Múlt héten a klasszikus háborús filmekből szemezgettünk, most nézzük, merre halad most a zsáner! Új megközelítés, új hősök, új képvilág. Melyik tetszik jobban?

5: Becstelen brigantyk - Tarantino háborús filmet is nagyon sajátosan forgat, és szinte őt ki is emelhetném, mert a rendezői kézjegyei teszik a filmjét mássá. A történet több szálon halad, amelyek a film végére elkezdenek összeérni. Van egy zsidó lány, aki a családja legyilkolását igyekszik megbosszulni a moziból. Van egy fiatal német tiszt, aki udvarolni próbál neki. Van pár amerikai, akik nácivadászokként a legnagyobb vadra fenik a foguk, Hitlerre. Van egy zseniális náci, akinél műveltebb és kulturáltabb, mégis dermesztő szörnyeteget nehéz találni. Soknyelvű, izgalmas alkotás, amiben a párbeszédeknek végig súlya van. Menő jelenetek. Hatalmas sztár stáblista, és a rendező kivétel nélkül sokat kihoz a színészeiből, itt is. És a zene is. Nagyon Tarantino, és nagyon nem szokványos háborús film.

4: A fegyvertelen katona - a film, amivel Mel Gibson elkezdett bocsánatot nyerni, és ami leginkább közel van a listán a klasszikusokhoz. De van egyetlen vonása, ami miatt nem a klasszikusok, hanem az újhullámba tettem. Mégpedig az elv, amiért a film hőse annyi áldozatot meghoz, és így is hős lesz. Andrew Garfield remek alakításában Desmond hazafias indíttatásból katonának jelentkezik. Felveszik, de a kiképzésen azzal szembesülnek, hogy a fiatalember nem hajlandó fegyvert fogni. Megvívja ezért a maga harcait, de a film végére kiderül, hogy a bátorság nem fegyver kérdése. A kiképzés hangulatos, a főszereplő szimpatikus, a háború ábrázolása pedig brutális.

3: Saul fia - erre a listára egy magyar filmet is felírhatok, és élek is a lehetőséggel. Hányan láttuk moziba? Emlékszem, én a film után tettem egy jó nagy sétát, annyira rám nehezedett a film. Utána mennem kellett éjszakai műszakba dolgozni. Maradjunk annyiban, aznap éjjel nem én voltam a világ legboldogabb embere. De pont ezért kell ezt a filmet megnézni, mert hat, súlya van, és igenis, csapjon csak pofon annak a borzalma, amit az emberek képesek tenni egymással! A technika, ahogy Nemes Jeles bezár a filmbe, iszonyat erős. Szinte belefulladsz. Szokni kell, nem erre szoktattak minket, de az élményért megéri. A történet szerint Saul egy zsidó, aki Auschwitz poklában dolgozik pár társával. Égeti a holtakat, lapátolja a hamut, tereli az érkezőket. Ám egy nap egy halottban a fiát fedezi fel. Akkor valami feltámad a lelkében, és elhatározza, a gyereke zsidó temetést fog kapni. Küzdelme több, mint egy apa megszállottsága. Nekem az Antigoné jut eszembe. Amikor a temetés minden bennük lévő isteni és jóság kifejezője, aminek erősebbnek kell lennie az emberi törvényeknél. Mert ha ezt hagyjuk elveszni, nem emberek leszünk már, csak vadállatok.

2: A homok alatt - európai alkotás, és nekem ez volt az, ami rányitotta a szemem, hogy elmúlt az a korszak, amikor az amerikai hősök bemasíroznak, és jól befűtenek a náciknak. Más szemmel nézzük a háborút, és a feldolgozás részeként mindkét oldal bűneivel szembenézünk. Ebben a filmben azt mesélik el, a norvégok hogyan fogták be a tengerpartjaik aknamentesítésére a német hadifoglyokat. A filmben egy csapat 17-19 éves fiút látunk, akik egyáltalán nem a náci eszméktől fűtve álltak katonának. Még inkább gyerekek, mint katonák. És nem mehetnek haza, szedni kell az aknákat. Még a katonatiszt is megsajnálja őket, ahogy teszik a dolguk, álmodoznak a hazatérésről, és iszonyatos veszteségeik vannak. Az agyamba égett, amikor az ellátásukért pénzt kapó nő moslékkal eteti őket, rosszul lesznek, és az egyik fiú azért robban fel, mert lehányja az egyik aknát. Dráma, szentimentalizmus nélkül minőségien érzelmes, érdekes a történet. Ha nem lennék annyira Nolan rajongó, ez lett volna a listavezetőm. Ennek jobb az emberi drámája, a története, de tény, hogy a Dunkirk minden technikai téren ráver pár kört.

1: Dunkirk - mint elkötelezett Nolan rajongó, mi mást tehettem volna az élre? Christopher Nolan ebbe a történetbe is bele tudott tenni egy csomó mindent, ami jellegzetesen az övé, nekem a film is nagyon tetszett. A cselekmény magja a történelemből mindenkinek ismerős lehet: a nácik beszorították a szövetséges haderőt, vérfürdőre volt esély. A britek egyszerűen képtelenek voltak kimenteni az embereiket a csapdából. Míg nem jött az ötlet: a civilek is hadd szálljanak be, mentse mindenki a katonákat, aki csak tudja! A vereségből így lett győzelem. És a film több zseniális ötleteiből csak párat emelek ki: az időkezelés. Három történetet követhetünk nyomunk. Az egyik a kimenekítésre váró katonáké, a másik egy civil hajóé, akik menteni indulnak. A harmadik a pilótáké, akik fedezni igyekeznek a szövetségeseket és a civil hajókat. Mindegyik történet más időkeretet kapott - egy hét, egy nap, egy óra. De egymással párhuzamosan vannak elbeszélve, és roppant izgalmas, amikor a film egy-egy pontján másként látjuk a más cselekményben már látott eseményeket. Ahogy összeér minden, ahogy folyamatosan kell a nézői figyelem, nagyon Nolan, nagyon bírtam. A remek színészválasztás. Sok mindenkit ide hozhatnék, Nolan a castingban is tehetséges. De Tom Hardy lesz, akit kiemelek. Minimál eszközökkel, az arcán repülős maszkkal, valami nagyot oda tesz a vászonra. Aztán, a film látványvilága. Olyan zseniális képek és beállítások vannak benne, hogy hiába háborús film, az ember néha csak gyönyörködik. Az óceán a repülős szemével. A légi csaták. Néha meg csak borzongunk. Fuldoklást egy lehulló kézzel bemutatni... a retinámba égett. Nagy trükk, hogy az egész filmben egy németet se látunk. Az ellenséget nem látjuk, de érezzük a fenyegető jelenlétét és feszültség, félelem van végig a történetben. Végül, a zene. Hatásos, él a filmmel, és az a feszültség, ami lüktet benne... Oscart nem adtak érte, de akkor is olyan film, amit érdemes megnézni, lehetőleg szélesvásznon.