosan épül fel. Mennyi annak a valószínűsége, hogy egy helikopterből, golyószóróval nem tudnak könnyű célpontként eltalálni, viszont a gépet le lehet szedni sokkal kisebb fegyverrel? Meg hasonlók.

Érzelmi oldalról ugyanez a mese van benne. A kapcsolati rendszerek, a szereplők lesarkított érzelemvilága és indítékai. A fekete-fehér színezet is rajta van, pedig azért lehetne piszkálni, hogy mennyire bűnös vagy áldozat a nő, akit meg kell menteni. Egyértelműen bántalmazó kapcsolatban élt, de hogy került oda? Nem valami hihető verzió, hogy az egyik testvér fontos nemzetközi szervezetekben van benne, és jelent valamit a neve, míg a másik beházasodik egy bűnbandába, ahol gyorsan lesz kitartott és megfélemlített feleség. Az meg olyan olcsó, hogy a gyerekek miatt maradt. Mintha nem lenne jobb azoknak is, ha vallási színekkel átitatott bűnbanda nélkül nőnének fel.

De, ismétlem magam, a film ezekkel nem foglalkozik. Nem dráma, nem egy anya kálváriája, hogy biztonságba juttassa a gyerekeit. Látványos akciófilm és a cselekmény jó 90%, hogy harcolnak, menekülnek, és hasonlók.

Azon is lemérhető a siker, hogy megint Chris Hemsworth a főszereplő. A volt nejét Olga Kurylenko játssza, ha éppen csak fel is tűnik a történetben. Hogy az összekötő ember Idris Elba – aki ráadásul olyan szerepet kapott, hogy innen több irányba tudjon menni a Netflix. Akár sorozat, akár más filmek nyitánya is lehet, amit ő indít el a történetben.

Vagyis: látványos, akciófilmnek korrekt és sztárszereposztása van. Agy kikapcs, és akkor lesz vele egy gyorsan elmenő 2 óránk.

A kedvenc sorozataim között van a Black Mirror, és képes vagyok a kevésbé sikerült dolgokat is szeretni benne. Érzékelem, persze, ez már nem az a tükör, ami fénykorában volt, de a szórakozásom még megvan.

Ez az évad 5 epizódot tartalmaz, változó hosszúságban. Van benne olyan, ami filmként is elmenne, más a szokott 40-45 percben mozog. De az mindegyikre igaz, hogy film minőségben készültek. Költöttek a látványra, a színészekre, az egésznek a hangulatára.

Az is igaz, hogy valami a jelenükre illő, felnagyított és pofonvágó elemet igyekeznek beépíteni a történetekbe. Borzalmas Joan történetéből kiderül, hogy mennyire felelőtlenül fogadunk el felhasználási feltételeket, és a stream felületek tartalomgyártásának is látjuk a paródiáját. A Henry-tó hasonló gondolatot vet fel – a mélyebb tartalmak helyett szenzációhajhászás, aztán lehet elviselni a következményeket. Bár itt lazább ez a vonal, könnyen nézhető lenne sima thrillernek is. Aztán jött a Beyond the Sea, amit az évad talán legjobb részének éreztem. Sci-fi, robottal és űrutazással. Emberi kapcsolatokkal, gyásszal és thriller elemmel. Ebben halmozottan megvan minden. Emberi, szórakoztat, és kiosztják azt a bizonyos pofont is. Elképesztő, mire lehet képes a tudomány, de az emberi természet sötét oldala is. Az üzenete sem olyan könnyen rányomható, mint a másik kettőé előtte és utána. Talán ezért is van középen. Mazey napja horrorba oltott urban fantasy – és a paparazzi kultúra vádirata. Amivel a kultúránk vádirata és visszakapcsol a Henry-tóhoz. Hogy a szenzációért, népszerűségért semmi sem drága. Mert azért lehetnek ilyen dögevők a paparazzik, mert kereslet van a képeikre. Végül, egy könnyed kis fekete komédia a végére a ’79-es démoni világvégéről. Ebben az emberi természet kap tükröt – sokkal kellemesebb egy démon, mint az embertársak társasága. Megérett a világ a pusztulásra, itt meg is adják neki.

Minden részben van legalább egy olyan emlékezetes rész, ami beragad, és nem enged szabadulni. Mert talán nem olyan fájó disztópia, jövő képek vannak benne, de az emberi rossz, a sötét oldalunk kifejeződik benne. Ahogy Zazie Beetz megfogta a fényképezőt, és célkeresztbe vette a végén a halálra készülő színésznőt. Ahogy Hartnett csak ül az asztalnál, és kihúzza a széket a társának, miután az szembesült vele, mit tettek a családjával. Ahogy a sorozat után feltűnt egy régi házi videó, ami újraértelmezte a szülők kikapcsolódási szokásait.

Színes a zsánerekből a paletta. Horror, thriller, sci-fi, fekete komédia, szatíra is akad benne. Van humora, ha más-más szinten is alkalmazva. Egész más a nyitány és a vége humorának a színezete. De különben ebben a sorozatban volt a legötletesebben használt WC-poén, ami eszembe jut. Az a kiborulás, amit utána írtak Salma Hayeknek… kész.

Erős a szereposztás. Váltogatva vannak benne olyan világsztárok, mint a már emlegetett Hayek vagy Kate Mara, vagy az olyan színpadon díjazott előadók, mint Anjana Vasan. Mondjuk, amin legnagyobbat néztem, amikor azt hittem, Mazey Alicia Vikander lett. Pedig nem, csak nagyon hasonlít rá a dán színésznő. Többen a tőlük megszokott keretek között maradtak, mások megmutatták, hogy bevállalós, humoros személyek. Ilyen szempontból is érdekes volt.

Darabonként elemezhető lenne, de most inkább az összképet igyekszem megragadni. A legtöbbet előkerülő témája a média hatása, a tartalomgyártás. A Netflix saját magának is mutatja a görbe tükröt, a Streamberry egyértelműen róluk van mintázva. Nevekkel dolgoznak, és látványos, amit bemutatnak. Néha egészen filmes. A legszórakoztatóbb számomra a Demon 79 volt, de a legjobb résznek a Beyond the Sea-t találtam.

Most emlékezetesebbnek, jobban sikerültnek érzem, mint az 5. évad volt. Az biztos, érdeklődve várom, hogy teljesít majd nézettség tekintetében.

Robert Kirkman már újraértelmezte a zombikat, és Stoker nyomdokaiba lépve most Dracula történetének írta meg egy másik fejezetét. Gondban is vagyok, hogy egyáltalán mit reagáljak erre a filmre. Tetszett, vagy nem? Ingadozok. Volt, ami tetszett. Más kevésbé.

Az első, hogy divatos módon nem Dracula a főszereplő. A szolgája, Renfield lett kiemelve. A modern korba tették, ahol csoportterápiára jár társfüggőség miatt. Tragikomikus alak, aki sokkal jobb ember lehetne, de Dracula árnyékából nem tud szabadulni. Ezt próbálják egyensúlyozni akkor, hogy amikor bogarakat eszik, szuperképességekre tesz szert és belesodródik egy modern hős szerepbe is. Egyszerre a korszak hírhedt sorozatgyilkosa, meg hőspalánta is? És valahogy működik, ha azért nem árt hozzá egy kis Dexter szemlélet sem – kisebb bűn, ha rossz embereket adsz Draculának enni?

Az izgalmakat meg az adja, hogy egy bűnbanda lefülelésén dolgozó rendőrrel Renfield összebarátkozok, a bűnözők meg visszavágnának. Hiszen, az ő hatalmuk a félelemkeltésen alapul. Renfield keresztbe tett nekik, akkor Renfield szenvedéssel telve kell, hogy meghaljon. Persze, Dracula majd kavar egyet a lapokon…

Paródiajellegű film, semmilyen téren nem lehet komolyan venni. Eleve a történet, ahogy nyomorult Renfield keresi, hogy a bűnben miképpen legyen kevésbé rossz. Aztán, a harci jelenetek. Itt megmutatják, hogy a szupererő mivel jár. Vagyis, ha valaki kezét fogod és belerúgsz, akkor bizony a kezek a te kezedben maradnak, aztán verheted azzal az ellent. Akibe belerúgsz, annak repülnek a testrészei, akár a feje is. Véres és röhejes az egész. Paródiaként elment, de azért voltak olyan elemek, amin inkább morogtam, mint nevettem.

Rebecca és Dracula, de a bűnbanda főnökasszony is illik ebbe a sorba. Minimális motiváció, eltúlzott jellemvonások, és inkább csak karikatúrák, mint igazi személyek. Ami Draculát kiemeli, az egyrészt a maszkírozása. Ahogy a széjjelégett feje gyógyulni kezd, és egyre jobban felismerni benne Nicholas Cage vonásait. Másrészt, ahogy Cage játssza. Jó érzéssel ripacskodik, és ez ebbe a filmbe illett. Sokkal nézhetőbb volt, mint ahogy Awkwafina hozta Rebecca dühkitöréseit a rendőri korrupció miatt. Egy kis dühlabda volt most a színésznő, és ez már nem vicces volt nekem, hanem idegesítő.

Hoult, mint Renfield. Ez már nehezebb dió. Mondjam azt, hogy túl jól néz ki egy ennyire lúzer szereplőnek? Eljátssza, hitelesen tud kis szerencsétlenség lenni, de jobban áll neki a hős szerepkőr, amikor simán lever minden ellenfelet. Fel is rémlett előttem, hogy ilyen filmje is van már, X-Men karakter volt többször is. A másik, hasonló gondom, amikor megmutatta a filmben a családjáról a fotót. A nő is, a gyerek is – az első gondolatom az volt, hogy nem is csodálom, hogy elmenekült előlük. Némi túlzással a rémségek cirkuszába illettek volna. Megjegyzem, Hoult civilben egy amerikai, szőke modellt vett el. Azt elhiszi az ember; azt, hogy egy olyan ronda nő mellett köt ki, mint ebben a filmben a fotón, már nem. Vagy, ha ez a humor része, én nem nevettem.

Akinek jól állt a szerepe, Ben Schwarz. Mellékszereplő, de megjegyezhető. Ő komikusként vált ismertté, és jól is hozza a maffiavezér hatalmat akaró, de szerencsétlen gyermekét.

Ahhoz képest, hogy mennyire szenvedni tudok egy-egy paródián, ezt elnéztem. Renfield, a társfüggő vámpír alkalmazott… hát igen, kellően agyament az ötlet.

Új sorozatba nem kezdtem a héten, viszont évadzárózott az ebéd mellé sorozatom: A mi kis falunk (s07e19). A legnagyobb erénye továbbra is az állandósága – más történetekkel, de ugyanolyan kivitelezéssel, szerkezettel és színészekkel tálalják ugyanazt a humort. Most is 3 kisebb történetből állt össze az epizódok, és mellékszereplőként sokan feltűntek a stábból. Azért nem mindenki, de ez nem is egy karácsonyi különkiadás. Szülinapoztak, lányt kértek meg és színházba menten. Semmi évadzáró jellege nem volt, mint egy epizód a sok között. Talán az egyetlen kiugró, hogy a doktornő kórházigazgató volt férje vendégszerepelt, és a színész egy napi sorozatban szintén kórházigazgatót játszott. Ennyi.

Pótoltam a From (s02e06-08) epizódokat, és megint jó horror szcénákat kaptunk. Többen mélyre igyekeznek ásni a hely rejtélyében, ami még mindig újabb borzalmakat tartogat. Most éppen az álmok kezdenek valósággá válni – vagyis, ha ott megvágnak, élőben is vérezni fogsz. De nagyon sok mindennel játszanak: van, aki egy rejtélyes jelet kutat. Más kommunikálni próbál, lesz megőrülő és lassan ámokfutásba kezdő, de volt szörnyek elleni harc és menekülés is. Nyilván nem akarom a csavarokat elmesélni, mert az még mindig nagyon megy benne, hogy ne tudjunk semmit. Jelen pillanatban annyi elmélet van, és annyira kevés tudás, hogy mindjárt évadzáró, és bár jól szórakozom, bírom ezt a sorozatot, de nem tudok többet, igazán többet, mint az évad elején. Kedvenc jelenetet nem is tudnék kiemelni – jó volt a sérült Ellisszel való menekülés, bírom Jade felpörgését mutató jeleneteket, és a kiderülő titkok is nagyot tudnak szólni. Ami a 8. végén derült ki a rajzokból, az egészen szívbe markoló volt. Jó a kivitelezés, még bőven van benne ötlet, és egy-egy színészt nagyon eltaláltak a casting során.

A Class of ’09 (s01e06-07) kapcsán már nem tudok ennyire pozitív lenni. Itt a meglepetés hiányzik. Már látni vélem a sablont, ami szerint haladunk, és ahová tartunk. Így inkább csak jó rutinmunka, nem valami új és megragadó. Most is a 3 idősíkon megyünk előre lineárisan, most is ugyanazok a kiemelt szereplők, és most is ugyanahhoz a titokhoz kerülnek egyre közelebb. Ha csak részenként történetnek nézem, a kiképzést, az akciót, vagy a jövőben a rendszer elleni küzdelmet, megvannak a jó és izgalmas pillanatai, de inkább a részenkénti külön történetben, nem az átívelésben. Már írtam, de most is éreztem, hogy számomra nagyon a Különvéleményt idézi az alap. A magánéleti szálakban meg olyasmit is megenged magának, ami simán csak idegesít. A lánykérés? Az a mélypont. És egyre inkább bántja a szemem az is, ahogy a sminkkel és a hajszínükkel öregítik a szereplőket a jövő jelenetekhez. Pedig látszik, hogy költöttek rá, és éppen a jelennél egy fokkal több technikával megy a jövő, az olcsó megoldásnak tűnik. És ráléptem arra az útra, hogy hiányérzetem van, így annak ellenére nagyon keresem benne a hibákat, hogy 1-1 részt szívesen nézek, és ha nem is tetszik már annyira, nincs is vele bajom.

A Kiút (ez lett a From szinkronban nyert címe) talán nem vitt közelebb a megoldáshoz, a Silo (s01e08) viszont egyre inkább ide tart. Még több mindent tudtunk meg a héten, és Juliette egyre inkább tudja, mivel kapcsolatban kell nyomoznia, és ki után. A heti részt különben akciósabbra vették: a nő szökésben volt, a bírók üldözték, és közben pár dologra rájött, ami a családi tragédiáját is más színben tűnteti fel. Meghatónak szánták az apa – lánya pillanatot, valahol az is volt. Csak, itt nálam nagyon dominál, hogy én nem ezekre a felfedezésekre vágyom. Egyre jobban eltérnek a regénytől, és egyre inkább tartok tőle, hogy ami abban a kedvencem volt, itt nem kerül bemutatásra, vagy másképp. Előre ezen pörög az agyam, noha ez a történet is építkezik, és logikusan vezet a végkövetkeztetés felé. Érdekel is, hogy aki előismeret nélkül nézi, mire tippel? Mit titkolnak a siló lakói elől? A látvány most is a visszafogottabb. Nem a siló nagyját, a grandiózus elemeit láttuk, hanem csak egy-egy szobát benne. A színészek pedig hozzák a kötelezőket. Common karakterének könyörtelensége tűnt a legmeggyőzőbbnek a héten.

Végül, az Unicorn Warriors Eternal (s01e08) is hozni kezdte a válaszokat. Most kiderül, ki az évad fő ellensége és ki lettek mondva a megoldásra váró konfliktus is. Új helyszín, új misztikus lény és egy nagy összecsapás kezdete, amit kaptunk. Fura is, hogy nem ezek a nagyobb ívű dolgok maradtak meg belőle legjobban. A Melissa – Emma életében levő nagy szerelmek marakodása, az angol úriember misztikus lénnyé válása és az ehhez kapcsolódó humor, ami eladta a részt. Még mindig jó értelemben felnőtteknek készült mese – szerintem már közeledünk a végéhez, de attól még volt olyan kis plusz elem is benne, ami egyéni részként is működött benne, a nagyobb történet nélkül is.

Talán már írtam, hogy a Hamilton után Lin-Manuel Miranda tulajdonképpen azt csinálhatta, amit csak akart. Egyike lett azon filmeseknek/zenészeknek, akik a nagy sikerre való tekintettel szabad kezet kapott.

Az In the Heights is az ő nevéhez kötődik, és hasonló utat járt be, mint a Hamilton. Ok, akkor siker nem lett, de ez is rengeteg Tony-jelölést begyűjtött, Broadway állósiker, és készült is belőle film. Rendes film, nem színházi felvétel, mint amit a Disney vett meg a Hamiltonból. Így az is megnézheti, aki nem jut el a Broadway-re.

Abban látszik a színházi világa leginkább, hogy nagyon kevés helyszínen mozog. Alapvetően Washington Heights a szereplők mozgásterülete, de azon belül is pár szoba és az utca. Mivel itt élő a helyszín, színpadképnél látványosabb, de könnyen bele lehet látni, hogy nézhet ez mozgószínpadon ki. Itt mindenesetre élvezhetjük a városképet.

A cselekményt nem lehet megfogni. Nem is igazán egy, lineáris története van. Olyan szempontból találó is a cím, hogy az itt élők életébe és küzdelmeibe nyerünk kis betekintést. Ki mivel küzd, hogyan akar kitörni, miről álmodik, és milyen szegénységből építgetik az álmaikat. Miközben egy összetartó közösség is, tele egymás segítésével, tánccal és zenével.

Aki úgy, ahogy összefogja az eseményeket, az Usnavi. Már azon jót mosolyogtam, amikor kiderült, miért ez a neve. Amikor Dominikából az apja behajózott az Államokba, látta a helyi hajókon a feliratot, fogalma nem volt mit jelent, de megfogadta, hogy ez lesz a fia neve. U.S. Navy – Amerikai Haditengerészet. Ebből lett az Usnavi. De ő az elbeszélő is, aki már a jövőből visszanézve meséli el ezt a történetet.

Több fiatal ki van emelve – az okos lány, aki elsőként a családból ment egyetemre, ráadásul a Borostyánligába. A művészpalánta, aki ki akar törni innen és elmenni a belvárosba. A szerelmeik, a családtagjaik, a közösségük.

Valahogy sikerült megcsinálni, hogy minden nehézség és küzdelmük ellenére ez egy életvidám, pörgős film lett. Pedig benne van, hogy milyen előítéletek ellen küzdenek, hogy mennyire rasszista a környezetük. Hogy ezt a szegény környéket mennyire semmibe veszik, és mi zajlik ott áramszünet idején. Hogy mennyire nincs lehetőség, közel lehetetlen kitörni, és milyen nehéz minden generációnak. Mert a szülőknek, nagyszülőknek is megvan a maga terhe, ha az más is, mint a fiatalabbaké.

El tudja adni a zene és a táncbetétek. Látványos, pörgős, vidám. Akad benne egy-egy lírai felvétel is, de nem az a jellemző. A latin ritmusok, a Mirandára jellemző stíluskeverékek és a rap is jellemzi. Tagadhatatlan több stílusjegye is a film sajátja.

A szereposztásban is inkább zenészeket, énekeset láthatunk. Megvan az eye candy faktor is sokaknál, de itt az ének volt a lényeg. Két név ugrik ki, két mellékszereplő: Marc Anthony és Stephanie Beatriz is színre lépnek benne.

Hangulatos, vidám, és profin csomagolja szórakoztató, színes papírba a komoly témákat is. Színházba valószínűleg kevésbé tetszene, de ebben a formában elnéztem.

Nálunk szerintem annyira még nem, de az Államokban nagy divatja van a podcast műsoroknak. Ezt nálunk abból szűröm le, hogy több podcast sztár könyve megjelent. Több sorozaton látom, hogy egy sikeres podcast alapján készült. Meg ott van a Selena Gomez-sorozat is.

Most pedig itt van ez a sorozat, ami viccesen és thrillerbe ágyazottan bemutat ennek a rajongásnak. Nekem fekete a humorom, szóval én komédiaként nézve jókat nevettem rajta – egyes barátaim reakciójából ítélve nem osztották a véleményem. Hát igen, én jobban sajnáltam a kutyát, mint Matt áldozatait. Állítólag ezzel nem kellene büszkélkednem, de ez van.

Visszatérve, a történet ötvözi a thriller és a komédia elemeit. Simán el lehet adni fekete komédiának a műsort. Adott egy küszködő házaspár, akik rájönnek, hogy megnyerő és jóképű vízvezeték-szerelőjük a környéket rettegésben tartó sorozatgyilkos. Az asszonyka, Ava podcast-rajongó, így nem a rendőrségre mennek, hanem megzsarolják a férfit. Egy podcast során elmeséli az életét, vagy feladják. Csak éppen azzal nem számolnak, hogy Matt rájuk is a frászt hozza. Soha nem tudhatják, mikor kerül kés a hátukba és egyre paranoiásabbak lesznek. Ahogy azzal sem számolhattak, hogy a férfinak megtetszik a zsáner, a népszerűség, és tényleg mindenre kész, hogy a Based on a True Story szenzációvá nője ki magát.

Rövid sorozat, mindössze 8 rész és egy-egy epizód durván csak fél órás. Vagyis, gyorsan végig lehet nézni. Használ olyan kliséket, amik már elcsépeltek egy krimiben/thrillerben. Mint a barát, aki rájön, mi folyik és zsarolni próbál. De mindezzel együtt hangulatos a végeredmény és ki van töltve a játékidő. Végig szórakoztató, több fordulat akad benne. A komédiából adódóan a körmöm nem rágtam le rajta izgalmamba, könnyedebb annál, de itt nem is vágytam rá. Itt eltalálták a humorom, egyszerűen csak vigyorogtam azon, ami jött. McEnroe történetét leszámítva. Mondhatni, nem bántam volna, ha Matt kést ragad miatta, de Nathan volt a kutyabolond, Matt-tet mondhatni hidegen hagyta a lövés és következményei.

Mennyire leszek beteg attól, hogy nekem simán Matt volt a kedvenc szereplőm? Nathan a sorozatban a jó ember, aki a szeretett nőért képes a meggyőződését félretenni, kompromisszumot kötni. Ő az, aki sokáig helyesen próbál cselekedni. De ebben a sorozatban ettől csak vesztesnek és baleknak tűnik. Ava az egykori szépség, aki becsvágyóbb és merészebb a férjénél, de van egy hamis biztonságérzete a korábbiak miatt. Elég szép volt, hogy az élet megkínálja dolgokkal, és fel se merüljön benne, hogy pórul járhat. Pozitív szereplő a sorozatban, de bizony én élveztem, amikor szembesült vele, hogy egy sorozatgyilkos nem fog úgy táncolni, ahogy ő fütyül. Az egyik kedvenc jelenetem volt, amikor Matt az első epizódot újravágta, és a házaspár nagy hévvel megindult, hogy kiosszák a férfit, és a saját verziójukat erőltessék rá. Az volt ám a koppanás – megmukkanni alig mertek, míg Matt kedélyesen elcsevegett velük és minden úgy lett, ahogy ő akarta. Vagy, amikor felveszik az első részt, Matt őszintén beszélni kezd, aztán látjuk, hogy a házaspárnak most esett le, kivel kezdtek.

Szó se róla, Matt egy pszichopata. Késztetése van a gyilkolásra, és pillanatok alatt képes átmenni érzéketlen mészárosba. Ugyanakkor okos is, nem hagy nyomokat. Megnyerő. Ő az a szereplő, aki jól érzi magát a bőrében és a helyén van. Magabiztos, kedélyes, a társaság közepe. Jól keveri a lapjait. Azt meg kifejezetten élvezet nézni, ahogy Tom Bateman játssza. Azok a váltások a legjobb haver és a kegyetlen gyilkos között – szintén a top részek között. Bateman színészi kvalitásairól nem igazán vagyok meggyőződve, neki a vonásait jobban értékeltem eddig, de a sorozatgyilkos szerepkör jól áll neki. Sorozatban már láttam Halloween-i gyilkosként, azt az alakítását szerettem. Most is, simán lopta az epizódokat azzal, ahogy félrecsúszott a kedélyes álarc, feltűnt a gyilkos, és a Bartlett házaspár igencsak nagyokat kellett nyeljen félelmében.

De a szereposztás különben is jól sikerült. Kaley Cuoco és Chris Messina párosa legalább annyira tetszett, mint a barátnők gyűrűje a nő körül. Éppen csak annyi, hogy a sorozatgyilkos figura sokkal jobban lekötött, mint a milliókra vágyó házaspár vagy az egoista, szeretőjét felvonultató barátnő. Hát igen, ez nem éppen a jó emberek tárháza volt…

Ha valamit találnom kell benne, ami nem tetszett, az a sok képzelgés. Visszatérő elem, hogy történik valami nagyon durva, mindent megváltoztató eset – mint Matt kiborulása és tömeggyilkossága –, amit rögtön vissza is vonnak, mert csak valamelyik szereplő álmodott vagy álmodozott. 1-1 még elment volna, de itt túlzásba estek vele. Legalább részenként volt egy, és annyira túl voltak pörgetve, hogy hamar megtanultam kiszűrni őket, és nem tudtak beugratni, hogy szörnyülködjek, mi történik éppen. Ebben az esetben a kevesebb több lett volna.

De mindennel együtt kifejezetten jó szórakozás volt a sorozat. A vége olyan különben, hogy akár folytatható is. Én nem is bánnám, elnézném még, ahogy Bateman gyilkost játszik, a szerencsétlen házaspár meg egyre mélyebbre süllyed a bűnben.

Ezt a filmet érteni kellene? Ok, a végére valamit már gondoltam róla, de addig csak néztem, hogy mi is ez. El se tudnám mesélni, mit láttam, csak a végét.

Ami biztos: főszereplőnk Fred. De, hogy mikor él és hogyan, azzal már bajban vagyok. Egyszer egy komolyabb állásban igyekszik bizonyítani, barátnője van és sikeresnek tűnik. Máskor kamasz, érettségi előtt fura alakok között. Néhol maga is drogos, és csak rajzol a falra. Egyszerűen nem értettem, hol fordul meg az élete és miért vannak a váltások. Nyomozásnak is tűnik, mert volt egy osztálytársa, Cindy, akivel történt valami. De mi? Hova tűnt a lány?

Nem csak a történet zavaros, a látványvilág is. Az ugrások ugyanilyen furcsák, és Fred haja, amiből próbáltam kitalálni, melyik síkon vagyunk éppen. Sötét, szomorú a látványvilág is. Amikor meg a drog is beüt, akkor aztán szétcsúszik minden és még kevésbé érthető.

Egyáltalán kinek szánták ezt a filmet? Szinte fesztiválfilmnek gondolnám, noha nem annak készült. Nekem lyukas maradt a cselekmény. A vége, amit kb. érteni vélek, még ott is van olyasmi, amit nem értettem, miért került oda. Meg kellene még egyszer nézni, a vége ismeretében, akkor tudnám, mi mihez tartozik. De annyira szenvedtem vele, hogy még egyszer nem akarok leülni elé.

A szereposztás se tetszett túlzottan. De nem tudom, kivel tetszett volna. Annyira nem jött be a film, hogy kétlem, hogy bárki fel tudta volna dobni. Dylan O’Brian szimpatikus, de Fred alakjával nem tudok mit kezdeni. Nem akar rosszat, akár kedvelhető is lenne, de mi a célja? Maika Monroe, vagyis Cindy a rejtély része, Hannah Gross nem lett emlékezetes. A banda fiú tagjai egy ponttal jobban megjegyezhetők, de ők meg nem szimpatikusak.

Nem is szenvedek tovább. Egyszer megnéztem, nem tetszett és zagyvának találtam.

Érik, hogy átállunk heti 1 sorozatrész ismertetőre, mert még inkább úgy látom, hogy kevesebb sorozatot nézek folyamatában. Még eldöntöm…

A mi kis falunk (s07e18) ráadásul pont az a sorozat, amiről már nem tudok mit mondani. Ugyanazzal a technikával, humorszinttel készül minden rész. Ez is. Több epizódból lett egy rész, sok szereplőt mozgatnak és nem az agyunknak készült a rész. Fociztak a gyerekek, elveszett vadászkutyát kerestek és aggódtak az elejtett baromfi miatt, és volt terhességi riadalom. Sztárvendég most nem volt. Legjobb jelenet – hát nem is tudom. Amikor a kutya megjött a kakassal?

A Silo (s01e07) kapcsán meg fogtam a fejem. Kezdünk olyan irányba elmenni, hogy mást lássunk, mint amit látni akarok. Juliette már az összeesküvés nyomában van – Gloria több mindent elmesélt –, és benéztünk a gondnoki ajtó mögé is. Viszont, itt egymásnak fog feszülni a seriff és a gondnoki hivatal. Ha emiatt pont azt nem látom, amit a regényben annyira bírtam, szomorú leszek. Már üldözik egymást, éppen csak nem robbant ki az ellentét. Ha el tudnék vonatkoztatni, jobb lenne, de mivel tudom, minek kell kiderülni, nekem nincs meglepetés. Pedig jól csepegtetnek, sejtetnek. Van feszültség, van a résznek külön története – Gloria – és haladunk is. De hova? Most kevesebbet mozogtak, kevésbé látványos a rész. De itt a rejtély a lényeg…

Melinda múltja után a tündérherceg következett az Unicorn Warriors Eternal (s01e07) részében. Kaptunk egy új világot, egy újabb eredettörténetet és visszatért Merlin is. Plusz, jött a válasz arra is, miért volt olyan fura, hogy a kicune olyan könnyen legyőzhető volt. Kicsit erőltetett, de magyarázza, miért és hogyan megy tovább a sorozat. Különben meg az érzelmeket keverték akcióval. A szomorú az benne, Melinda és Emma miképpen osztozik egy testen, és hogyan kezd mindkettő feldolgozni értelmi traumákat. Hercegünk meg mindent feladott egy nőért, aki emlékszik is rá, meg nem is. Volt most is harc, sok mágia és akadt humor is. Ami úgy tűnik, a szerzetes reszortja lesz, mert megint ő hozta a könnyedebb hangvételt a történetbe.

Végül, szerintem a Pepe (s02e10) évadzárót kapott. Vége lett a csillag vadászatnak, összejöttek, akik részek óta ennek a határán voltak, és a végére bekerült egy olyan fordulat is, ami magánéleti szinten megint kavarhat egyet a dolgokon. De, csak ha megint szappanosra veszik, mert kezelhetnék éretten is. Szakítottak, elköszöntek, és Gábor legalább magának beismerte, miért nem működhetett. Az nem változott. De ez már a jövő zenéje, ha folytatják. Most volt ármány, leleplezés és némi főzés is. Ugyan nem a konyhában töltötték a legtöbb időt, de a kedvenc részeim onnan jöttek. Amikor Gábor átment kegyetlen séfbe, és jól kiosztotta a személyzetet. Emberileg rémes, amit művelt, de ott volt leginkább szórakoztató a rész. De tetszett az is, ahogy vacsoráztak a vendégek, érkeztek a fogások és megvolt az éttermi hangulat. Nem volt ez rossz zárlat, szinte mindenki szerepelt és Gábor megint kapott egy életleckét.

Amikor már azon fennakadt a szemem, hogy ezen a nagyon okos filmen rajta van az igaz történet alapján címke. Hamar meg is magyarázom: volt elveszett drogszállítmány. A környéken barna medvék éltek. A többit meg Hollywood megírta.

Horror komédia, de kreténségnek is nevezhetném. Az alap, hogy az elveszett drogot a medve megkóstolja, bevadul tőle és rá is függ. Onnantól kezdve ő úgy gyűjti be a drogot, mint Maci Laci a piknikkosarakat. Aki meg az útjába kerül – legyen az a seriff vagy a drogért érkező bűnöző, macink felveszi az étlapra.

A történet azzal próbál mozgalmasabb lenni, hogy sok szereplőt mozgat. Nem is mindenki a drog miatt megy be az erdőbe – van két gyerek, akik iskola helyett kalandoznának. Van az egyik anyja, aki a gyerekeket keresi. Van a drogért küldött díler, de megjelenik a nagyfőnök is. Ahogy rendőrök is akadnak majd és erdőőrök. A medve pedig mindig lecsap, mászhat fára vagy a gloriett körül is ólálkodhat. De lesz olyan is, aki bemerészkedik a barlangjába. Ott aztán nagy élmény lehet a drogos kismackókkal fogócskázni… Látszik, nem? Agymenés szorozva némi kreténséggel.

Nem is tudom eldönteni, hogy sírni vagy nevetni kell rajta. Van mindkettőre példa benne. Néha tényleg vicces, hogy az emberek mit szerencsétlenkednek, míg a medve profin letarolja a stáblistát. De elég sok olyan jelenet is van benne, ami már túl sok. Még egy komédiában is. Amikor maci átugrik egyik fáról a másikra, mert az egyik emberen kiszagolja, hogy a kiszakadt zacskóból rákerült némi por? Aztán lenyalogatja a kiszabott karról? Jaj… Az viszont jól nézett ki, amikor a figyelmét akarják azzal elterelni, hogy a kiszakított zacskóból szórják a port, maci meg nyalja, mint kisgyerek a hópelyheket. Néha meg valami viccesből csinálnak agyatlanságot – amikor a medve kidől az egyik bandatagon, magában vicces lenne. Aztán a férfi megjegyzi, a medve mely része van az arcán. Ami meg simán undorító.

Látvány – nem egy komolyan vehető horror látványban sem. Azt totálban nem látjuk, amikor maci gyilkol és testet szaggat. Ami látszik, a kiszakított testrészek, láthatóan mű. Ahogy a vér is. Maga a maci viszont egészen jól néz ki. Az kifejezetten tetszett, ahogy hegyezi az orrát és vadászkutyaként kiszimatolja a drogot.

Színészi játékról ebben a filmben nem érdemes beszélni. Mindenki sarkított, mindenki papírfigura és menekülnie kell a medve elől. Aki meg inkább támadna, megjárja. Olyan jelenet is van, amikor a rendőr kiröhögi a bandatagokat, akik elindulnak medvére vadászni, hogy visszaszerezzék a droggal teli utazótáskát. Ehhez képest meglepő, milyen színészek szerződtek le bele. Keri Russell megy a lányát menteni, Alden Ehrenreich a bandavezér – Ray Liotta – gyászoló fia, Matthew Rhys meg a pilóta, aki elvesztette a szállítmányt. (Arra lenne tippem, hogy ő a feleségét támogatva ugrott be egy jelentre. Vagy inkább ki.)

Nem állítom, hogy jókat nevettem rajta, de a jobb értelemben szörnyülködés megvolt. Aki ilyet kitalál, pihent egy elme lehet.