Gyászfeldolgozós, szörnyre vadászós, családi gondos.
Barbara szigorúan ragaszkodik a napi rutinjához. Folyamatosan ellenőrzi a csapdáit, csalikat tesz ki, és védi a kisvárosát az óriásoktól. Mert az óriások léteznek, és káoszt hoznak az emberekre. Kiszippantanak minden 
boldogságot, de ezt a lány nem hagyja. Kifigyeli, csapdába csalja, levadássza őket. Az iskolában ezért bolondnak nézik, őt nem zavarja. De akkor jön egy új lány, aki meglepő módon barátkozni akar vele. Új iskolai pszichológus kezd, aki meg akarja érteni, mi zajlik a lány fejében. Miközben Barbara egy minden eddiginél nagyobb óriással való küzdelemre készül, szembe kell néznie azzal, amitől valóban fél: a házuk emeletén rá váró rettenettel.
Az ilyen filmeknél nehezen tudom eldönteni, ki az igazi célközönség. Látszólag gyerekfilm, aminek egy kamaszlány a főszereplője, és mesebeli szörnyekre vadászik. Fantasy kaland lenne, ha csak ennyi lenne. De mögötte egész más van, egy családi trauma, amit fel kellene dolgozni. A mese mellett ez dráma is. Családi dramedy? Lehet, hogy ennél lyukadok ki.
Sok mindent ki lehet belőle hámozni, akár gyerekként, akár felnőttként. Amit nekem mondott, hogy a fantáziának mekkora hatalma van. Az emberben megvan a képesség, hogy túl akar élni. Az agyunk el tud minket zárni a traumáktól, és mondhatni, elvisz egy mesevilágba. De ez egészséges? Nem az, a filmből is látszott. De önmagától az ember nem tud kijönni innen, kellenek emberek, akik segíteni akarnak. Kell valaki, aki elkezdi feltenni a helyes kérdéseket. Meggyógyulni nem tudnak a másik helyett, de rávezethetik az öngyógyítás útjára. Úgyhogy nekem ez a film az emberi kapcsolatok fontosságáról mesélt.
Közben megvolt az erőssége, hogy nem döntötte el helyettem, hogy miben akarok hinni. Nyugodtan lehet úgy nézni a filmet, hogy az óriások és a mesevilág csak Barbara fejében létezik. Jól felismerhetőek a valóságból azok a darabkák, amiket beépített a kitalált világába, ahova az igaziból menekült. Ugyanakkor van annyira intelligens, hogy a mesevilág stimmel – ha valaki abban akar hinni, hogy valóban voltak óriások és a lánynak végül egy titán nyitja fel a szemét, meg lehet tenni azt is.
Még ötletesnek is tartom, ahogy szerintem ez a nézői korosztállyal változik. Egy gyerek még a fantasy részt fogja fel, ő hinni fog az óriásokban. Aztán ahogy felnő, rá fog döbbenni a szimbolikájukra, és egyre többet megért majd a mögöttes tartalmakból. De mesének, felnőtt filmnek is megállja a helyét, így lesz családi film.
Azért, a legkisebbekkel nem nézném meg. Bár mindenki maga dönti el, mikor akar olyanokról beszélni a gyerekével, mint a halál.
Látványvilágában az olcsóbb kategória. A CGI kevés teret kap, de nem is bántam. Inkább legyen kevesebb jelenet, de azok ne legyenek látványosan olcsók. Itt tartották ehhez magukat, szerencsére. Kalandos tud lenni a jelenben is, mese nélkül.
A casting határozottan tetszett. Eltalálták a kislányt, és tettek mellé olyan színésznőket profi súlynak, mint Zoe Saldana vagy Imogen Potts. De a film Barbaráé, vagyis Madison Wolfe-é.
Nagyon emlékeztet a „Szólít a szörny” című filmre. Akinek az tetszett, ez is fog. Én érdekesnek találtam, ha a szívem nem is találta telibe.
I kill giants - 5/3,5 a látvány gyengébb, a történet viszont okosan van összerakva. A casting is jól sikerült.
