Már az meglepett, hogy nem tévéfilm vagy sugárzásra gyártott tartalom, hanem ezt a filmet adták a mozik is. Valahogy nem az a szint, amit el tudok képzelni szélesvásznon. Minden tekintetben kisebb annál a film.

A cselekmény ugyan próbálkozik, de kiszámítható és egyszerű is a végeredmény. Adott az apját gyászoló fiú, aki a fociba menekül és a barátaival egy gyerekbajnokságon akar részt venni. Adott egy korábbi sikeredző, aki máig gyászolja egy tragikus balesetben elhunyt játékosait. Ők ketten találkoznak, és a férfi edzeni kezdi a gyerekeket. Beneveznek a bajnokságra és jöhet a pont, pont, pont.

Vagyis, belecsúszunk az összes klisébe, amit egy ilyen filmbe bele lehet tenni. Ahogy az öreg bizalmat kelt a gyerekekben. Ahogy nyerni kezdenek. Ahogy a végső összecsapásnál még az addig ellenszenves, kemény tanár is felenged és segít a főszereplő fiúnak. Még azt is képesek voltak beletenni, hogy Sir Matt hogyan engedi el az elvesztett játékosait. Igen, van itt szellemlátás, megbékélés és távozás a fénybe.

Akár ki is írhatom, hogy giccsfaktor bőven akad a történetben. Nagy, könnyes megbékélések és kibékülések vannak benne. Talán jobban vettem volna, ha a film másik oldalát is erősítik. Mégiscsak egy bajnokságon vesznek részt, és először lesz a fiúknak edzője is. A felkészülés/edzés jelenetek szoktam szeretni, de itt alig van ilyen. Mondhatni, egy pöccintésre a szerencsétlenkedő, csapatban alig játszani tudó csapat száguldani kezd a győzelem felé. Mintha hónapok óta edzettek volna. Maguk a mérkőzések is vérszegényen kerültek be, lényegesen rövidítve egy mérkőzés idejét. Még a bajnokságot sem fogta át egészében, csak szűkítette a kezdetekre és a nagy mérkőzésre.

Ahogy a történetet, a szereplőket is egyszerűsíti. Általában egy indokot, motívumot kap mindenki: az anya, aki a gyerekének legjobb megoldást keresi. A gyászon túl a sporthoz visszataláló edző. A gyerekek, akik szeretnek focizni, és nyerni akarnak. Még a legérdekesebb figura Dr. Farquar volt, nála személyiségfejlődés is megfigyelhető. Igaz, nem volt tökéletesen felépítve, és az is belemagyarázó, mi miatt lesz majd más ember, de nem is egy tartalmasabb filmről beszélünk.

Itt az a cél, hogy sportos film legyen, amiben szinte mindenki imádja és valamiképpen kapcsolódik a focihoz. Üzenetnek is csak azt a klisét lehet kiemelni belőle, amit a cím is kiemelt. Amit a filmben is annyira tudatosítani akarnak, hogy az már sok. Hogy az álmokért küzdeni kell, hinni a megvalósulásban és akkor minden ok lesz.

A szereposztásban egy meglepetés van. Brian Cox játssza Sir Matt alakját. Mondjuk, innen nehéz megítélni, hogy Angliában milyen súlya van ennek a történetnek. A férfi gyászát át tudtam érezni, de se a Manchester United sorsa, sem az edző karrierje nem hoz annyira lázba, hogy nekem ez plusz legyen. Azt még erőltetettnek is éreztem, amikor a végén Matt és barátja elindulnak megnézni egy gyereket, valami David B-t, aki állítólag tehetséges focista… Nem is mondok semmit. Az emlegetett focistákat nem ismertem, és eddig ez a történet sem volt ismert nekem. Lehet, hogy kint más a helyzet. Az indokolna sok mindent. Miért így, ennyi pátosszal nyúltak a filmhez.

Elkalandoztam. Cox szépen hozza, ahogy a mogorva, gyászoló öreg megnyílik és újra felfedezi magának a sportot. A gyerekszereplők elsősorban focizni kellettek. 2 színész volt még nagyon ismerős, az egyik éppen a legszínesebb alak, a tanár Toby Stephens alakításában. Rákerestem, és le is döbbentem, hogy ő volt a Black Sails vezető színésze. Hát, itt nagyon más szerepet játszott… jól, jegyzem meg. Nekem simán ő maradt meg legjobban a szereplők közül. Natascha McElhone is sorozatból ismerős, ő inkább maradt a szokott, lelkiismeretes családanya szerepkörben.

Egyszer meg lehetett nézni, de inkább édes és családi, szentimentalista sziruppal leöntve, mint jó sportfilm.