Lassan annyi lesz a török tartalom a Netflixen, hogy már megismerem Isztambul látképét. Most is azt vettem észre, hogy a film elején a helyszínről jövök rá, hogy milyen nemzetiségű filmet kezdtem el nézni. Igaz, ezzel a történettel semmi bajom nem volt. Annyira egyetemes történet, hogy bárhol játszódhatna.

A történet középpontjában egy sikeres hegedűvirtuóz áll, aki 30 év után találkozik újra a bátyjával, akire máig haragszik az elválásuk miatt. A testvére segítséget kér: halálos beteg, és az egyetlen félelme, hogy a kislánya egyedül marad. Bár Mahir elutasító, a férfi halála után mégis magához veszi a kislányt, és innentől nézhetjük, ahogy a két ember családdá válik és megszeretik egymást.

Nem megy könnyen, és nem is a zene lesz az első kapocs, ahogy előzetesen gondoltam. Egész jól össze van rakva, ahogy a testvérek múltjának felfedése magyarázza, hogy Mahir miért úgy viselkedik ahogy, és a kislány hozzátett részeiből meglátjuk azt is, hogy mi a teljes igazság. Éreztem is abban a tragédiát, hogy mennyire haragudott a testvérére, hogyan váltották az utolsó szavakat, és milyen félreértés volt mögötte. A film különben is jó abban, hogy nem mondja ki a kegyetlen valót, de ráutal úgy, hogy lehessen érteni, és még tragikusabbá váljon. Pl. a testvéreken levő sebhelyek. A kislánynak az lett mesélve, hogy vulkánkitöréskor mentették meg egymást, és akkor égtek meg. A múltjuk kockáiból viszont össze lehet rakni, hogy azok a sebek családon belüli erőszak eredményei.

Alapvetően inkább a drámai oldalon maradnak, és nem akarnak komédia lenni. Feldolgozzák a tragédiákat, barátkoznak, rendbe hozzák a kapcsolataikat, és nem úgy, hogy a nézőt nevettetni akarják közben. Egy-egy szívet inkább melengető rész vagy humor azért akad benne, de nem azt nevezném meghatározónak.

Zenés film is, de azért nem úgy zenés. Mahir koncertre készül, az első saját darabját írja és látunk próbákat is, előadásokat is. Hátteret ad neki, de nem a hegedű és a darabok vannak a középpontban. Azt kissé furának is találtam, hogy Mahir mennyire népszerű darabokat ad elő a műsoraiban. Klasszikus zene, de olyan darabok, amelyek túl ismertek is. Amiket általános iskolában is rongyosra hallgattatnak énekóra keretében. Ettől valahogy olcsóbbnak éreztem, más koncertes és klasszikus zenés filmekben, sorozatokban nem az ennyire közismert dallamok csendülnek fel. Igaz, ez még mindig jobb, mint amikor a helyi zenéhez nyúlnak, vagy a kislány énekel. Inkább meghallgatom még kétszer a magyar táncokat, amit elég sokat játszanak a koncerteken itt, különben. Viszont, Mahir darabja a zongorával és a két vezető hegedűssel tetszett. Az olyan szárnyalóan filmzenés.

Alapvetően szimpatikus szereplőket vonultat fel, nincs is benne ellenség. Mahirnak kell fejlődnie, és szembenéznie azzal, hogy mennyire elnyomta eddig az érzelmeit. Most ezen kell változtatnia. A kislány Vadóckához hasonlóan cserfes és nagyszájú, Mahir felesége angyali és kedves, Mahir meg mogorva profiból lesz szerető nagybácsi.

Szépen hozza az ilyen filmekben megszokott kliséket – mint a kislány szökése, amikor rájön, hogy a nagybátyja szabadulna tőle. A gyerek eltűnésekor természetesen rádöbben, hogy mit jelent neki és keresi, hazaviszi… Szóval, ami várható.

Ennek ellenére nem rossz élmény, amit egy ilyen filmben várhatunk, benne van. A közismert dallamok ellenére a zenés részeket is szerettem, és nem fullasztották a sztorit giccsbe sem.